Kivonulni a szélhez
Koronczi Endre formabontó és átfogó művészeti projektjeiről ismert, amelyek végigkísérik munkásságát. Több mint tíz éve dolgozik a szél megjelenítésén, amely mostanra több metaforában és eltérő kontextusokban is burjánzik. A zacskók vagy fóliák segítségével teszi láthatóvá azt, ami láthatatlan, legyen szó OpenAir installációról, fotóról vagy videóról. Hogyan közelít a művész egy természeti jelenséghez? A széllel kapcsolatos kutatásairól, kísérletezéséről, és a kiszámíthatatlannal dolgozás szépségeiről mesélt.
A szél-installációid után újabban festeni kezdtél. Festményeidet legutóbb az Inda Galériában láthattuk kiállítva, a Ha a feketét egy fogalommal keverem össze Visszafelé című kiállításodon. Milyen helyet foglal el ez a műfaj a széllel kapcsolatos művészeti munkásságodban?
Az egész a zacskókkal és a Kiscelli Múzeumban rendezett kiállítással indult. Mostanra a zacskókból vagy fóliákból felépülő installációimra elkezdett ránehezedni a környezetvédelem témája, mert az én általam használt anyagok lettek a környezetszennyezés és a zöld mozgalmiság szimbólumai. Ha valaki meglát egy nejlon zacskót, akkor nem tudja nem a globális felmelegedést látni benne, ami fontos is, de a Ploubuter Park eredetileg nem egy környezetvédelmi projekt volt, már csak azért sem, mert 2009 körül, amikor én elkezdtem a zacskókat kergetni, akkor ez még egyáltalán nem volt napi téma. Nehéz elképzelni, de akkor még a szupermarketek parkolóiban szállva táncoló zacskókra ‒ melyekbe beleszerettem ‒, még egyáltalán nem így tekintettek. Akkor sem ez volt még az emberek fejében, amikor az Amerikai szépség című film kulcsjelenetében ugyanez a zacskó a sorsszerűség metaforájává vált.
Az installációs projektjeimnek két fő összetevője van: az egyik a zacskó vagy a fólia, ami a test, a másik pedig a szél vagy a légmozgás, ami a lélek ebben a modellben. Életre kelti az anyagot, és onnantól elkezdődik a tánc, a mozgás, ami egy meditatív szabadságmetafora. Most egy picit fordítani kényszerültem a művészeti programomon, ezért is jöttek a festmények. Megpróbáltam a fókuszt a szélre irányítani. A dunaújvárosi ICA-D-ben 2020-ban megrendezett kiállításnál is inkább a szél volt a középpontban, ezt próbáltam minél több médiumon keresztül vizsgálni: voltak rajzok, festmények, fotók, installációk, videók. A festményeknél az volt a célom, hogy a szél tanulmányozása és a megértése egy hagyományos műfajon belül történjen. Kivonultam a vásznaimmal a tájba és a szelet festettem. Ezeket szélfestményeknek hívom. Az interneten rengeteg szélfestőt találhatunk, de ők többnyire a szél által megmozgatott ceruza vagy ecset használatával a szél mozgásának mechanikus leképezésével foglalkoznak. Én nem ezt teszem, hanem megpróbálom megérteni a szél struktúráját. Nem ábrázolom a szelet, nem vizuális kapcsolat van a festményeim és a szél között, mivel a szél nem is látható, hanem megpróbálom megérteni, és valami vele strukturálisan azonos dolgot létrehozni a vásznon. Első ránézésre ezek gesztusfestményeknek tűnnek, de más alap van mögöttük, melyek sokkal inkább a mozgásra vezethetők vissza, hiszen a szél semmi mást nem csinál, csak mozog. A szelet soha nem látjuk, csak azt, amilyen hatással a környezetre van, mondjuk, amikor a faleveleket fújja, vagy a vízfelszínt borzolja. A zacskókra és a fóliákra azért van szükségem, mert ezek rajzolják meg a szél mozgását, belső áramlásait, sűrűsödését vagy ritkulását.
Ha időrendben nézzük, akkor úgy is értelmezhető, hogy a széllel való zacskós/fóliás installációid kutatói munkák voltak a festményekhez.
