dunszt.sk

kultmag

Zen Diamond

Az ablakhoz lépek, kihúzom a függönyt, az utcát bámulom egy darabig. Hátha meggondolom magam. Alsósokat látok meg, ahogy a rajzfilmfigurás táskáikkal az első órára igyekeznek. Tényleg idő van. Még szerencse, hogy anyámék korán járnak dolgozni, mert nem lenne kedvem sokat magyarázkodni, amiért nem mentem be első órára. Kimegyek a konyhába, és bedobok egy szelet kenyeret a pirítóssütőbe, de aztán inkább kiveszem és visszateszem a helyére. Nem is vagyok éhes. Ennyire nem. De mégis ennem kell, ha nem akarok rosszul lenni. Leülök egy tál csokis müzlivel az asztalhoz, beletúrok, kanalazom, egy falattal le is nyelek, de persze nem kívánom. Majd később. Visszamegyek a szobámba, leülök az ágyra, válaszolgatok néhány üzenetre.

És írok is párat.
Aztán kirakok valamit.
Még a híreket is megnézem.
Húzom az időt néhány percig.
A semmivel töltöm ki a légüres teret.

Aztán benyúlok a fiókomba, de még nem teszem meg. Nem veszem elő, csak a dohányom, a szűrőim és a papírt. Tekerek egy sima cigit, rágyújtok, és bár úgy kívánom, hogy szinte érzem a kesernyés ízét a számban, azért mégis ellenállok neki, hogy csináljak egy olyat is.

Rágyújtok, majd a körmömig szívom.
Ahogy kipöckölöm az ablakon a csikket, elgondolkodom rajta, hogy mennyi ideje is csinálhatom ezt.
Attól függ.
Néhány hete.
Néhány hónapja.
Már megint húzom az időt.

Ekkor egyfajta nyugalom önt el. Rájövök: már feladtam. Gondolkodás nélkül csavarom a következő cigit, most filter helyett papírcsigával, és a dohányt megszórom egy adag herbállal is. Minden tekerésnél elgondolkodom azon, milyen vicces, hogy a suliban herbálnak meg biofűnek hívjuk. A neten azt olvastam, hogy K2, Potpourri meg Spice volt az eredeti neve, de mi már Zen Diamond, Silver Tiger meg ehhez hasonló neveken ismertük meg. Hamar elkészülök a cigivel. Jó érzés lesz végre betépni, és még jobb elengedni azt a görcsöt, ami azzal jár, hogy ne tépjek be. Tudom: be kéne mennem a második órára, mert röpdoga lesz matekból, de ez az érv erős ellenérv is, és ha hozzáteszem azt is, hogy mindezt józanul kéne végigcsinálnom, akkor egyértelmű, hogy az itthon maradás mellett fogok dönteni.

Rágyújtok.
Első slukk, kaparás.
A másodikra megszokom.
A harmadiknál valami bizsereg.
Negyediknél és ötödiknél már tényleg érzem.

A hatodik slukknál viszont, mintha elütne egy autó, úgy csap meg a cigi. Hirtelen elhomályosodik, elnehezedik a tudatom, elönt egyfajta zsibbadás. A bőröm fémmé válik, a torkom teljesen kiszáradt. Gyorsan elszívom az utolsó slukkokat, majd elnyomom a csikket. Megpróbálok inni egy korty vizet, de nem esik jól, mintha valami sűrű masszát próbálnék meg átpasszírozni egy vékonyka nyíláson. Egy kicsit még fáj is, ahogy nyelni próbálok. Minden anyag megváltozik. Nem érzem, csak tudom. Lehalkítom a zenét, mert a mély hangokat úgy hallom, mintha egy stadionban szólnának a világ legerősebb mélyládáján. Mi lesz, ha kihívja rám a rendőrséget a szomszéd a hangos zene miatt? Egyből félni kezdek. Kirohanok az előszobába, meggyőződöm róla, hogy a bejárati ajtó nincs nyitva, a kulcsomat a zárba teszem, ha netán hazajön apa vagy anya, csöngetniük kelljen, majd kiöntöm a müzlit, hogyha mégis bejönne valaki, nehogy megkérdezze, miért nem reggeliztem.

Mikor magamra csukom a szobám ajtaját, mintha az anyaméhbe bújnék vissza. Nem tudom, miért, de rettegek attól, hogy valaki bejön a házunkba. Mi van, ha apa itt hagyott valamit?  Mi van, ha pont most akarnak majd betörni? Mi van akkor, mi lesz akkor? Kilépek a szobámból, végigmegyek az összes helyiségen és becsukom az ablakokat. Visszamegyek a szobámba, becsukom az ajtót, kulcsra, lekapcsolom a zenét, mert már nagyon zavar, majd bebújok az ágyba, és videókat nézek a telefonomon. Mindegyik fura érzést vált ki belőlem: egyszerre viselnek meg és öntenek el teljes apátiával.

Nem tudom, miért van erre szükségem, egyszerűen csak kell.

Egy óra után megy ki belőlem a herbál hatása, de akkor ugyanúgy, ahogy beütött: hirtelen. Az egyik pillanatban még úgy érzem, mintha egy kígyó élne a testemben, és folyamatosan mozogna, a következőben meg már le tudnék felelni matekból – persze, ha készültem volna.

