A nemzeti helyzet fokozódik

Régi közhely, hogy Pesten mindenből viccet csinálnak. Ha született budapestiként nekem is szabad ehhez – keserű-fekete blődli-humorral – hozzájárulnom, ezennel bejelentem: Hégli Dusan koreográfus a trianoni döntés 100. évfordulójára Felvidéket visszacsatolta Magyarországhoz. De rögtön pontosítok: Szlovákiát csatolta Magyarországhoz.

Nem tudom, kiből mit vált ki a fenti hír, de mielőtt orbitális méretű bilaterális pánik törne ki, sietek mindenkit megnyugtatni: a visszacsatolás nem földrajzi és közigazgatási értelemben történt meg. Hanem úgy, hogy a KÉJ – Kötelező érvényű javaslat című „első kortárs népszínműből” feketén-fehéren kiderül, hogy Felvidék és Magyarország között a határok immár teljesen átjárhatók, sőt, nincsenek is – legalábbis a korrupt politikai- és médiaidiotizmus szabad áramlásának tekintetében.

Igen otthonosan éreztem magamat a hozzám internetes streameléssel érkező néptánc-színjáték nézése közben, mert hazámra ismertem a sok-sok abszurd hülyeség láttán, melyeket a különböző történelmi korok egymáshoz igen hasonlóan hatalmaskodó funkcionáriusai az adott éra művészeire kényszerítettek. Az otthonosságérzetem a mába érve sem csappant meg egy cseppet sem, csak akkor jöttem zavarba, amikor az előadásban a Kisperhely főterére ajándékozott Nemzeti Szökőkút vízsugarait az illetékeseknek sárga-fekete-kékre kellett színezniük. Hol járunk mi most tkp.? – tettem fel magamnak a megdöbbentő kérdést.

Jó, jó, tudom én régóta, hogy a Kárpát-medence és környezete nevű régió kistérségei között ab ovo, ab start, avagy ab Klement Gottwald & Rákosi Mátyás nagyon sok a hasonlóság, de eddig azt hittem, hogy a rendszeres stadionavatások népnemzeti hacacáréja kifejezetten magyarországi hungarikum. Erre tessék! És egyáltalán: melyik nemzet trikolórja sárga-fekete-kék? Utánanéztem: egyes jövőbeli tervek szerint, a naprendszeré (nem viccelek, tényleg, rá lehet keresni). Ezek szerint a jövőben a teljes naprendszer mentalitása (a történelme és kultúrája) a magyarokéra fog hasonlítani. Ha ez így lesz, tényleg érik az orbitális pánik…

Nem tudom, hogy a világon még hol stadionőrült a régiók, országok, bolygók legfelső vezetősége, de azt hiszem, nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy Hégli Dusan megpróbál legalább kétfelé egyszerre beszélni (mert azért az előadáson szlovákiai viszonyokra utaló beszólások is fel-felröppennek), vagy még inkább: a teljes magyarlakta területen (vagy a teljes világegyetemben) akar a lehetséges befogadóknak univerzális üzenetet eljuttatni – nevezzük most így – az aktuális néptánc-színház komplex művészi nyelvén. Egyszerűbben fogalmazva: úgy üzen, hogy a mondandóját el akarja emelni a konkrét régiótól. Ő tudja, miért. Lehet azért, mert ha Szlovákiában ver ki biztosítékot, azt mondja majd, hogy magyarországi viszonyok ihlették, és fordítva (ugyanis eléggé nyilvánvaló, hogy a színpadon nem marsi történeket látunk).

E kísérleti előadásban különben igazán nem az érdekes, hogy a tollhegyre és/vagy csizmaszárra tűzendő történelmi ostobaságok a különböző tájegységekben mennyire csereszabatosak egymással, hanem hogy működik-e megfelelően az egyszerre táncos-verbális és hagyományőrző-kortársszínházi műfaj, melyet az Ifjú Szivek Táncszínház művészeti vezetője már elég régóta különböző formákban megcéloz.

Működni működik ugyan, de a KÉJt nem nevezném sem hagyományos, sem kortárs szemléletű színházi előadásnak, sem kiemelkedő jelentőségű, progresszív kísérletnek. Hanem inkább egy jópofa, társadalomkritikát bőven tálaló szatirikus műsornak tartom. Azt gondolom, nem is akar ennél több lenni. A játék kerete is erre utal: a 98 éve alapított Kislugas Táncegyüttes ünnepi gálaestjén vagyunk, ahol „Podhorszky Aranka, a köbölszalóki kultúrház igazgatónője” a műsorvezető, aki a különböző műsorszámok között meginterjúvolja a meghívott illusztris vendégeket. Az elsők között Zalaba Pétert, a Kislugas vezetőjét, akinek a nagyapja alapította az együttest 1923-ban. Az esten bemutatják az elmúlt majd’ egy évszázad legsikeresebb koreográfiáit, de közben betekintést is engednek a különböző korok kulisszatitkaiba is.

