Száll a turul fészkére

A kitörni vágyó, lázadó fiatal és az őt szorosan fogó elnyomó rendszer évszázados problémáját dolgozza fel Fabricius Gábor legújabb filmje. Bár a Velencében díjazott dráma megkérdőjelezhetetlenül igazat állít az igazságtalanságról, azzal, ahogyan teszi, mégis önmaga ellen beszél.

Nem igazán jött jókor az Eltörölni Frankot…

Ha elismerjük, hogy a hazai filmekkel szemben korábban voltak fenntartásai a nagyközönségnek (talán nem is alaptalanul), akkor a fairplay jegyében azt is be kell látnunk, hogy az utóbbi években ez rengeteget változott. A magyar film kifejezés – nemzetközi szinten is egyre inkább – újra jót jelent. Kezdve például az Oscar-díjas Saul fiával, amely sikerén felbuzdulva szinte megtáltosodott a magyar filmgyártás. Csupán két évvel később a Testről és lélekről című drámát is jelölték a díjra, pedig ezeket megelőzően több mint huszonöt évig egyetlen hazai filmnek sem sikerült eddig eljutnia az idegen nyelvű film kategóriában. De ha nem is az aranyszobrocskát vesszük a színvonal mértékegységének, akkor is marad nekünk a Tiszta szívvel, az Anyám és más futóbolondok a családból, a Liza a Rókatündér, a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre vagy az egészen friss Külön falka. Végre úgy tűnt, sikerül elengednünk a két végletet, amely nagyrészt jellemezte a hazai mozikat: a letargiában úszó szenvedésáriákat és a nyugat indokolatlan utánzását. Kirajzolódni látszott az új irány, melyben felismertük, hogy mondandónk akár a történelmünk, akár a világlátásunk okán egyedi, de az elkészült film nem attól lesz művészet, hogy elnyújtott nyomorábrázolással vagy zsenánt szimbólumok halmozásával visszük vászonra.

Az Eltörölni Frankot sajnos nem követi ezt a felfelé törő ívet.

Frank (Fuchs Benjámin) a nyolcvanas évek eleji underground zenei világ fontos alakja, aki bandájával tiltott koncerteket ad a szabadságra és változásra kiéhezett fiataloknak, amire az akkori puha diktatúra meglehetősen keményen reagál. A fiút egy alkalommal lerángatják a színpadról, majd a kötelező megruházás és kihallgatás után az elmegyógyintézet nyílt osztályára szállítják. Mint kiderül, barátnője (Waskovics Andrea) ott dolgozik, és közös tervük, hogy mindent hátrahagyva, barátok segítségével az USA-ba disszidáljanak. De Frank eddig sem túl tág világa mindinkább beszűkül, és kizárólag az elnyomás elleni küzdelemre koncentrál. Mindentől és mindenkitől elfordul, egyetlen barátja az elmeosztályon megismert lány, aki évek óta nem szólalt meg. Úgy tűnik, egyedül ő érti meg a fiút, akinek más vágya sincs, mint kiüvölteni magából az igazságot. A rendszer azonban minden erejével azon van, hogy hol bántalmazással, hol ígéretes jövőképekkel áltatva, hol nyugtatózással, de eltiporja őt. Bár lassan beleőrül a gondolatba, hogy mindenki megfigyeli, rendületlenül kitart és kész a saját életével bizonyítani, hogy még az elektrosokk is kevésbé fáj, mint az igazságtalanság.

Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy a film és az általa feldolgozott téma nem áll közvetlen kölcsönhatásban; egy fontos és fájdalmas kérdéskör boncolgatása nem szentesíti az alkotást és nem helyettesíti az egyéb, vele szemben támasztott elvárások teljesítését. És fordítva: a hibák megemlítése nem kérdőjelezi meg vagy bagatellizálja a feldolgozott téma fontosságát és súlyát. A politikai pszichiátria jelensége az emberi jogokkal szembeni egyik legszörnyűbb visszaélés, ehhez kétség sem fér, és tény, hogy nagyon kevés alkotás problematizálja. De az Eltörölni Frankot ezen a brilliáns alapötleten túl keveset tud felmutatni.

Nem kétséges, hogy a dráma meglepően látványos, szinte a befogadó bőre alá kúszik az elmeosztályon magában beszélő, őrjöngő testek explicit látványa, de egy ponton túl mindez megszűnik a hitelességet szolgáló tényező lenni és öncélúvá válik. Természetesen elgondolkodtató, hogy hogyan létezhet ilyen, de senkit nem ismerünk meg a betegek közül, így nem igazán valósul meg az érzékenyítés ezen szakasza.

