Miközben ezt az előadást nézik

Ahogyan várható volt, Roberto Bolaño Vad nyomozók című regénye egy sima adaptációnál messze több lett Kelemen Kristóf rendezésében. Árnyalt kritika a színházcsinálókkal, így önmagával, de a nézőkkel és az egész korszakunkkal szemben is.

És ha már kritika: az egyik jelenetben egy író megtudja, hogy regényéről, élete főművéről egy kritikus negatívat fog írni, de nem esztétikai okokból, hanem mindenféle külső, hatalmi machinációk és alkuk eredményeképpen. Ingerült hősünk, habár a 20. század végén járunk, egy régimódi kardpárbajban próbál elégtételt venni a kritikuson, majd ezt a furcsa időtlen harcot azzal tetézik, hogy az Élet és irodalom színikritikusának egyik cikkét próbálják feltolni egymás hátsójába. Az előadás mindenkit kigúnyoló világában ez a jelenet persze inkább játékos csipkelődés, mint véresen komoly sértés, sőt valahol még vicces is, hogy a jobb sorsra érdemes írás szerzője, Herczog Noémi egyébként éppen a jelenetben is előkerült problémát, a kritika és a hatalom viszonyát vizsgálta a Kádár-korral foglalkozó doktori disszertációjában.

Ahogyan a politika, a kritikus és az alkotó harca korszakokon át változatlannak hat, úgy az egész előadás egyik központi témája is a megfagyott idő, amely érthető személyes és kollektív vonatkozásban is, de megjelenik az előadás formanyelvében is, legdirektebben a jelenetek időrendjének álomszerű összekeverésében. A történet kiindulópontja is az örök ismétlődésre reflektál: a hetvenes évek Mexikójában járunk, ahol az ifjú Juan Garcíát (Sipos László Márk) azzal szembesítik, hogy költőként csak az elődjei kudarcait ismételheti meg, nincs arra lehetőség, hogy a művészet pont az ő generációja révén bármiféle hatással legyen a világra. A következő pillanatban azonban betoppan két alternatív művész (Baki Dániel és Porogi Márk megformálásában), a zsigeri realisták mozgalom lilaködben úszó, lezser képviselői, akik látszólag valamifajta új irányt képviselnek. Fellelkesült hősünkkel, valamint egy stricije elől menekülő prostituálttal (Mészáros Blanka) hamarosan neki is indulnak, hogy megtalálják mozgalmuk eltűnt alapítóját és annak elveszett művészetét. Kalandjaiban nem nehéz egy új színházcsinálói nemzedék önironikus megtestesülését látnunk.

Az utazás és a közben évtizedes ugrásokban tovatűnő élet azonban továbbra is csak az ismétlésről szól: a magánéleti problémák újra és újra ugyanazok, ahogyan a nagybetűs Művészet is elérhetetlennek bizonyul. Jelentőségteli, hogy az előadás bár művészekről szól, a szereplők alkotásai nem jelennek meg, verseikről, képeikről csak a narrációban tudunk meg valamit. Amit mégis látunk az az elődök megidézése: a költő nem saját, hanem Rimbaud franciául elszavalt versével próbálja meghódítani szerelmét, míg a fiatal performanszművész szintén csak idéz, mások mellett Marina Abramovic vagy René Magritte emblematikus műveit. A párkapcsolatok is rendre pont ugyanolyan elválással végződnek, a színpadon pedig állatpreparátumok és loopolt természetfelvételek fagyasztják meg művi módon az élővilágot. Sőt még a jelenünkben, a zsigeri realistákat kutató esztéta is beleesik ebbe a feketelyuk szimbolikával körülírt végtelenségbe.

Az esztéta hiába kutatja, kívülről nem értheti a paradoxon másik oldalát, ami az előadásból számunkra kiderül: ez a költők által megélt végtelenség, ismétlődés a kultúránk és az életünk maga. Nem a kész művek, hanem az alkotás, az ott és akkor kalandja számít. Felvételeken látjuk, ahogy a szereplők önfeledten táncolnak, élvezik az utazást vagy éppen a várost. Tudják talán, hogy csak céltalan másolata az életük elődeiknek, mégis amikor konkrétan ők élik meg, akkor számukra ez a kiteljesedés. És ez a gondolat a jelenről valahol összecseng a színház estéről-estére megismételt efemer jellegével, ahogyan a kapitalista fogyasztás pillanatról-pillanatra hajkurászott konzerv élvezeteivel is.