Ha kronológiában nézzük, akkor igen, de én nem szeretném ezeket minőségileg megkülönböztetni, mintha valamilyen irányba tartana ez a projekt, ahol a jelen problémáknak a korábbiak az előzményei. Érdekes például, hogy a mostani, környezetvédelmi kontextus hogyan ír fölül egy szándékaiban teljesen más projektet. Tőlem teljesen független, külső körülmények is hatással vannak a művészetemre, ezért semmiképpen nem szeretném ezt egy fejlődéstörténetnek elképzelni.
Sokszor említed, hogy kutatod a szelet, analizálod, megfigyeled. Vannak olyan megfogalmazható tapasztalatok a széllel kapcsolatban, amelyeket eredményként könyvelnél el?
Én nyilván teljesen másképp állok hozzá. Egy jelenséggel kapcsolatban a tudomány más utat jár be, mint ami a művészet eszközeivel lehetséges. Én is más úton járok, mint egy meteorológus, mert nem a fizikai jelenségeken keresztül közelítem meg a kérdést. A projektnek van egy kerettörténete, egy játékos narratíva, ami a kutakodásomban vezérfonallá vált. Ugyanakkor, annak ellenére, hogy nem a tudomány eszközeivel folytatom a kutatásomat, úgy gondolom, hogy az is egy megértési folyamat, amit én csinálok. A Ploubuter Park első formája, mely a Kiscelli Múzeumban volt kiállítva, egy hatalmas gyűjtési folyamat eredményeként épült fel. A szabadon szálldosó zacskókat fényképeztem, videóztam, gyűjtögettem és rendszereztem a rengeteg megfigyelés eredményét. A légmozgástól megmozduló zacskókra élőlényekként tekintettem, melyeknek én voltam a felfedezője, így szemtanúja voltam egy városi szemétből létrejövő faj születésének. Ekkor fogalmazódott meg az a metafora is, hogy a fólia, vagy egy vékony hártyaszerű dolog a test, és a szél pedig a lehelet, a lélek. Ez a szó etimológiájában is benne van: a lég/lélegzet/lélek tölti meg élettel ezeket a kis testeket. A gyűjtés miatt ez a munka módszertanilag is leginkább egy kutatási folyamathoz volt hasonlítható. A felvételeket egy bizonyos mennyiség elérése után önkéntelenül is elkezdtem rendszerezni. Az anyag katalogizálása és strukturálásának eredménye képpen egy taxonómia született. Kilenc alfajt határoztam meg az életjelenségeik, a feltűnéseik helyszínei, vagy az emberekkel való viszonyaik alapján. Mindegyik csoport kapott egy latin hangzású és egy népies elnevezést, ami természetesen egy játék, egy kreáció, mégis a tudományos módszertannak volt a kifordított verziója.
A széllel kapcsolatban is lettek ehhez hasonló szubjektív észleléseid?
Rengeteg, számomra nehezen megfogalmazható tapasztalatot szereztem a szélről: a hajnali szél, a délutáni szél, a viharos szél különbségeiről. Ami a leginkább kézenfekvő, hogy a szélről mindig úgy gondolkodunk, hogy az egy homogén, nagy tömegű légmozgás, ami vagy fúj, vagy nem, vagy kicsit fúj, vagy nagyon, de ez nem ilyen egyszerű, mert egészen kicsi távolságokon belül is vannak markáns különbségek a szél belső erővonalainak tekintetében. Ezt biztosan mások is megélik, csak nem tudatosítják, mert nem ezzel foglalkoznak. Amikor állok a kamerával, filmezek egy zacskót, és azt látom, hogy tépázza a szél, én meg kicsivel arrébb nem érzek belőle semmit, egészen meglepő volt kezdetben. Azzal a módszerrel, amivel dolgozom, jól ki lehet mutatni a kis távolságokon belül létrejövő eltéréseket a szél mozgási energiáiban. Persze ebből nem születik semmi komolyabb tanulság, csak az, hogy amikor a tájban építem az installációimat, akkor már tudom, hogy hogyan lehet szerencsésen tájolni azokat. Már csak praktikus okokból is rengeteg tapasztalattal kell rendelkeznem, hogy a hosszú építkezést, drótozást, kötözést követően jó helyen, jó irányban és megfelelő szélben kapjon helyet az installáció. A kezdet kezdetén voltak hatalmas baklövéseim. Egyszer például egy hatalmas monstrumot építettem fel, és amikor már majdnem teljesen kész lettem vele, akkor meg kellett fordítani a rossz szélirány miatt. Az, hogy a felhők fent az égbolton milyen irányba mennek, semmit nem mond el arról, hogy itt lent milyen irányú szélmozgások vannak. Ezt sem nagyon szokták tudatosítani magukban az emberek, amíg nem fontos valami miatt.
Akkor hogyan szoktad behatárolni a szél mozgási irányait?
Először is figyelgetek. Kiteszek egy zacskót, vagy valami mást, amiből láthatom merről fúj éppen, de utána is érdemes figyelni, mert nagyon gyorsan változhat. Vannak olyan időszakok, amikor hirtelen megfordul a szél. Rengetegszer tépte már szét az építményeimet. Számtalanszor volt már olyan, hogy egész nap keményen dolgoztam, és mégis nulla eredménnyel mentem haza, mert nem fújt, vagy túl erősen fújt a szél. De sok minden más is közbe szólhat. Szokták mondani, hogy kicsit úgy dolgozom, mint egy természetfotós, aki kimegy az erdőbe, hogy megfigyelje mondjuk a hóbaglyot: kint ül három napig, miközben a hóbagoly mégsem jön, ő pedig dolgavégezetlenül hazaballag.
Miért választ valaki egy ennyire kiszámíthatatlan alapanyagot?
Ez jó kérdés, nem is tudom. Engem a tánc, a gyönyörű mozgás ejtett rabul, nem tudok tőle szabadulni. Ezek a mozdulatok sohasem ismétlődnek, és semmilyen mintázatot nem mutatnak. Számomra ez a szabadság koreográfiája. Ha az ember elmélyed ezekben a metaforákban, akkor bennük tud ragadni. Pont a jelenség kiszámíthatatlansága a vonzó számomra, mert emiatt sohasem tudok a végére érni, soha sem lesz megoldás. Mindenki le akar beszélni már arról, hogy újabb és újabb szél-installációkat építsek, de én tudom, hogy még mindig nem készült el az a videó, amit én szeretnék. Száz százalékosan sohasem sikerül, pont a tervezhetetlensége miatt. A szerelemben is az az örökéletű, ami sohasem tud igazán beteljesedni. Ha ez egy laboratóriumi körülmények között létrehozható jelenség volna, akkor hamar elérnék a falig, lenne megoldás. Viszont ami engem igazán izgat, az a természeti tájban, az igazi széllel való dolgozás. És ez soha nem juthat tökéletes eredményre.
A beltéri munkáidnál is szélként tekintesz a légmozgásra?
A Kiscelli Múzeumban bemutatott installációt egy nagy gyűjtés előzte meg. Évekig rohangáltam a szálldosó zacskók után fényképezőgéppel, majd eljutottam odáig, hogy megértettem valamit a dolog logikájából, és az installáció ennek a modellnek lett a rekonstrukciója. A zacskók is azért voltak a kiállítótérben térdmagasságban, mert az utcákon is ezen a szinten mozognak. Amit a ventilátor fúj persze nem valóságos szél, de légmozgás, ami egy inkubátorkörnyezetben mégis életre kelti a zacskókat, tehát a funkcióját betölti. Ha már a szálldosó zacskók alfajairól beszélek, akkor olyan ez, mint egy állatkert, vagy mint egy keltető telep. Szükséges ahhoz, hogy kiállítás születhessen belőle. A nagy zacskófalakra is keltető telepként tekintek, ahol én burjánoztatom ezeket a furcsa kis lelkeket. A Kiscelli-kiállítás után viszont érlelődött bennem a vágy, hogy az igazi széllel dolgozzak, úgy, hogy nem csak megfigyelem ezt a nagy és kozmikus leheletet, hanem egy kicsit használom, irányítom is, amennyire a kiszámíthatatlansága engedi. A már említett dunaújvárosi kiállításomon – A dolog, amely elfelejtett testet ölteni – az egyik installációban azzal kísérleteztem, hogy a ventilátorral keltett légmozgást statikai elemként használtam. A kültéri installációimnak is komplikált statikája van, főleg a vízre építetteknek. Az ICA-D-ben le volt téve négy ventilátor a földre, és az általuk keltett fuvallatnak volt nekitámasztva egy nagy lemez. Itt kimondottan fontos volt a mesterséges légmozgás, mert kiszámíthatónak kellett lennie, hogy ne rogyjon össze a mű. A lemez lebegése oldalnézetből volt a legizgalmasabb, így volt egyértelmű, hogy nem támaszkodik semminek, ezért is ez volt a fő nézete. Most nagyon érdekel ez az irány.
A zacskós installációk után kezdtél el kísérletezni a nagyméretű fóliákkal, amik első ránézésre ugyanerről szólnak, de mégis nagyon eltérő hangulatuk van. Pont az a játékosság, ami a zacskóknál adott, a fóliáknál egy végtelen drámaiságba csap át.
Másképp viselkednek. A fóliával nagyon egyszerű kivitelezni ezt a másfajta hatást, ami kicsit talán misztikusabb is, mert vékony és könnyű, de szemét jellegében a zacskókhoz is kapcsolódik. Mondták már nekem, hogy dolgozzak selyemmel vagy papírral, de az nagyon más lenne. Nekem fontos, hogy ezek az installációk a hulladékból születnek. A zacskók a leghitványabb helyet töltik be a tárgyak hierarchiájában, mégis tud belőlük szép dolog születni.
Ebben is szerepe van a test és a lélek között feszülő ellentétnek, amiről már korábban beszéltél, ahol a test csak egy értéktelen porhüvely?
Igen, ez itt is belejátszik, de lehet ezekre akár a Szentlélek huszadik századi apoteózisaként is tekinteni. A középkori ikonográfiában galamb formájában ábrázolták a szentlélek megjelenését, ezekről sok fotót is készítettem, főként olasz templomokban, ahol gyakran a kupola csúcsában kapnak helyet. De ha belegondolunk, a városi galamb is egy szánni való élőlény, amit folyton csak elhessegetünk, és sokan legszívesebben belerúgnának. Ma a zacskó tölti be ezt a szerepet, azzal, hogy folyamatosan ott van mindenhol, örökké jön, annak ellenére, hogy egészen testetlen, hasonlóan a Szentlélek láthatatlan, mindenre kiterjedő jelenlétéhez. Ezért is volt nekem izgalmas, hogy a Kiscelli Múzeumban a Ploubuter Park kiállítás egy egykori szakrális térben valósulhatott meg. Erről nem szoktam sokat beszélni, de számomra ez egy nagyon fontos gondolat a műveimmel kapcsolatban.
A zacskók után miért váltottál a fóliára? Úgy érezted, hogy ezzel képes vagy jobban megragadni a szél valós mozgását?
Ez egy más dimenziója a szél kutatásának. A fóliák másképp működnek, hatalmasok, ezért a szélnek egy másik arcát tudják megmutatni. Ezeknek a munkáknak a technikai megoldásai teljesen más kihívások elé állítanak, ami nagyon izgalmas. Munka közben általában kísérletezéssel jövök rá dolgokra. Egyszer, amikor nagyon nem akart fújni a szél, kitaláltam, hogy a fólia két szemközti sarkát egymáshoz rögzítem, így egy fél Möbius-szalag jött létre. Innen megint új utak nyíltak, mert ebbe a formába nagyon szépen bele tud simulni a szél, amitől az anyag felemelkedik, elkezd repülni, és már nem csak kifeszítve él. A tájban minden nagyon kicsi, erdősebb területen nem is tudok dolgozni, mert a növényzet megfogja a szelet, ezért nagy távlatokra van szükségem, ami azzal is jár, hogy sokat kell építkeznem, hogy legyen mihez rögzítenem a fóliákat. Egy ilyen fólia nyolcvan négyzetméter, ami a felvételeken nem is igazán érzékelhető, de kell ez a méret, hogy a tájban meg tudjon szólalni.
Lassítod ezeket a felvételeket? Olyan hatásuk van.
Nem, ez a mozgásuknak a valóságos ideje. Élőben látni egészen borzongató. Ezek többnyire hajnali felvételek. Háromkor szoktam otthonról elindulni, hogy mondjuk öt órára már meg legyen építve az installáció, mert hajnalban, amikor kel fel a nap ‒ emiatt ezeket mindig keletre kell tájolni ‒, van egy olyan időszak, amikor nagyon egyenletes, lassú, finoman simogató légáramlatok jönnek, amik létre tudják hozni a fóliának ezt a végtelenül lassú mozgását. Egészen elképesztő élőben látni ennek a hatalmas anyagnak a lebegését, nehezen lehet szavakba önteni. Ezért nem tudom abbahagyni. Városban nőttem fel, ezért is lehet, hogy nekem ilyen katartikus élményt nyújt ez: kiegészülve a természeti környezettel, az élmény maga elvitathatatlanul komoly. Sokszor van, hogy a kora reggeli szél által keltett lassú, sima mozgást követően a napfelkeltével jönnek a tépázós széllökések. Ezek ugyanazon a napon belül váltogatják egymást. A későbbi napszakban felvettek közül egy-kettőt kicsit belassítottam, de azok még így is nagyon gyorsnak hatnak. Amikor igazán elkezdi rángatni a fóliát a szél, úgy, hogy szinte széttépi, akkor már olyan gyorsasággal teszi ezt, hogy nem lehet kivenni a formákat.
Sokat meséltél arról, hogy milyen érzés ezt az egészet a természetben, élőben megtapasztalni, a bőrödön is érezni a szelet. Nem érzed kevesebbnek azt, amit a fotókkal és a videókkal vissza tudsz adni?
Dehogynem! Volt a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban pár éve egy kiállítás, ahol a kurátorral közösen fogalmaztuk meg azt a problémás kérdést, hogy akkor én most vajon fotóművészetet csinálok-e, agy ez valami egészen más. A fotókon keresztül tudom a látványt eljuttatni az emberekhez, mert nem tudom hajnali ötkor kivinni a közönséget a helyszínre. A kérdés tehát az, hogy ez fotóművészet-e, aminek a kedvéért én megépítem ezeket az installációkat, vagy OpenAir installációk, amiket jobb eszköz híján a fényképezőgéppel dokumentálok, mert ez a két megközelítés teljesen mást jelent. Nem tudom a helyes választ. Felmerült az is, hogy land art művészetet csinálok, de ezzel nagyon nem értettem egyet, mert az én műveim egyáltalán nem épülnek be a tájba. És mivel nagyon fontos szempont, hogy munka közben ne szennyezzem a környezetet, kötelességem mindig mindent elbontani és eltakarítani.
Említetted, hogy nem igen figyelünk a mindennapjainkon a szélre, de mégis egy meghatározó természeti jelenség. Vannak olyan, a szél megtapasztalásával összefüggő kulturális jelenségek, amik mégis felülírják ezt?
A szél jelen van a hétköznapjainkban, csak nem nagyon gondolkodunk el rajta. Sok olyan fajta szél van, amire nem is tekintünk szélként. Az egyik Off-Biennáléra például azzal pályáztam, hogy a metróba építek szél-installációt. Ott, amikor a szerelvény tolja maga előtt a levegőt az alagútban, a peronon egészen erős szél fut át. Nagyon különbözőképpen érzékeljük a szelet a világban. Régebben sokat voltam Hollandiában, és azt láttam, hogy azon a nagy síkságon teljesen máshogy hat a szél az ott élőkre. Nem véletlenül építkeznek gyakran gödrökbe, ők félnek tőle és védekeznek ellene, mert ott állandóan erős szél fúj. Mi építkezhetünk a hegytetőre, mert itthon nem olyan romboló a szél hatása. A hurrikánok is teljesen mást jelentenek, erről Amerikában tudnak sokat, mi viszont alig ismerjük ezt a jelenséget. Érdekes, hogy el is nevezik őket, ahogy sok minden mást is antropomorfizálunk a természetben. A nagy sík területek másfajta szeleket hívnak életre, Európa sokkal szabdaltabb domborzatú, itt talán nem is tud annyira felgyorsulni a szél. Mostanában már energiaforrásként is használjuk a szelet, és én nagyon szeretem ezeket a hatalmas szélmalom-farmokat. Mondják, hogy tönkreteszik a tájat, de szerintem gyönyörűek, ahogy lassan forognak. A széllel kapcsolatos információink bővülése például ezért is nagyon fontos.
Amikor elindulsz a tájba, milyen hozzáállással vágsz neki? A szélmalmokkal, amit említettél, ez úgy néz ki, hogy hatalmas monstrumokat építenek, amikkel képesek befogni a szelet, de a te műveid sokkal kiszolgáltatottabbak, mintha tutajjal mennél az óceánnak.
Ha ismeri az ember, akkor könnyebb, ez jól látható a vitorlázók virtuozitásán is. Ők biztosan sokkal többet tudnak a szélről, mint én. Nekünk, városi embereknek, kevés tapasztalatunk van a természet erőivel kapcsolatban. Az, hogy milyen iszonyú ereje tud lenni a szélnek, a szobából nézve elképzelhetetlen. Sokkal nagyobb erők keletkeznek a szél által, mint amit mi valaha sejtenénk. Ez lehet hasznos is, ha tudjuk alkalmazni, de lehet bosszantó is. Nekem is vitte már el építményemet a tengeren. Hirtelen tud feltámadni, ami annak, aki nem számol ezzel, egészen riasztóan hathat. Az építményeim rendkívül törékenyek, ha az erők eredőinek egyensúlya elbillen, akkor azonnal megsemmisülnek.
A vizualitás számára akarod elérhetővé tenni a szelet. Ez azért van, mert a szem a domináns érzékszervünk?
Nem a szemnek dolgozom. A videóknál például nagyon fontos a hanghatás is. Egy időben rengeteget küszködtem azzal, hogy jól rögzítsem a szél hangját. A Kiscelli Múzeumban bemutatott installációnak viszont nagyon izgalmas belső hangja volt, ami körülölelte a látogatókat. Ott a zacskók zizegése és a ventilátorok zúgása hallatszódott, de a videóimban konkrétan a szelet kísérő hangokat akarom visszaadni. Nem egyszerű, mert a mikrofonokba mindig belehuhog a szél. Ha valamikor nem lehet normális hangfelvételt csinálni, az a szeles idő. Nemrégen készítettem egy mozifilmet is a Ploubuter Parkban készült felvételek felhasználásával. A filmnek egy fontos motivációja volt, hogy hanggal, jó minőségű hanggal együtt szerettem volna megmutatni a képeket és mozgásokat.
Ahogy fentebb te is említetted, az ember hajlamos humanizálni a természetet, ahogy te is „lelkekről” beszélsz. A művészetedben programszerű, hogy humanizálod a szelet, vagy ösztönösen kapcsolod a lélekhez?
Szerintem ezt önkénytelenül megteszi az ember. A sóhajtás is egy kicsi szél, az ember száján jön ki, a lélek egyik útja. A mező fölött fújó szélről nem kell azt gondolni, hogy antropomorf jelenség, de az utolsó lehelet például egy szép metafora. Az ember szeret metaforákban gondolkodni, én nagyon vonzódom hozzájuk, sok minden kifejezhető általuk, ami másképp nem. Ez egy alternatív megismerési módszer, ami nem a tudomány módszere, hanem a művészeté. Ebben az is benne van, hogy eljátszunk a gondolattal, beleképzelünk dolgokba valami mást, akárcsak a gyermekek.
Vannak más fogalmak is, amiket kulturálisan a szélhez társítunk, mint a szabadság, vándorlás, forgandó szerencse, ami az egész Odüsszeia-eposz alapköve is. Szerepet játszanak ezek a te munkáidban is?
A szabadság szerepét abszolút központinak érzem. Már az is, hogy kivonultam a tájba, hátat fordítva a kortárs képzőművészet önmagából kifordult intézményrendszerének, a szabadság aktusával ér fel. A kint levés nálam egyfajta gesztus is. A barbizoniak is az akadémizmusnak fordítottak hátat, és később ebből a gesztusból született meg az impresszionizmus is, melynek programjában nagyon meghatározó volt a tájban és a szabadban alkotás.
A közönségedet nem hagyod ezzel hátra?
Én ezt inkább a csatornák átrendezésének tekintem, mivel a közösségi médiában remekül megtalálják a helyüket a munkáim. Sok digitalizált formában létező anyagról van szó, ami könnyen közvetíthető a Facebookon vagy az Instagramon keresztül. Persze ennek egy ponton túl nincs sok hozadéka, de a láthatóság és a közönséggel való találkozás szempontjából hatékony. Nem érzem azt, hogy nem tud találkozni a közönséggel, annak ellenére, hogy a kiállítótermekből egyre inkább kiszorult az alternatív médiumú kortárs képzőművészet. Az új médiumoknak sajnos az a nagy hátránya, hogy nem tud köré épülni az a kontextus, ami a szakmaiságát adná. Az, amit a Facebookon megosztok, mindig csak egy gyors látvány lesz. A kiállítótérben bevonható néző egy sokkal magasabb szintű információcsomaggal találkozik, mint ami ezeken a gyors felületeken elérhető. A két platform teljesen másfajta figyelmet követel meg. Attól függetlenül, hogy nem egy konkrét kiállításra készülök, működik bennem az alkotási kényszer. Csinálom a dolgom, infrastruktúrától függetlenül, ezért más platformokat keresek hozzá. Ebben a tekintetben ez is a szabadság és a függetlenség egyik összetevője. Sok műtermébe visszavonuló művész van, az is egyfajta elszakadás, de ők többnyire festők, vagy műtárgyakat készítő alkotók. Ez is a láthatatlanná válásnak egy formája, de biztos vannak még mások is, akik a tájba járnak ki, és ott bújnak el. Izgalmas, hogy teljesen más közeg van ilyenkor körülöttem. A mezőn, ahol dolgozom nem művészekkel vagy kurátorokkal találkozom, hanem gazdákkal vagy vadászokkal, akiknek a területén elkezdtem dolgozni, és egyáltalán nem értik, hogy mit csinálok. Teljesen más szempontok jönnek ott játékba, amikből vicces helyzetek születnek. Általában egyáltalán nem érdekli őket a szabadkozásom, hogy nem teszek kárt semmiben, össze fogok szedni minden szemetet, hanem az érdekli őket például, hogy elijesztem a vadakat, ha itt van ez a nagy építmény.
Mit adott számodra a kivonulás és a széllel való munka?
A gondolkodásomra hatottak azok a számomra új szempontok, amik ott működnek. Korábban az időjárást sem néztem meg soha. Kint lenni fantasztikus. Az állatokra is máshogy tekintek, csodálom őket. Nem ismertem korábban, hogy milyen érzés az, amikor a közelemben felbukkan egy őz. Azelőtt nem volt romantikus természetvonzalmam, annak ellenére, hogy korábban is sokat kirándultam. A kirándulás viszont más, az a városi ember tevékenysége. Ehhez képest én hajnali két órakor megyek ki a sötét természetbe és ott vagyok egy helyen egész nap. Ilyenkor nem történik semmi, csak ott vagyok valahol, miközben a természet dolgai játszódnak körülöttem.
Hogyan választod ki a helyszíneidet?
Amikor a zacskókból épült installációkat csináltam, mindig váltogattam a helyszíneket, mert annak ellenére, hogy a fényviszonyok és a szelek kiszámíthatók voltak, sokszor előfordult, hogy mire visszamentem, beültették őket kukoricával, ami már két méter magasra megnőtt. A szempontjaim, hogy ne legyen magas növényzet, viszont tudjak valamihez kötözni, vagy el tudjam helyezni a rudakat, amiket vittem, valamint, hogy autóval nagyjából megközelíthető legyen, mert mindig nagyon sok kellék van nálam. Persze fontos az aznapi szélirány és a nap útja is, hogy amikor lemegy, akkor hátulról süssön bele az installációba. A tájolás nagyon fontos, de nem nagyon tervezhető, legtöbbször ott a helyszínen kell kitalálni.
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!