A klasszikus irodalom tárházából

1981-ben jelent meg a brit kritikus, V. S. Pritchett írása Salman Rushdie második regényéről. A Midnight’s Children című kötet egy politikai szatíra egy indiai fiúról abból az időből, mikor India elindult a függetlenség útján. Rushdie sikeresen megvált a túlhasznált elemektől, melyek olyan jellemzőek voltak a történelmi fikcióra, és friss, élénk allegóriába borítva mutatta be a meghatározó nemzeti lendületet.

Abban az évben ez a regény nyerte el a Booker Prize nevű díjat, külön elismerve a történelmi tények és a mágikus realizmus újszerű keverését. “Mint García Márquez a Száz év magányban, Rushdie egy egész nép azon képességét, hogy örökölt – és új, tovább generálódó – mítoszait egyfajta varázsszőnyegbe szövi” – írta Pritchett. A regény lényegében – a kritika szerint legalábbis – a történetmondás és a történelem közti kapcsolat meséje, és azon narratívák következménye, amelyeket családjaink, közösségeink és kultúránk hagynak ránk.

A Remembering W. H. Auden című kritikában Hannah Arendt az összetett, költészet mögött rejlő személyiséget vizsgálja meg alaposan. Judith Thurman 1987-ben, az A House Divided című írásában a faj és a családi szeretet bonyodalmait tárja fel Toni Morrison A szeretett című művében. A regényíró „úgy kezeli a múltat, mintha sötét üvegre festett régi jelenetek egyike lenne – egy katasztrófa színhelye, például a Parlament felgyújtása vagy Krakatoa kitörése”, és összetöri az üveget, majd újra összeragasztja a darabokat egy új, rejtélyes és modern alakzattá. Ahogy az olvasó küzd a töredékekkel és a rejtélyekkel, ő ismételten megrémül saját, újra és újra felvillanó tükörképétől.

A Don’t Shoot the Book-Reviewer; He’s Doing the Best He Can című 1939-es írásban Clifton Fadiman James Joyce innovatív irodalmi stílusát helyezi nagyító alá a szerző utolsó regénye, a Finnegan ébredése sorait felhasználva. John Updike az Expeditions to Gilead and Seegard írásában Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regényében fellelhető hűvös disztópiát vizsgálja meg.  

Egy 1951-es ajánlóban S. N. Behrman vizsgálta a szimbolizmust J. D. Salinger Rozsban a fogó című regényében. A könyv főszereplőjéről azt írja, hogy „önközlései tragikusak és meghatóak – sötét örvény, amely hevesen kavarog felszíni tevékenységeinek zökkenőmentes vidámsága alatt. Holden nehézségei befolyásolják az idegrendszerét, de a látását soha. Ez egy ártatlan látomása.”

Az eredeti cikk itt olvasható.