A sosem volt harmónia nyomában

Sally Rooney harmadik regényében is egy reményvesztett generáció mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást, és bár a Hová lettél, szép világ a felszínen erősen emlékeztet az ír szerzőnő előző műveihez, valójában Rooney eddigi legsokszínűbb és legkifinomultabb regényéről van szó.

Kevesen tesznek szert harmincéves korukig világhírnévre, Sally Rooney azonban közéjük tartozik, már első könyvét, a Baráti beszélgetéseket is lelkesen fogadta a kritika, a Normális emberek pedig valódi irodalmi szenzációvá vált, utóbbi műből azóta érzékeny, remek sorozatadaptáció is készült. Most pedig itt van az ír szerző legújabb műve, melyre könnyű lenne ráaggatni az önismétlés címkéjét, ám ez nagyon felszínes olvasat volna.

Történetről ez esetben sem lehet igazán beszélni. Két fiatal pár szövevényes kapcsolatát követjük, Alice, a sikeres író vidékre költözve találkozik Felix-szel, Eileen és Simon pedig már gyerekkoruk óta ismerik egymást. A két lány jó barátnő, a mű jelentős részét képezik az ő egymásnak küldött e-mailjeik. Apránként, szinte észrevehetetlen momentumok nyomán kezdjük megérteni a kapcsolatokat, ám ahogy Rooney műveiben lenni szokott, a kölcsönös szimpátia és vonzalom sok esetben nem elég a boldogsághoz.

„Van azonban egy kis csücsök az elmémben, ahol pontosan tudom, mi vagyok: kicsi, nagyon kicsi író” – szól a könyv eleji Natalia Ginzburg-idézet. Rooney pedig bizonyos szempontból valóban kis író (persze nem a minőséget tekintve), hiszen művei nagyjából ugyanazon témacsoport köré szerveződnek, ráadásul ezek a témák kevéssé a világgal, nagy egésszel, sokkal inkább az emberi kapcsolatokkal foglalkoznak, azokat viszont a legapróbb részletekig tárgyalva. Ráadásul a Rooney-regények meg is tagadják a nagyotmondás gesztusát, ez persze nem azt jelenti, hogy a szerzőnek ne lenne véleménye a világról, azonban ezek a gondolatok a szereplők véleményeként szervesülnek a cselekményben. Ezért is hálás fiatal értelmiségieket főszereplőként alkalmazni, hiszen ezek az értekezések így nem válnak didaktikussá. Elhisszük, hogy Alice és Eileen rég kimúlt civilizációkról vagy a világ végéről beszélgetnek.

A regény behozza például az ökoszorongás témakörét. Ez egy, a fiatalabbak körében egyre inkább jellemző jelenség, tulajdonképpen arról van szó, hogy a klímaváltozás, a világ helyzete olyan mértékű szorongást, rossz érzést vált ki, ami már a magánéletre is kihat.

„De különösebben nem akarok gyereket (…) ebbe a világba?” (59.) – foglalja össze röviden a jelenséget az egyik főszereplő a regény egy pontján. Rooneynál egyébként ez némileg visszatérés a Baráti beszélgetések receptjéhez, hiszen a Normális emberek minimalizálta a társadalmi kontextust. Ez a különbség egyébként talán annak is köszönhető, hogy utóbbiban Connellt és Marienne-t gimnáziumtól követjük egyetemig, míg jelen mű főhősei késő húszasok, sőt inkább kora harmincasok.

Egyébként is olyan, főként a viszonyrendszerek tekintetében, mintha Rooney vegyítette volna két korábbi regényének leginkább működőképes elemeit, hiszen a két főszereplő lány kapcsolata a Baráti beszélgetésekben volt fontos, míg Eileen és Simon gyermekkoruk óta tartó viszonya a Normális embereket juttathatja eszünkbe. Egy nagyon markáns vonással azonban kiegészül ez a szerzői világ, Rooney a korábbiaknál jóval erőteljesebben tematizálja az irodalmat, az írás folyamatát. Persze ez korábban sem volt idegen az ír szerzőtől, az irodalom mindig ott volt a háttérben, ám most nagyon konkrét állításokat kapunk. Olyanokat, amelyek például a kritikust is önmérsékletre késztetik.

„És mit nyernek a könyvek azzal, ha hozzám, az arcomhoz, a manírjaimhoz, azok minden demoralizáló konkrétumához kapcsolják őket? (…) Engem kiborít, távol tart az egyetlen dologtól, aminek értelme van az életemben, semmivel sem járul hozzá a közérdekhez, csak a legegyszerűbb és legperverzebb kíváncsiságot elégíti ki…” (55.)