Mivel biztos fogok még egy cigit tekerni, inkább azonnal megcsinálom, hogy a délutánnal még tudjak kezdeni valamit. És el is hiszem magamnak, hogy fogok kezdeni valamit, habár tudom: valójában képtelen lennék rá. Ma már nem. Edzésre kéne mennem, és egyszerűen nincs hozzá kedvem. Majd tanulok, úgyis le vagyok maradva. Legyen így, ez jó terv. A második cigibe kicsit többet teszek, mert úgy vagyok vele, hogy ha már ez lesz az utolsó ma, akkor legalább üssön, pedig valahol sejtem, hogy lesz ma még cigi.

Ahogy fekszem az ágyban, eszembe jut az edzőm, Renátó. Úgy egy hónapja rendesen lecseszett, amiért hanyagolni kezdtem az edzéseket, és ettől elmegy a kedvem a délutánitól is. Velem mindig jó arc volt korábban, eredményes voltam és udvarias, de mióta kevesebbet járok be, csak basztat, hogy el fogom tékozolni a tehetségem, és hogy nem tudja, mi van velem. Behívta a szüleim is, és végül közösen arra jutottak, hogy a megyei bajnokság felelősségének súlyával birkózom meg épp, de erős gyerek vagyok, menni fog. Pedig őszintén mondom: leszarom. A megyeit és a bokszot is. Még jó, hogy Renátó és anyáék nem tudnak a herbálról, mert még azt gondolnák, amiatt van. Pedig nem. Egyszerűen csak arról van szó, hogy kezdem kinőni ezt az egész hülyeséget. Viszont nem tudom, hogy akkor mégis mit akarok csinálni. Tanulnom kéne, mindjárt itt a felvételi, de mivel nem tudom, hova mehetnék tovább, nem is sejtem, mit kéne jobban tanuljak a többi tárgynál, a matekot vagy az irodalmat, a törit vagy a biológiát, mindent meg úgysem lehet jobban tanulni, úgyhogy inkább nem is tanulok, csak amikor már nagyon muszáj. Korábban valami sporttal kapcsolatos dolgot akartam csinálni, de mivel már nem érdekel, úgy érzem, tizenhat éves koromra elvesztettem az egzisztenciámat.

Az egzisztencia szót az irodalomkönyv végén olvastam, mikor az egyik órán a tanár valami költőről magyarázott, miközben én az utolsó lapokat firkáltam össze. Egyből megtetszett.

Még nem találtam meg az egzisztenciám, mondtam másnap apámnak, mikor az ellenőrzőmbe mélyedve, összevont szemöldökkel nézegette az egyre csökkenő számokat. Persze lebaszott. Életemben először sikerült úgy végighallgatnom apámat, hogy minden szitok lepergett rólam, kikapcsolt az agyam. Értettem a szavakat, de végig arra gondoltam, hogy ha elmegy aludni, én tekerek egy cigit, és elfelejtem ezt az egészet. Olyan dolgokkal fenyegetett meg, amiknek kifejezetten örültem. Nem fizeti ki az edzőtáborom, nem visznek magukkal a nyaralásra meg ilyenek. Szeretek itthon lenni, főleg egyedül, mikor nem basztat senki.

Ilyenkor ugyanis azt csinálok, amit akarok.

Mikor anyáék, egy tanár vagy Renátó lecsesznek, mindig összezavarodom. A mondanivalójuknak megfelelően váltogatják, hogy mi vagyok. „Te még csak tizenhat éves vagy, nem gondolod, hogy….” Máskor meg: „Te már lassan felnőtt ember vagy, tudnod kéne, hogy…” Valójában mégis igazuk van. Én is gyereknek érzem magam, mégis, már olyan dolgokról kell döntenem, mint egy felnőttnek. Továbbtanulás. Még nem vagyok tizenhét éves, de már egy olyan kérdésben kell felelősséget vállalnom, ami az egész életemet meghatározza.

Minden tanár azt mondja, hogy ha most elrontjuk, egész életünkben fizetni fogjuk az árát, és én mivel kicsit úgy érzem, hogy már elrontottam, meg sem próbálok javítani a helyzetemen. Viszont, mikor elszívok egy olyan cigit, ezek a gondok egyik pillanatról a másikra peregnek le rólam, és mondjon akárki akármit, ezért megéri. Bár nem mindig kellemes betépni herbáltól, az mindenképp jó, hogy nem érzem a választásaim súlyát, nincs gyomorgörcs a hasamban a bűntudattól, amiért nem vagyok edzésen, és a másnapi matekdogát is élből elfelejtem. Valahogy meg csak lesz.

Mégis érzem, hogy valami nem jó. És ez motivációt ad.
Amúgy is: ki kell használnom, hogy tiszta vagyok.

A géphez ülök és nyomtatok egy aznapi igazolást. Bepakolok a táskámba az utolsó két órára, az edzőcuccom összekészítem, majd megpróbálok enni valamit, de még mindig nem vagyok éhes, úgyhogy nem is erőltetem. A fürdőben belövöm a hajam, és közben ráállok a mérlegre. Az utolsó két hónapban lefogytam vagy négy kilót, és sajnos főleg izomból. Zsírból nem lett volna mit, szóval ez van.

Ahogy ismét átnézem a hűtőt, hallom, hogy kint elkezdett dörögni az ég. Kinyitom a bejárati ajtót, és látom: már esik is. Semmi kedvem megázni. Eszembe jut, hogy az igazolásom egész napra szól, úgyhogy visszamegyek a szobámba, és tekerek még egy cigit – ezúttal egy kicsit nagyobbat.

Ha már ennyi időm van, legalább üssön be rendesen.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket