A halál születése

Az abortusz kényes és érzékeny téma. A terhességmegszakítás a közbeszédben, a politikában és az orvostudományban egyaránt a mai napig parázs vitákat vált ki. A morális, vallási és etikai kérdéseket felvető eljárás érthető okokból jelent bonyolult egyéni és társadalmi problémát, amiről azonban beszélni kell, hogy ne maradjon tabutéma. Az érzékenyítést elősegíthetik a különböző irodalmi, filmművészeti és egyéb reprezentációk, melyek bemutatják azt, hogy egy nem várt terhesség milyen dilemmák elé állítja a nőket, kihez tudnak segítségért fordulni, és amennyiben az abortusz mellett döntenek, erre milyen lehetőségeik vannak.

A különböző női sorsokat megjelenítő alkotások az elmúlt években egyre gyakrabban és bátrabban beszélnek a nem kívánt terhességről és annak megszakításáról, a napjainkban játszódó történetek közt arra is találunk példákat, melyek humorral palástolják az abortusz körüli félelmeket és előítéleteket. Nem volt ez mindig így! A filmtörténetben eleinte oktató jelleggel és tájékoztató célból dolgozták fel a mesterségesen előidézett vetélést; ilyen volt az 1930-as Misery and Fortune of Women című rövidfilm, amit a szovjet montázsiskola rendezője és teoretikusa, Szergej Eisenstein készített. Az Eduard Tiss-szel közösen forgatott mű arra hívta fel a figyelmet, hogy a nők milyen veszélyeknek vannak kitéve az illegálisan elvégzett abortuszok által. Természetesen az úgynevezett higiéniafilm nagy felháborodást keltett, és az abortusz körül nem alakult ki egységes konszenzus.

A terhességmegszakítás a későbbiekben is a dokumentum- és oktatófilmek központi témája volt, ugyanakkor az ötvenes, hatvanas évektől már a játékfilmek palettáján is fel-felbukkantak olyan darabok, melyek a cselekményt a nem kívánt terhesség köré szervezték. Az 1959-es Blue Denimben egy tinédzserpár kerül döntéshelyzetbe, az eredeti Broadwaytól eltérve azonban a 20th Century Fox stúdió nem engedélyezte az abortusz propagálását, így a film happy enddel zárul. Robert Mulligan 1963-as romantikus dramedyje, a Szerelem a megfelelő idegennel (a főszerepben Natalie Wood és Steve McQueen) narratívája hasonlóan alakul, a döntő pillanatban mindkét fél meghátrál és vállalják tetteik következményét. Az abortuszfilmek kánonjában a törvények változásával és az eljárás széleskörű legalizálásával megjelentek azok az alkotások, melyek igyekeztek leszámolni a stigmatizációval és egyre szabadabban dolgozták fel a témát. Az 1996-os Ha a falak beszélni tudnának című dráma három időszálon három nő történetén keresztül kíséri a nem kívánt terhességet és velejáróit. Szintén ’96-ból Alexander Payne az Ez az életem! című szatírában az abortusz körüli felhajtást teszi meg a film humorforrásának.

A 2000-as évektől már olyan filmek is készültek, melyek a művi vetélést naturalisztikusan közelítették meg és a minél valósághűbb és ezáltal átélhetőbb élmény átadására törekedtek. A procedúra és a fájdalmak közvetítésében a román újhullám vezéralakja, Cristian Mungiu alaposan felkavarta az állóvizet a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című kőkemény, kisrealista drámájával, mely a 2007-es cannes-i filmfesztiválon az Arany Pálmát is elnyerte. A nyolcvanas évek Romániájában játszódó történet sokkoló képsorokban mutatja be a szállodai szobában elvégzett magzatelhajtást és az azt követő néma perceket. Egy évvel később A szabadság útjaiban Kate Winslet karaktere, April végső elkeseredésében dönt az otthoni abortusz mellett – itt csak azt látjuk, ahogy körültekintően előkészíti az eszközöket és bemegy a fürdőszobába –, a lassú és örökkévalóságnak tűnő mozdulatsor egyre inkább ránehezedik a nézőre és a tragikus végkifejlet lesújtóan hat. A 432 és A szabadság útjai egyaránt zsigeri reakciókat képes kiváltani a befogadóból, melyeket egyhamar biztosan nem felejtünk el.

Az elmúlt évek filmtermésében akadtak olyan abortuszfilmek, mint a Valentin-napi meglepetés, a Nagyi vagy a Nemterhes, melyek könnyed hangvételben, drámai fordulatok és traumatikus jelenetek mellőzésével közelítenek a téma felé, ezekben a humor és az irónia egyfajta védekezési mechanizmusként szolgál az abortuszon áteső főhősnek és hozzátartozóinak, és a közönségnek is mankót nyújt ahhoz, hogy jobban feldolgozza a látottakat.

A nézőbarát filmek mellett a drámai vonalat két nemzetközi sikereket elért film viszi tovább. A 2020-as Soha, ritkán, néha, mindig című amerikai függetlenfilmben a főszereplő tinilány a legjobb barátnőjével egy pennsylvaniai kisvárosból indul útnak, hogy egy manhattani abortuszklinikán megszakítsa a nem várt terhességet. Eliza Hittman filmje – a 432-höz hasonlóan – a két barátnő összetartozására helyezi a hangsúlyt és egy road movie keretei közt mutatja be a mai amerikai társadalmat (munkanélküliség, rideg családi környezet), valamint a lányban végbemenő lelki folyamatokat. A beavatkozásnál a kamera végig Autumn arcát veszi, az őt alakító Sidney Flanigen visszafogott és meggyőző alakítása révén egy érzékeny portrét kapunk azokról a fiatal lányokról, akik az abortuszt választják.

A napjainkban játszódó történetekkel szemben a legújabb abortuszfilm, a Happening az 1960-as évek Franciaországában játszódik, és egy egyetemista diáklány lelki és testi kálváriáját járja körül. Az idei velencei filmfesztiválon a filmet jegyző Audrey Diwan megkapta a fesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt, és ezzel csatlakozott a női rendezők diadalmenetéhez (Chloé Zhao Oscar-díja, Julia Ducournau cannes-i Arany Pálmája).

A Happening (L’événement) a francia írónő, Annie Ernaux 2000-ben megjelent memoárjának az adaptációja, melyben Ernaux korábbi regényeinek prózastílusát folytatva, saját életéből merít és a nőiség mibenlétét vizsgálja, teszi mindezt őszinte és intim pillanatok megörökítésével. Viszonylag rövid elbeszéléseiben az emlékezés útján eleveníti fel azokat a pillanatokat, melyek meghatározták fiatal éveit: Ernaux 1963-ban egy meggondolatlan éjszaka következményeként esett teherbe és döntött az abortusz mellett.

Az irodalmi szakon tanuló Anne elkötelezett tanulmányai iránt és nagy tervekkel tekint a jövőbe. Amikor megtörténik a baj, nincs más választása, minthogy valamilyen úton-módon elvetesse a babát. Az önmagában sem egyszerű lélektani helyzetet tovább bonyolítja, hogy az akkori francia törvények szigorúan büntették az abortuszt. A rendező úgy építi fel a cselekményt, hogy sokáig nem teljesen egyértelmű, hogy milyen évszámot írunk – sem a tárgyi, technikai világ, sem a divat vagy a zene nem jelzi, hogy a történet nem mára datálódik. Az időbeli korlátok látszólagos lebontásával Anne drámája hozzáférhetőbb lesz és kollektíven képviseli az abortuszt vállaló lányok, nők traumáját a világ bármely pontján. Az egyéni drámát tetézi, hogy Anne döntése óriási kockázattal jár, nemcsak az élete kerülhet veszélybe, hanem az abortusz miatt börtönbe is zárhatják. Anne teljesen magára marad, legjobb barátnői ellenzik az illegális műtétet, a szüleinek nem meri elmondani, orvosi segítségre nem számíthat, a rövidéletű románc férfi tagja pedig elhárítja a felelősséget és szégyelli a lányt barátai előtt. Anne tudja, hogy ha megtartaná a gyereket, akkor az végleg meghiúsítaná álmait, és soha nem lehetne belőle irodalomtanár. Egy nap szeretnék gyereket, de nem az élet helyett – mondja Anne az érte aggódó doktorának. Hiába a női emancipáció, ha a nőknek a gyerekvállalás egyet jelentett a háziasszony-szereppel és a karrier feladásával. A hatvanas éveket meghatározó szexuális forradalom és szabadság előszele érződik a délnyugat franciaországi kisvárosban, de a húszas éveikbe lépő fiatal (egyedülálló) lányoknak továbbra is tabutémának számít vágyaik megélése, valamint az abortusz – azon túl, hogy intézményi szinten tiltott – a társadalmi felfogásban szégyenletes bűn és elítélendő tett.

A Happening narratívája a terhesség előrehaladtával fokozatosan vált át lélektani thrillerbe, és ahogy telnek a napok, az idő egyre csak fogy az abortusz (biztonságos) végrehajtásához. Ebben a kilátástalan helyzetben a főhősnőn eluralkodó pánik és szorongás odáig vezet, hogy Anne saját maga próbál véget vetni a terhességnek. A színésznő Anamaria Vartolomei egyszerre higgadt és nyugtalan játéka, az arcát eltorzító küzdelem és elszántság, testének önkéntelen reakciói valóságos horrorként támadják a néző érzékszerveit. Erős idegzetűnek kell lenni, hogy ne rántsuk félre a tekintetünket. Az eredendően ambivalens megkönnyebbülés azonban elmarad, mikor kiderül, hogy Anne nem járt sikerrel. A tortúra folytatódik. A lány csekély értékű vagyontárgyait eladja, hogy a befolyó pénzből Párizsba utazzon, ahol egy rideg és durva „javasasszony” végzi el a hangtalan beavatkozást. Anne megpróbáltatásai a kollégiumi szobájában rémes kínok árán érnek véget.

A hatást fokozza Laurent Tangy operatőri munkája, akinek kamerája rendületlenül kitart a főszereplő mellett, a lekövető kameramozgások és arcközelik, valamint a 4:3-as képarány alkalmazása fizikailag, térben is körülzárják Anne-t, kifejezve ezzel azt a bénító állapotot, melybe a lány belesodródott. A film dramaturgiáját nyomatékosítja a vizuális megjelenítéshez társuló hasonlóan feszült zenei aláfestés, mely Evgueni and Sacha Galperine szerzőpáros érdeme.

A Happening aktualitását és fontosságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy a film velencei premierjének idején érkezett a hír, hogy az amerikai Texas államban gyakorlatilag teljesen betiltják az abortuszt. Így Audrey Diwan filmje megérdemelten lett az olasz filmfesztivál legjobbja – egy végtelenül őszinte és brutális alkotás, mely univerzális szinten és eszközökkel beszél arról, hogy mi történik, ha a nőket megfosztják a testük feletti döntésjoguktól. Nem ítélkezik, nem egy kiáltványfilm a pro-life (életért) mozgalom ellen – a Happening egy nem kívánt terhesség megrendítő krónikája.

A film adatlapja.