De nem csak ők, a szereplők mindegyike tompa ceruzával felskiccelt, árnyalatlan, karakter. Ezt magyarázhatná, hogy a fókusz kizárólag Frankra helyeződik, de furcsamód róla sem tudunk meg semmit a másfél órás játékidő alatt, pedig Fusch igyekszik kihozni a maximumot a karakterből. Nem derül ki, mi hajtja, nem tudjuk, mi fáj neki leginkább az akkori rendszerben. Figurája (sőt, a sötét beállítás és a kamerahasználat is) leginkább a már említett Sauléhoz hasonlít, minimális szöveg, valamint szűk érzelmi skála jellemzi, és olyan hevességgel tör a kitűzött célja felé, hogy a nézőt egy idő után hátra is hagyja és egyedül lohol tovább.

A történet mintha a címben megidézett Száll a kakukk fészkére című klasszikus magyar változata lenne, sokkal több szenvedéssel és szocialista elnyomással. Milos Forman Frankja azonban egy nagyon szerethető, csibész, cinkos karakter volt, és a többi ápolt is kapott személyiséget, így az együttérzés és az igazságtalanság fájdalma a befogadóban ébredt, míg Fabricius ennek híján magával a filmmel mondatja ki a problémákat, sokszor már kínos szájbarágóssággal. Ettől az egész film didaktikussá és kiáltvány jellegűvé válik. Az alkotó nem szolgál semmiféle háttértörténettel, és bár „mind tudjuk”, milyen állapotok voltak Magyarországon 1984-ben, mégis hiba erre a vélt vagy valós tudásra építve egyszerűen kihagyni kontextust, hiszen így nem került közel hozzánk a lázadás heve, csupán néhány elnagyolt párbeszédből sejlik fel a disztópikus borzalom.

Többen említették már, hogy az Eltörölni Frankot időtlen alkotás, és igazuk is van. Ennek kulcsa azonban nem az univerzális ábrázolás virtuozitásában rejlik, hanem abban, hogy az alkotó az elbeszélést alig-alig feszíti konkrétumokra, amitől gyakorlatilag egy lebegő filmet kapunk. Amely – csakúgy, mint főszereplője – kizárólag a heves érzelmekre és a mindenek felett álló ideákra koncentrálva egyfajta héjanászt alakít ki a realitással. Ezt a megfoghatatlanságot erősítik a gyakran megjelenő szélsőségek, megalapozatlan fordulatok és sztereotípiák is. Például a punk énekes fiút elhallgattatásképpen egyenesen a filharmónikusok közé ajánló párttitkár, csakúgy, mint az útlevelet kínáló orvos jelensége hiteltelen. Az értelmiségi réteget megszemélyesítő szobányi fiatal, akik titokban tiltott verseket olvasnak egymásnak és csendben, kéz alatt osztogatják a szórólapjaikat, hanyag sztereotípiának mondható, a verdeső galambok szimbólumával pedig egyenesen kínos. A szimbólumokkal más esetben is furcsán bánik az alkotás: ahogy Frank az elmegyógyintézet falára vérként lefolyó vörös festékkel felír valamit, az jól összefoglalja a film egészét: nem tudjuk meg, mi az üzenet tartalma, vagy hogy mi ellen lázad, viszont látványos és első blikkre sokatmondó. Igazságtalan lenne azonban nem megjegyezni, hogy Dobos Tamás operatőr fentebb taglalt kameramunkájával és a hozzá társított zajkompozíciókkal remekül tükrözi azt a zaklatottságot és káoszt, ami Frank világát jellemzi. Hatékony a feszültségkeltés, és a kívánt lázálomszerű atmoszféra is maradéktalanul megteremtődik. Ettől és a korábban említett, retinánkba égő képsoroktól biztosan maradandó élmény lesz az Eltörölni Frankot.

Mindent összevetve tehát a film, miközben egy messiással kecsegtet minket, végül maga is olyanná válik, amilyen a főszereplője. Egy – jogosan – lázadó tinédzser, aki nem jön le a felnőttek közé, nem mutatkozik be, és bár csak arra vágyik, hogy megértsék, mégsem szól senkihez.

A film adatlapja.