Tizennyolc; IBAN

Tizennyolc

Öt perccel korábban a főnöke irodájában állt, aki miután végighallgatta, mi a gond, csak annyit mondott:

– Nem tudom, meddig lehetek ilyen elnéző magával.

A cuccait az asztaláról a táskájába söpörte és már indult is. A tizenöt perces út kanyar volt kanyar után. Napi kétszer járt erre, persze jó esetben, amikor nem volt gond. Most gond volt. Másodszor ezen a héten.

A portás már ismerősként intett neki, tudta, merre kell mennie. A léptei hangját és ritmusát figyelte, számolta őket, tartotta az ütemet, felfelé sose nézett, nem akarta látni, se hallani a neont, amely folyamatosan zümmögött és próbálta őt rávenni arra, hogy összezavarodva futni kezdjen, ahogy kislányként tette egykor egy másik, harmadik, negyedik iskolában. Felnőtt, megtanulta kezelni az efféle helyzeteket.

A folyosó végén újra ott állt az ismerős ajtó előtt, kopogott, majd az igen után a kézfejére húzta a kabátja ujját és lenyomta a kilincset. Belépett, az asszisztens köszönés után kiment a teremből. A fiú a nyitott, rácsos ablak előtt állt, még így háttal állva is látszott rajta, hogy kifelé lélegzik ebből a lyukból. Két tenyerét a fülére tapasztotta most is, ahogy a tanítási órán, amikor már nem volt más, csak hangok, fény, fülsüketítő zaj, vakító fény, elviselhetetlen zaj, gyilkos fény, bumm, katt. Tudta, hogy mások szerint ez nem normális, pedig a Dani az ilyen, mindig is ilyen volt. Fura, más. Mindenki fura a maga módján. Kézen fogta, neki hagyta, nem szólt semmit, elindultak kifelé az épületből.

Múlt héten az igazgató megkérte, hogy keressenek a fiúnak másik iskolát. Egy speciálisat. Az ő lehetőségeik végesek. Ennyire tellett. Nem tudnak csak egy gyerekre figyelni, mikor ott van az osztályban még harminc másik is.

– Mindenkinek megvan a maga gondja – mondta az igazgató. – Figyelemzavaros, elhanyagolt, disz, disz, disz… nem bírunk el többel, a fiának is jobb lesz, ha olyanok közé kerül, amilyen ő maga is.

– És az milyen? – kérdezett vissza. Nem érkezett válasz. Az igazgató egy cetlit nyújtott át, rajta a speciális iskola vezetőjének telefonszámával. Elvette, majd a táskájába csúsztatta. Az iroda falán az óra hétszáztizet kattant, amíg odabent volt. Kilépett. Lefertőtlenítette a kezét.

Nem volt erre most felkészülve. Ilyen gyorsan. Egy évet bírtak ebben az iskolában. Amikor ide hozta Danit, azt gondolta, egy városi iskola tapasztaltabb a másféle gyerekekkel, mint az előző kis falusi. Elindultak hazafelé, némán ültek egymás mellett, neki nem kellettek magyarázatok. A Dani az Dani. Ezt magyarázta a férjének is, aki szerint túl elnéző, mindig helyette harcol, eltűri a fiúnak ezt a sok gyerekes raplit. Mintha ez ilyen fekete-fehér lenne! A dolgok nagyrésze persze az. A világ szerint. A férje szerint. Két hónapja élnek egyedül Danival. Lakást keres a városban. A pszichológus nem javasolta a költözést, de a házat el kell adni. A férje új életet akar kezdeni. Egy normálisat.

Ez a tizennyolcadik kanyar, számolja magában. Dani egyszer csak megszólal, annyit mond: tizennyolc. Rámosolyog. Az éles jobb kanyarhoz közelít, mindig fékez egy kicsit, mielőtt felveszi az ívét. Megsimítja a fia kezét, ránéz egy pillanatra, majd újra az útra koncentrál. Arra gondol, elég lenne egyszer nem ennyire, egyszer keményebben belemenni, és minden megoldódna. Minden.

IBAN

Mire kell neki ezer euró, kérdezem ledöbbenve, kezemben kopott ikeás krumplihámozó, rajtam foltos konyhai kötény, az nem ikeás, kínai, hat óra lesz, lassan sötétedik. A gyerek Minecraftot játszik, ide-oda rángatózik a fekete-piros gamer székében, fuck, kiáltja, ne káromkodj, mert lecsukom azt a rohadt játékot, figyelmeztetem. A rohadt is csúnya szó, vág vissza, tekintetét egy percre sem veszi le a képernyőről. Dühösen elindulok felé, bocsi anya, kezdi, hagyom, így is van elég feszkó mára, közben tudom, hogy nem tőlem ijedt meg, csak a játékban megszerzett szintet félti.

Mire kell neki ezer euró, kérdem újra, a krumplit egyre kisebb kockákra vágom. Nem válaszolsz, háttal állsz nekem, vizet forralsz a török kávéhoz, zaccosnak hívod, apád is így hívta, anyád is ezt főzte neki. A kávé tetején apró buborékok, szivárványszínűek, mind feltapadnak a pohár szájához. Sokat fogytál, lóg rajtad a szülinapodra kapott farmer. Amikor felpróbáltad a Zarában, azon nevettem, hogy ez a seggkiemelős fazon nem lesz-e túl fiatalos az ötvenéves fejedhez. Kevered a kávét, a negyedik cukrot kanalazod bele. Lakbérre, elmaradása van. Dániában minden drága.

Bugyuta kérdéseket teszek fel, olyanokat, mint például, hogy lehet elmaradása, ha a múlt hónapban is mi fizettük az albérletét, meg persze az előzőben is, szeptember óta minden hónapban én utaltam át a pénzt a számlájára. De van, mondod, most mit csináljak vele, a gyerekem ő is. Az. Huszonhat éves. Utald el a számlájára, megismétled és kezedben a bögréddel elindulsz a garázsba, mindig ott iszod a zaccost, szívod el az utolsó szál utáni cigit.

Kétezer eurónk maradt, tudod, mennyit feléltünk a COVID alatt. Nem dolgoztál.

Utald át azt a rohadt ezrest, kiáltasz rám. Becsukod magad mögött az ajtót. A kávéd kilöttyen a csempére. Otthagyom. Ha visszajössz, belelépsz majd.

Megnyitom az internetbankinget. Kiválasztom a fiad számlaszámát, 457 az IBAN vége. Az utalni kívánt összeg ezer euró, beírom, módosul a számlaegyenleg, engem ma rúgtak ki, még nem is mondtam el, alig egy hónapra elég tartalék marad, a házhitelből még tíz év van hátra, tíz év, százhúsz hónap, százhúsz, egyre csak csökkenő számlaegyenleg, engem ma rúgtak ki, te ötvenéves vagy, egyre csak fogysz, elbújsz a garázsba a zaccossal, utalni kívánt összeg, ezer euró, IBAN, kívánt, … a számsor vége 457, 457, … backspace, 456. Megerősítés. Kód.

Engem ma rúgtak ki.

Elutaltad?

El.