Csak hát ez az ismétlés mégsem tarthat a végtelenségig, bármennyire is élvezetes azoknak, akik éppen megélik. Schilling Árpád Lúzerében a rendszerkritikus alkotó végül egy állami díjat kap és betagozódik a rendszerbe. Ez a lehetőség a Vad nyomozókban is előkerül, a végkifejlet azonban súlyosabb. Kováts Adélt követjük végig az előadással párhuzamosan, aki egy felvételen egy egyre apróbbá olvadó jégkockát tol végig Budapesten, különböző színházépületek előtt. Az örök jelennek egyszer csak vége szakad, jön a veszély: hol a globális felmelegedés, hol a jelenbeli esztéta nyomán „behozott” koronavírus, hol pedig a hőseinket üldöző feldühödött strici formájában. És itt vagyunk a végkövetkeztetésnél – ahogy Žižek mondaná: tudjuk, de mégis tesszük – mert bár a problémákkal mindenki tisztában van közülünk, mi mégis ott ülünk és bámuljuk estéről-estére az előadásokat, ezt az aktuálisan nekünk rendelt pillanatnyiságot, amely azonban képtelen változást hozni, képtelen kitépni minket a passzivitásunkból. Még ha részben éppen erről a passzivitásról szól is.

Egy rendkívül sűrű előadásról van szó, amely helyenként talán túlságosan is elvontan fogalmaz. A számtalan jel és utalás még éppen nem lépi át azt a küszöböt, hogy az ember elengedje a teljességre törekvő értelmezést, de nagyon megdolgoztatja a néző koncentrációját. Erre utal már a színpad is (látvány: Schnábel Zita): a háttérben festett fal, előtte a már említett tévék, amin a felvételek nem csupán illusztrálnak, de komoly jelentéstöbbletet is adnak, így a nézőtől egyfajta párhuzamos figyelmet vár el ez a megoldás. Az előtérben pedig rendetlen és színes tárgyak sokasága, afféle fogyasztói szemétdomb, köztük műanyag Barbie-babákkal, könyvekkel, ősöreg flopikkal és kazettákkal. A probléma azonban nem ez, a multitasking a kortárs színháznak és a mindennapjaink gyakori sajátja (jelenleg írás közben két másik munkát is végzek és persze időnként ránézek a Facebook hírfolyamomra is), hanem hogy a komplex koncepció mellett jelen van valamifajta zavaró banalitás is a megvalósításban, amit az árnyalt alkotói megoldások csak még hangsúlyosabbá tesznek. Számtalan céltalannak ható, elnyújtott jelenet (köztük a korábban említett helyenként vicces, de összességében túl hosszú kritikuspárbaj) teszi vontatottá az előadást. Az előadás rendre megjelenít „különös”, nem-normatív szereplőket, mint amilyen a transzvesztita énekes, a beszédhibás barát vagy az elmegyógyintézetbe zárt idős férfi, amelyek erőltetettnek, már-már kissé kínosnak hatnak. Ezek a társadalmi rendet felforgató figurák mutatnak gyakran irányt a hőseinknek vagy mondják ki az „igazságot”, másságuk ironikus eltúlzását pedig mintha humorforrásnak szánták volna az alkotók, csak éppen a poénok nem igazán működnek. Holott egyébként a színészek dicséretesen megoldják a nehezebb feladatot, hogy a kezdeti karikatúra szerű figurák szép lassan drámai hősökké váljanak (a fentebb említetteken kívül fontosabb szerepet kap még Sodró Eliza, és Gáspár Sándor is).

Lenne tehát itt potenciál, de végső soron olyan, mintha az alkotók széttennék a kezüket, hogy ez a helyzet, de nem tudnak mit tenni. Talán senki más sem. Pedig miközben ezt a kritikát olvasták, egy kicsit még tovább pusztult a világ.

Roberto Bolaño: Vad nyomozók

Fordította: Kertes Gábor
Arturo Belano: Baki Dániel
Ulises Lima: Porogi Ádám
Quim Font/Matador: Gáspár Sándor
María Font/Levéltárosnő/Tanítónő/Edith: Sodró Eliza
Juan García Madero: Sipos László Márk eh.
Lupe/Claudia: Mészáros Blanka
Álamo/Első rendőr/Miseria/Barát: Pál András
Kutató/Norman/Második rendőr/Kritikus: Rusznák András
Dramaturg: Sándor Júlia
Látvány: Schnábel Zita
Zene: Márton Péter (Prell)
Konzultáns: Vécsei Anna
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
A rendező munkatársa: Hatvani Monika, Lévai Ágnes
Rendező, színpadi adaptáció: Kelemen Kristóf

Radnóti, Tesla Labor, a megtekintett előadás időpontja: 2021. 09. 12.

Fotók: Dömölky Dániel