Rooney tehát performatívan is igyekszik eltávolítani a művét a szerzőközpontú diskurzustól, épp ezért ez a szöveg is igyekszik tartózkodni a szélsőséges kijelentésektől e téren, azt azonban még így is illik megjegyezni, hogy Alice értelmezhető a szerző alteregójaként, hiszen hozzá hasonlóan hamar ér el nagy sikert, és a rivaldafénytől menekülve költözik vidékre. Épp ezért izgalmas az is, ahogy Alice kiábrándul az írásból. Egy ponton még azt is kimondja, hogy soha többet nem ír regényt, mert rájött, hogy nincs valódi jelentősége a műveinek, hamis minden, amit leír.

Mindez azonban tulajdonképpen csak a kognitív máz, Rooneynál továbbra is az érzelmeken van a hangsúly. Két párt követünk végig, akik látszólag hasonló, ám részleteikben igen más helyzetben vannak. Gyakorlatilag definiálhatatlan kapcsolatokat kapunk, legtöbb helyütt nehéz eldönteni, hogy milyen viszony is van a két szereplő között. Barátok ők? Szerelmesek egymásba? Kölcsönösen használják egymást? Talán kicsit mindegyik. Kötődni vágyás, szorongás (vagy ezen kettőnek összessége, kötödésszorongás) és boldogságvágy jellemzi Rooney szereplőit. Nagy erénye a regénynek, hogy bár a fókusz egyértelműen a két lányon van, a fiú szereplők sem sematikusak. Simon elköteleződéstől való félelme, vagy Felix múltja is hozzátesznek a mű egészéhez. A két főhős, Eileen és Alice még inkább rétegelt, izgalmas karakterek. Az is szimbolikus egyébként, hogy ők folyamatosnak e-maileznek egymással, csak a legritkább esetben találkoznak, hiszen szoronganak attól, hogy a másik lássa, hová jutottak. Kapcsolatuk még az egyetemen kezdődött, ahol mindketten szép reményekkel indultak, ám időközben kisiklott az életük. Bár kérdés, hogy ez mennyire valós látlelet, nemcsak ők érzik-e ezt így (hogy a regényhez hasonlóan divatos kifejezéssel éljünk, nem first world problemről van-e szó)? Hiszen egyikőjük (bár kevés pénzért) egy irodalmi lap szerkesztője, másikójuk pedig híres író. Magukkal azonban végletesen elégedetlenek.

„Amikor visszatekintek arra, milyenek voltunk, amikor megismerkedtünk, szerintem semmiben sem tévedtünk nagyot, csak saját magunkkal kapcsolatban. Az eszmék jók voltak, de elkövettük azt a hibát, hogy azt hittük, számítunk a világnak.” (200.)

Rooney érzékletesen, empatikusan mutatja be, hogy aki magával nem elégedett, annak a kapcsolataira is rányomja a bélyegét a rossz önkép. Eileen ennek eredményeként csúszik bele egy olyan kapcsolatba, amelyben sosem érvényesülhetnek az ő szempontjai, és Alice is ezért nem találja a helyét a világban.

„Mi van, ha én nem hagyom magamnak, hogy boldog legyek? Mert félek, vagy jobban szeretek önsajnálatban fetrengeni, vagy nem hiszem el, hogy megérdemlem a jó dolgokat, vagy bármi más miatt” (203.) – fogalmaz Eileen egy alkalommal. A szerző azonban, bár a mű egészét tekintve szkeptikus, most először ad esélyt a szereplőinek, a regény vége ugyanis végső soron optimista, de legalábbis felvillant némi reménysugárt. Reményt arra, hogy megtalálható a szép világ.

Ha már a címnél tartunk, az Friedrich Schiller egy verssorát idézi, mellyel Rooney a 2018-as liverpooli biennálén találkozott. A cím nóvum az ír szerző tekintetében, hiszen még korábban teljesen semleges, címkeszerű címeket kaptunk tőle, ez a mostani jóval erőteljesebben utal a mű mondanivalójára, hangulatára. A szöveg még a korábbiakhoz képest is dísztelenebb, a Rooney által választott regiszter (Dudik Annamária Éva értő fordításában) pontosan reprodukálja a fiatalok nyelvezetét, ám mivel értelmiségi fiatalokról van szó, a szövegnek így is van egy erőteljesen intellektuális sodrása.

Sally Rooney tehát kétségtelenül ismerős receptből főzött, de változtatott annyit, hogy valójában ne merülhessen fel az önismétlés vádja. És azt is reméljük, hogy a szerző nem jut majd Alice-hez hasonló elhatározásra, s jó néhány regényt ír még.

Sally Rooney: Hová lettél, szép világ. Dudik Annamária Éva fordítása. 21. Század Kiadó, Budapest, 2021