dunszt.sk

kultmag

„Nem vagyok szép, nem vagyok csúnya, dühös vagyok!”

Az utóbbi években egyre több film készül a nemi egyenlőtlenségekkel és szexizmussal szembenézni kénytelen nők küzdelmeiről, valamint az ezzel összefonódó feminista megmozdulásokról. A szüfrazsett (2015) például a brit fehér nők szavazati jogért folytatott harcát, A számolás joga (2016) a NASA-nál dolgozó fekete nők rasszizmus és szexizmus által akadályozott érvényesülési nehézségeit, A nemek háborúja (2017) a teniszező nőket érő szexizmussal való szembeszállást, míg a Mrs. America (2020) a nemi egyenlőséget kimondó törvény ratifikációjáért folytatott küzdelmet tematizálja. Ebbe a – hosszan folytatható – sorba illeszkedik Philippa Lowthorpe valós eseményeken alapuló alkotása is, mely a Londonban megrendezett Miss World 1970 szépségverseny hátterét, valamint a műsort megzavaró feminista tiltakozó akciót mutatja be olyan kérdéseket feszegetve, melyek még napjainkban is aktualitással bírnak.

A Rendbontók javarészt a verseny nyertesének, Jennifer Hostennek a visszaemlékezésére támaszkodó forgatókönyvét Gaby Chiappe és Rebecca Frayn jegyzi, akik két főbb cselekményszálra fűzték fel az eseményeket; az egyik a Miss World előkészítési és lebonyolítási folyamatát ábrázolja a szervezők és a versenyzők szemszögéből, míg a másik az egyetemi tanulmányait megkezdő kisgyermekes Sally Alexander életét, valamint az azzal idővel összefonódó Női Felszabadítási Mozgalom szervezkedéseit mutatja be, s ezek a szálak a film csúcspontján, az 1970-es szépségversenyen futnak össze.

A film érdekfeszítően ábrázolja a két cselekményszál történéseit, és legfőbb erőssége abban rejlik, hogy nemcsak egyetlen nézőpontot jelenít meg, hanem azt is kidomborítja, hogy bizonyos esetekben éppen az ilyen típusú események jelentenek kitörési lehetőséget a kevésbé szerencsés körülmények közül érkező versenyzők – például a szépségkirálynőnek megválasztott grenadai Jennifer Hosten – számára. Sajnos azonban a komplexitásra való törekvésből adódóan a cselekmény egyrészt túlzsúfolt lett, másrészt pedig sok esetben a szépségverseny történései háttérbe szorítják a feminista mozgalom tagjaira fókuszáló történetszálat. Ebből kifolyólag sokkal előnyösebb lett volna, ha a készítők inkább egy minisorozat formájában dolgozták volna fel az eseményeket, melyben – például a Mrs. Americához hasonló módon – minden egyes fontosabb karakter lehetőséget kaphatott volna a kibontakozásra. Mert bár az epilógusból a néző megtudhatja, hogy mi lett a mozgalom tagjainak későbbi sorsa – akik közül ketten „valódi arcukkal” is megjelennek a film végén –, azonban Sally Alexander személyét leszámítva a film csak nagyon érintőlegesen foglalkozik a személyükkel és indítékaikkal, pedig ez igen lényeges lett volna egyrészt a háttértörténetük megismertetése, másrészt pedig a mozgalom heterogenitásának hangsúlyozása miatt.

A film forgatókönyvének másik kifogásolható pontja a Miss World rasszizmussal való összefonódásának megjelenítése. Az alkotók ugyanis egy olyan dramaturgiai ívre építették fel a történetet, melynek végpontján Jennifer Hosten győzelme azért bír jelentőséggel, mert az eddig fehér nőket favorizáló verseny történetében ő lett az első fekete bőrű szépségkirálynő. Azt azonban az alkotás elhallgatja, hogy Hosten győzelmét nem fogadta széles körű elismerés, mivel sok néző az eredmény meghamisítását – amiben ráadásul az egyik „gyanúsítottuk” Grenada miniszterelnöke, Sir Eric Gairy volt – sejtette a dolog mögött (utóbb kiderült, igazuk volt), s úgy látták, hogy a korábban fő esélyesnek tartott Maj Christel Johanssont illette volna a szépségkirálynői korona. Ezeknek a tényeknek a megemlítése azonban nyilvánvalóan gyengítette volna azt a film által közvetített olvasatot, miszerint a nők helyzetére káros hatással bíró Miss World egyetlen pozitív fejleménye az, hogy immár a színesbőrű nők is esélyesek lehetnek a számukra sokkal nehezebben elérhető lehetőségekkel kecsegtető szépségkirálynői címre, s ebből adódóan az alkotás Hosten győzelmét is a fekete nők társadalmi esélyeinek javulásáról tanúskodó történésként jeleníti meg.

Emellett hiányérzetet hagy a nézőben az is, hogy a szépségverseny ellen fellépő Sally, valamint az abban kiugrási lehetőséget látó Jennifer mindössze egyetlen alkalommal érintkeznek egymással, pedig igen érdekes jeleneteket eredményezhetett volna egy-egy köztük zajló érdemi vita, ami a film cselekményvezetése (párhuzamos, csak a csúcsponton érintkező történetszálak) miatt nem valósulhatott meg. Ebből adódóan Jennifer jórészt a nagy esélyesnek tartott svéd vetélytársával – akit ráadásul az alkotás úgy ábrázol, mint akinek elege van az egész felhajtásból, és mint aki őszintén örül Hosten győzelmének, holott a valóságban évekkel később is úgy érezte, hogy megfosztották a neki járó címtől – osztja meg azokat a gondolatait, melyek a fehér nők feminizmusára irányuló kritika alapjait képezték a későbbiekben.

Az előbb említett problematikus pontok ellenére a film jó érzékkel egyensúlyoz a humoros és a drámai jelenetek között, és egyszerre képes kidomborítani a Miss World megzavarásának komikus oldalát, valamint a szépségverseny létjogosultságát megkérdőjelező elvi álláspontot. Ráadásul bár egy valóban megtörtént médiaeseményt rekonstruál, mégis képes olyan bizarr módon bemutatni annak egyik mozzanatát – a versenyzők fenékmustrája –, hogy a nézőben egyszerre tudatosul a női test eltárgyiasításának problematikussága, valamint az a felismerés, hogy e dolog tekintetében az eltelt ötven év során sem változott számottevően a helyzet.

A színészek játékában a film kettős műfaji besorolásának (dráma-vígjáték) megfelelően a komikus és a drámai stílus ötvöződik. Keira Knightley Sally Alexander szerepében egy visszafogott stílusú, intelligens, ám az egyetemen mellőzött és lekezelt nőt alakít, akit a hétköznapokban és a médiában tapasztalt szexizmus egy radikálisabb feminista mozgalomhoz való csatlakozásra sarkall. Jessie Bukley Jo Robinson szerepében egy olyan lázadó vezéregyéniséget kelt életre, aki még a legmerészebb megmozdulásokra is képes azért, hogy ráirányítsa a közvélemény figyelmét a szexista bánásmód, valamint a nemi egyenlőtlenségek problémájára. A Jennifer Hostent megformáló Gugu Mbatha-Raw bár kevés alkalommal szólal meg, játékával mégis képes érzékeltetni, hogy karaktere nem egy üres fejű nő, hanem egy olyan céltudatos versenyző, aki a gazdagság helyett sokkal inkább a győzelemmel együtt járó érvényesülési lehetőségekre vágyik. Rhys Ifans a komikusan viselkedő, s a műsora nézettségért bármire hajlandó Eric Morley-t, Greg Kinnear pedig az önhitt, szexista, s a feminista mozgalom szabotáló akciója következtében nevetségessé váló Bob Hope-ot formálja meg hitelesen. De említésre méltó még a Sally édesanyját megformáló Phyllis Logan, Bob Hope keserű, ám a férjével történteket egyfajta elégtételként megélő feleségét megformáló Lesley Manville, valamint az Eric Morley odaadó és megbízható nejét játszó Keeley Hawes játéka is.

A Rendbontók egy olyan valós eseményeken alapuló film, mely a forgatókönyv bizonyos egyenetlenségei ellenére nemcsak a feminista mozgalom történetének egy érdekes és fontos részletét mutatja be többféle nézőpontnak hangot adó módon, hanem hatásvadász megoldásoktól mentesen képes kidomborítani a nők eltárgyiasításának még napjainkban is aktualitással bíró problémáját.

A film adatlapja.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket