Kettős dinamika

Hibrid interjú elmélkedő szándékú intervenciókkal

Illés Haibo és Melykó Richárd 2020 januárja óta haimey néven alkotnak együtt. Alkotói és magánéleti kapcsolatban élnek. Művészetük önmaguk finomhangolása mentén emeli ki az emberi kapcsolódás lágy árnyalatait és jelenségeit. Az alkotói folyamat nullpontja természetszerűleg egy Illés Haibo és Melykó Richárd közti személyes mozzanat, amely a végkifejlet irányába tartó sajátos gyakorlat során alakul át két ember közti egyetemes mozzanattá. Művészetük az általános érvényű mondandó egyszerű kifejezésére törekszik. Első önálló kiállításuk 2021. október 27-én Co-zero címen nyílik a budapesti PINCE Galériában.

A hazai kortárs művészek között megerősödni látszik a hajlam arra, hogy nagyon személyes hangvételű alkotásokat hozzanak létre. Nemcsak a művek ezen csoportja, de a kortárs mainstream is a nagy narratívák ellenében felduzzadt ellen-narratívákba beágyazott egyéni történetek szolidáris befogadását követeli. Az alkotások történetei tehát olyan perspektívába illeszkednek, amelyet saját környezetük egy letűnt és konzervatív narratíva, avítt norma, szokás- vagy szabályrendszer elleni gesztusként értékel. Ezek jellemzően egyébként is uralják a (közösségi) médiát, a kultúrát és a közbeszédet; a mainstreamizáció miatt lázadó jellegük hamar elvész. Hangsúlyosak például az identifikációs dilemmák, a különböző kulturális és történelmi hátterek, és az ezekből származó traumák. Az öntörténetek sodrában az alkotások szubjektív magánéleti tapasztalásokat leíró illusztrációkká válnak. A személyes hangvétel és az esztétizáló ábrázolás vagy szűkre szabja a csatornát, amelyen keresztül a befogadó kapcsolódni tud(na) a műhöz, vagy kizárólag az azonos helyzetet megélő, ismerős arcokhoz szól. A személyesség virtuális tere a belső folyamatok és a közvetlen környezet között húzódik, és igyekszik az érzelmek nyers és explicit kifejezésével drámai hatást elérni.

Illés Haibo: Nincs olyan alkotó, aki ne a saját zajlásairól alkotna, de könnyű átbillenni egy szélsőségesen személyes hangnembe. Fontos, hogy a művészet terapeutikus jelenség tudjon lenni, de sok alkotásnál ez nem mozdul el a megoldás felé. A művészet eszközeivel megragadni azt, hogy mi van  velünk, nem feltétlenül az alkotás kategóriájába esik.  A művészet alkalmas arra, hogy több embert megszólítson és segítsen is nekik a saját problémáikkal kapcsolatban, de tény, hogy ezekből hiányozhat az önazonosság.  Sokszor van olyan benyomásom, hogy az öntörténettel foglalkozó alkotások nem önazonosak.

Melykó Richárd: A személyes traumák  sok esetben nagyon jól tudnak kapcsolódni egymáshoz. Ezért képes tendenciává válni az a jelenség, amelyben az esztétikus köntösbe bújtatott traumák úgy és ott maradnak, ahová és ahogyan érkeztek; elmarad a feldolgozás és a meghaladás. Jelen vannak olyan állandósult témák, amelyek az ismétlődés miatt kevésbé reflektívek egy jól körülhatárolható történéshez képest. Jobban tud működni ez olyankor, ha ér minket egy kollektív trauma és elő veheted a személyes kártyádat, ami beleillik ebbe a közös tapasztalatba. Ha a mű egy gyors és tudatos reakció, akkor nagyon aktuális tud lenni, miközben beleilleszkedik az adott helyzetbe. Mi így reagáltunk az örökbefogadási törvényre, a Tartós szeretetközösséggel. Egy olyan helyzetet, ami Haibot személyesen érintett, részben „személyes módon” dolgoztunk fel. Ezen a művön kívül nem jellemző ránk, hogy ezt alkalmazzuk. Sterilebb formákat mutatunk be. 

A Tartós szeretetközösség egy audio-dráma, amely a 2020. november 24-i örökbefogadási törvényre reagál. A kollázsszerűen összerakott hangjáték saját és archív felvételek használatával készült. 91 perces, három részből áll, amelyben Illés Haibo saját kapcsolódó élményeiről is beszámol.

