Edith Wharton novellaíró szellemtörténetei

Edith Wharton kilenc éves korában tífuszos lázzal esett ágynak, súlyosan megbetegedett. A párnák közé kényszerülve a heteken át tartó betegség alatt a gyógyulás helyett könyve után áhítozott. Posztumusz megjelent Life & I című önéletrajzi művében azt írta: „A lábadozásom alatt csak azért imádkoztam, hogy olvashassak”.

Édesanyja különös figyelmet fordított az olvasnivalókra – Whartonnak egészen házasságáig engedélyt kellett kérnie, hogy regényeket olvashasson –, de erre az alkalomra kívánsága beteljesült. A könyv, amely végül a kezére került, egy rablótörténet volt, és Wharton váratlan pánikba esett tőle.

„Egy fantáziátlan gyermek számára a mese kétségtelenül ártalmatlan lett volna” – írta. Viszont „a természetfeletti iránti intenzív kelta érzékemmel a rablók és szellemek meséi veszedelmesek voltak.” Visszaesett a betegségbe, és amikor felébredt, „eljött az ideje, hogy belépjen egy borzalmakkal teli világba”.

A „veszélyes” történet, és talán a betegségéhez fűződő kapcsolata évekig megmaradt Whartonnál. „Természetesen rettenthetetlen gyerek voltam; most pedig a krónikus félelem állapotában éltem” – írta a Life & I című könyvében. „Mitől féltem? Máig nem tudom megmondani – és akkor sem tudtam megfogalmazni a rettegésem okát. Olyan volt, mint valami sötét, meghatározhatatlan fenyegetés, amely örökre elnyomja a lépteimet, leselkedik és fenyeget. ”

Félt a sötéttől és az egyedülléttől. Gyűlölte, ha egymaga kellett várakoznia odakint. Csak amikor a harmincadik életévéhez közeledett – jóval azután, hogy fiatal hölgy lett hosszú szoknyában és feltűztött hajjal, ahogy írta –, és épp úton volt az Ártatlanság kora című regénye Pulitzer-díjának átvételére, akkor tudott egy szellemtörténetekkel teli házban aludni először.

„Gyakran el kellett égetnem az efféle könyveket – írta –, mert megrémített a tudat, hogy lent vannak a könyvtárban.“

Az eredeti cikk itt olvasható.