I.H.: Nálunk a személyesség megfigyelésként van jelen: a szubjektív tapasztalat arról, hogy hogyan tudunk vagy nem tudunk kapcsolódni egymáshoz. A művészetünk tulajdonképpen egy viszonyprogram. Azzal foglalkozunk, ami köztünk jelen van, és amit ebből mi megértünk, azonban az alkotói folyamat során eltávolodunk a tárgytól, elhagyjuk a konkrétumokat, a lexikális és adatszintű dolgokat, és a jelenség-szinttel, pici gesztus-érzésekkel foglalkozunk.

M.R.: A művészeti eredményeink, azt gondolom, nem személyesek. Abban, ahogyan ezeket felderítjük, lakozik személyesség, de arra csak mi látunk rá. Ezek elsősorban az építkezés vagy a gyakorlat során kiütköző dilemmák és eltérések. Megmutatkozhatnak egy ötletnél, de lehetnek nyersanyagok is. A gyakorlat arról szól, hogy miként találunk kompromisszumot. A kompromisszum kiépítése az egyik leghangsúlyosabb dolog nálunk. 

I.H.: Mi nem végeredményeket szeretnénk bemutatni, a megoldásaink folyamatokat képviselnek.

Az általam filozofikusabb természetűnek nevezett művészet sokszor performatív. Elmélyült befogadói helyzetre törekszik és tárgya kevéssé írható le társadalmi jelenségek mentén. Nehezebben ragadható meg szavakkal, mert az emberfelettiség és a hétköznapiság keresztmetszetében rejlő általánosságot foglalja magába. Benyomásom szerint valamiféle intuícióból indul ki és a befogadó elé tárt mű csak részlet egy, a műtárgyon vagy performansz-eseményen túlnyúló folyamból. A haimey Tehching Hsiesh-t, Aguyoshit és Yingmei Duant tekinti előképének. Hsiesh One Year Performance műveiben egy éven keresztül a testére vagy szellemére vonatkozó megerőltető helyzeteket tartott fent, amelyeket általában csak néhány dokumentummal rögzített. Az Aguyoshi egy mozgásművészeti duó, akik helyspecifikus koreográfiáik során köztéri objektekké válnak. Rövid videóra vett akcióikban feloldódnak az épített városi környezetben. Yingmei Duan saját művészetét különböző típusú performansz-megnevezések mentén rendszerezte (például „egyenlő kollaboratív performansz”, „interaktív tárgy és videó performansz” vagy „változó kiállítás”). A 2014-es ausztráliai Biennálén tizenkét hétig egy galériatérbe épített erdőben lakott, és az arra járóknak kézzel írt jókívánságokat nyújtott át. A három alkotó és a haimey művészete összecseng a letisztult formai megoldások használatában, az egyes alkotások helyett a művészi jelenlét egészén végigfutó koncepcióban, és a kompakt gondolatiságban.

A Közvetett magyarázat egy párbaj feszültségére a néhai Ring Café kirakatában megvalósult performansz. Kiindulópontját a koronavírus miatt kialakult karanténhelyzet és az „újranyitás” emberközi feszültségei jelentették. A járdáról és az utcáról rálátás nyílt a kirakatban zajló történésekre. Az alkotók bokszkesztyűben főztek lecsót, amelyet később a nézőkkel közösen fogyasztottak el.

I.H.: A Párbaj szélesebb közönséghez juthatott el, például a járókelőkhöz, és ők is tudtak kapcsolódni. Mivel ez cél, muszáj az általános érvényűség felé törekedni. Soha nem próbálunk olyanról beszélni, ami specifikus lenne, vagy csak nekünk adatott meg, hanem olyan dolgokról, amelyek az élet ritmusának részei, és amelyeket mindenki (fel)ismer, csak nem feltétlenül figyelünk fel rájuk. Megállítjuk ezt az általános ritmust, hogy mindenki közös pontra léphessen – érdekes észlelni azt is, hogy felismerőként sem vagy egyedül. 

M.R. : A hétköznapiság egy nagyon vonzó érzet. Hogyha ezek az evidenciák megjelennek a képzőművészetben, akkor az hangsúlyosabbá teszi őket. Egyébként kevéssé figyelünk oda ezekre a momentumokra.

Változékony formájú, tartalmú és mindig új helyszínen felbukkanó művészetük a befogadóban azt a benyomást kelti, hogy mindig másra nyílik ugyanaz az ablak. A védjegyszerű alkotói gyakorlat, amely a művészek aktív fizikai és szellemi jelenlétére alapoz, és amely elcsendesült és monoton, egy ötlettől egy érzet rekonstruálásáig tart. A performansz, a videó vagy egy, az alkotói gyakorlat során létrejött tárgyi maradandó, egy kidolgozott és alkalmazott modell szerint történő performatív gyakorlat állomása. Mindig éppen abba a stációba nyílik betekintés, amelynek formája az aktuális mondandót legtisztábban képes kifejezni.

M.R.: Szerintem az általunk létrehozott modellben nagyon fontos, hogy mindegyik mű érzelmes, de az érzelmi tartalom logikussá alakul. Hogyha logikussá vált a mű, akkor az vissza fogja igazolni azt, hogy egyébként érzelmes is. Például a médiumon keresztül. A kompakt üzenethez kell a helyes médium megtalálása is. Ez segíti az interpretációt. Közbenső megoldásaink között szerepel például a kondíció, a stílus, de néha akár még a bagatell kiélezése is. A felsoroltakkal tudjuk fenntartani egy adott művünk érvényességét.

I.H.: Számunkra fontos, hogy a munkáink könnyűek és légiesek maradjanak.  Cél, hogy egy kis gondolat vagy rácsodálkozás átfusson az emberen, de az nem, hogy letaglózzunk bárkit. Általában egy tiszta jelentésről szól, amit csinálunk. A retorika fontos tana, hogy minél rövidebben és tömörebben képes legyen a lényeget  átadni. 

M.R.: Sőt, amikor bonyolódik a folyamatunk, az gyanús, és tudjuk, hogy le kell fékeznünk. Láthatónak kell maradnia a magnak, amiből indultunk. Arra törekszünk, hogy erre ne kerüljenek zavaró fedőrétegek. 

A művészet hagyományos műfaji definíciói és határai mára teljesen felbomlottak, aminek eredménye, hogy a képzőművészet és az előadó-művészet terén született alkotások vagy számos műfaji megjelöléssel, vagy új, az adott alkotásra szabott egyedi műfaji megjelöléssel rendelkeznek. A haimey túlzón specifikált formai definíciói, – mint például a cooking & serving performance, a fikciós audio-dokudráma, és a videós tárgyszínház – a műveik közvetlen természetével ellentétes szöveges kíséretek humorát előlegezi meg. Számukra a  műhöz kapcsolódó szöveges leírás olyan játéktér, amely kifejezetten a szűk és zárt független kortárs közeg irányába gyakorol iróniát. Ha egy művet vizsgálunk, akkor annak képi síkja és történései (például egy performansz esetén), valamint a műleírás szétválasztható. Utóbbi inkább a szakmai közönséghez jut el, így nekik szól. A haimey kísérő szövegei szándékoltan értelmezhetetlen költeményszerű fricskák, amelyek a komoly(kodó) és nehéz művészeti szövegek és leírások szakbarbárságát parodizálják. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy alkotóként saját munkáikat nem értelmezik, ahhoz (szöveges) támpontot nem nyújtanak. Hogyha a műre  gyümölcsként tekintünk, akkor a műleírás a héj, amit le kell hámozni a gyümölcs elfogyasztásához. Ezt a gesztust az teszi rendkívül szimpatikussá, hogy hiányzik belőle a társadalmilag elkötelezett művészet hipokrita természete. Nem kötelességből vagy pózként igyekszik kitörni a bennfentes közegből, hanem – az ésszerű szöveges magyarázatról lemondva – az egyszerű szimbólumokra redukált alkotásokon keresztül használja ki az adott teret, amelyben nyitott, közvetlen hangvételű helyzetet hoz létre.

A Méhakarat a Szeszgyár telkén megrendezett egynapos performanszfesztivál volt, amelyen a haimey Gondviselések című részvételi performanszát mutatta be. A különböző pontokból induló két, párhuzamosan tevékenykedő csoport (a, Mások lakhatása – b, Szituációs nedv) munkái összeértek. A performansz a jótékony hatású méhviasz és a méhek szerveződési rendszerének szimbolikáját alkalmazta a közös alkotás során, amelyből a Szeszgyár egyik fájára kihelyezett méhpanelek születtek.

I.H.: A tér általában inspiratív. Akár a videó-performanszoknál is erősen fókuszálunk a helyszínre. Nem feltétlenül azért, mert többletjelentéssel bír, hanem mert valamilyen érzetet ad. Az változó, hogy a tér vagy az odaillő alkotás van meg előbb. Volt olyan, hogy a tér volt meg hamarabb. A Szeszgyár helyszíne például elképesztően gazdag és jó a kezdeményezés is.

M.R.: Habár volt egy műötletünk, a tér láttán vált egyértelművé, hogy megpróbálunk betölteni egy olyan hazai rést, amit a performanszfesztiválok (főleg a szabadtériek) hiánya jelent. Teremtettünk egy játékteret, ahol megtörténhettek ezek a performanszok. Annak ellenére, hogy a mieink általános performanszprogramok, azt gondoljuk, hogy kötődhetnek egy adott térhez. A Gondviselésekkel, meg úgy en bloc a Méhakarattal javítani akartunk társadalmilag és ökológiailag, de nem makro dimenziókban. Ehhez mint performanszfesztivál, elegendőnek találtuk, hogy a különböző megközelítések a méhekről (legyen az kultúrtörténeti, részvételi vagy akár mozgásművészeti) jelentsék és egyesítsék a performatív közöst, és kifejezzék azt, ami miatt érdemes az olyan kínálkozó terekben, mint a Szeszgyár, összegyűlni és kifejeződni. Tanulságosnak találtuk a szerveződést, pláne, hogy legtöbbünk performerként, előadóként állt ebbe bele.

A haimey a sajátos cifrasággal jellemzi soron következő projektjét:

„Október 27-én a PINCE-ben nyílik meg első és önálló kiállításunk Co-zero címen, ami egyrészt az eddigi viszonyprogramokban is előidézett sérülékeny tapintatot terjeszti ki, másrészt alkalmazni kívánja a wet-togetherness hidrofeminista absztrakcióját. A kiállító térbe állapotokat fogunk telepíteni a nedves integritásról, mint transz-korporális hozzátartozók.”

M.R.: Először leszünk galériatérben, ez ilyen szempontból egy idegen helyzet. Még most sem tudjuk egészen pontosan, hogy ezt hogyan kezeljük. A dilemmánk, hogy megtartjuk-e a lazaságot vagy inkább beledőljünk a white cube adottságaiba?  Eszünkbe jutott Mécs Miklós Posztadokkapokaliptikusa a Trafó Galériában, amely nagyon váratlanul rendezte a teret. Nála izgalmasabban még nem láttam itthon galériateret és kiállítási helyzetet kezelni. Rakoncátlan és pimasz volt.

I.H.: Szeretnénk emberséget behozni. Nekünk is fontos, hogy ott legyünk és egy közvetlen hangulatú teret hozzunk létre.

M.R.: A Co-zeroval egy bővített rendszert igazolunk vissza, ami egyrészt összefoglalja az elmúlt fél évünk gondolkodásának formatípusait, eközben ki is egészíti a korábbiakat. Aindezt a Haibo által emlegetett ’emberséges’ kiállításban kíséreljük meg bemutatni, ami tágabban véve része a ’wet-togetherness-nek’. A viszonyprogram persze itt is jelen van. A lazaság itt a fluiditás lesz, amit a PINCE adottságai érvényesítenek és testesítenek.

I.H.: Ebben segítségre hívjuk a vizet: reméljük, hogy sikerül egy pontra sűrítenünk a közös „folyót”, és így kollektív időt és otthonosságot átélni.

Művészetük nem csak azért ragad magával, mert emberséges, hanem mert teljes működésükben érzékelhető, hogy a kortárs művészet nagy formai és esztétikai kérdéseire határozott és elgondolkodtató választ adnak. A programszerű működés esztétikai konzisztenciát biztosít nem kizárólag egy műegyüttes vagy kiállítás erejéig, hanem az alkotópáros teljes tevékenységét illetően. Az ihlet pillanatától, az ötletelésen át, a bemutatásig tartó egyenletesség (vagy akár ismétlődés) érzete összefüggéseket teremt és hidat képez a művek között. A hazai közeg a kiszámíthatatlan és etikátlan kultúrpolitikai környezetben olyan túlélésre kényszeredik, amelyben a pályázatok és eseti lehetőségek nem hagynak időt és teret a folytatólagos művészi karakter kialakulására és gyakorlására. Az eredetiség kuriózummá vált.

Mi az a viszonyprogram?

M.R.: Eleinte így neveztük meg azt, amit csinálunk.

I.H.: Szerettük volna röviden definiálni.