Az első szám az ötvenes éveket idézi meg. Az néptáncegyüttes új műsorral készül, ám a bemutató előtt egy illetékes elvtárs felkeresi a társulat vezetőjét, és felsorolja (értsd: parancsba adja), mi mindent szeretnének látni, hallani a színpadon. Ennek megfelelően az új traktorokat is beállítják a táncba, a táncosok Szabad Nép című újságot tartanak a kezükben, és folyamatosan bégetnek (mert a gépesítés mellett az állattenyésztés is fejlett), a lányok „Reszkessetek, reakciósok!” felkiáltással érkeznek, és Gyuszinak is fel kell lépnie az esten, mer’ hát, ő a traktoros. A leleményes magyar táncosok, ha muszájból is, de mindent megoldanak, és a szám végén még egy jó kis legényest is rittyentenek.

Ez utóbbi, a záró táncszám mindegyik újabb és újabb műsorszám menetrendszerű végkövetkezménye lesz, és itt azért kilóg a lóláb. A néptánc-előadások legtöbbjén, még ha célirányosan erősítik is bennük a színházjelleget, az események, történések, verbális dialógusok előbb-utóbb törvényszerűen táncba torkollnak, sőt, az embernek hamar az lesz az érzése, hogy minden egyéb akciózás azért jön létre, hogy felvezessen egy újabb táncszámot. Valódi komplex táncos színházi nyelv azonban csak akkor jön létre, ha nem dolgozik a háttérben ez az amúgy örömöt okozón manifesztálódó belső kényszer, hanem a tánc magától értetődően, adekvátan, a maga helyén és módján illeszkedik a közös nyelvbe, és csak akkor veszi át a szót a szótól, ha az adott, megjelenítendő tartalmat jobban tudja elbeszélni, mint a verbális nyelv. A tánc helyét, szerepét illetően (is) volt már igen sikeres színházi kísérlete az Ifjú Sziveknek és Hégli Dusannak: a jelentős európai sikert is arató Finetuning (ám ez az elvont, lírai képekkel, szimbólumokkal operáló, „zenét vizualizáló” sajátos színház igazából semmilyen téren nem vethető össze a KÉJjel).

A KÉJ játékos, szórakoztató produkció, és mint ilyen betölti küldetését. Helyenként még bátornak is nevezhető, de szerintem kockázattal nem járhat a műsoron tartása, mert a görbe tükörben általában legkevésbé azok képesek felismerni magukat, akikről valósággal ordít, hogy az ábrázolt hülyeség mintájául szolgáltak. Az előadáson megjelenik például egy mai kisvárosi polgármester, aki ötvenes évek végi „elődjéhez” hasonlóan megszerkeszti a néptánc-műsort, csak ő szexi csapkodást és magyaros ruhájú mazsoretteket kér bele, miközben a háttérben kivetítve az ő választási kampányvideója látható. A magyar táncos átél-túlél mindent (mert muszáj neki), ebben a műsorban egy Csárdáskirálynő-paródiát adnak elő (Ringó vállú csengeri violám…), akik ezt igénylik, bizonyosan észre sem veszik, hogy paródia.

De a „nemzeti helyzet csak fokozódik”, amikor „Kucman Dóri sportügyi főtanácsadó” színre lép, és a stadionavató néptánc-műsorba pásztorbotoló helyett botos focit vagy pásztorhokit kér, értsd: a táncosoknak hokiütővel kell kocka alakú „labdát” ütögetniük. Az „avignoni kisasszonyok” egyike (utalás a Finetuning fesztiválsikerére) itt már kifakad: mit kell még beletenni a néptáncba, nem elég, ha mindenemet, az őseim sorsát is beleteszem? – Csak hogy kicsit észhez térítse az esetleg túlontúl felhőtlenül szórakozó nézőt… Mert azért közben tudjuk mindannyian, hogy igazi, régi kincseinkből mi minden enyészik el a pusztító politikai bornírtság mindennapos gyakorlatában.

De kapnak a szemellenzős „hagyományőrzők” is, akik két pofára nyalnak be mindent, ami réginek tetszik, még az ordító hamisítványt is: eredeti, autentikus anyagként, áhítattal nézhetjük végig az alsó- és felső-holicsi hátra vágós táncot, amelyhez Egressy Béni komponált népzenét, és amely csak azért maradhatott ránk régi, kopott filmfelvételen, mert hajdanán a Lumière fivérek éppen arra jártak… És még két öngól a végére. Az asztalon letakarva kisorsolásra váró ajándéktárgyakat ugyanúgy ellopják az ünnepség végére, mint Miloš Forman filmjében, A tűz van, babám!-ban teszik, és amikor egy pozsonyi cipőkereskedő végre jelentős eszközzel megtámogatna egy néptánc-előadást, akkor előpattan a Nagy Magyar Öntudat: Nike cipőben nem táncolunk verbunkost! A tánc nem eladó!

Szerintem a fenti (ön)képtablón egy Nike cipő már egy hangyányit sem rontana. Hogy mi, magyar táncosok végül is milyen képet mutatunk a görbe tükörben, hát, az vita tárgyát képezheti. Az viszont egyértelmű, hogy a felvidéki magyar táncosok a színpadon nemcsak szépen táncolnak, hanem jól is beszélnek magyarul, pedig ez sohasem volt könnyű dolog.

KÉJ – Kötelező érvényű javaslat

Kameratechnikus: Laczkó Sándor. Daruoperátor: Sophia Boyd, Laczkó Sándor.
Kameraoperátor: Hugo Činčala, Timotej Janko. Hangmérnök: Adam Kuchta. Operatőr: Angyal Gábor. Felvételrendező, vágó: Molnár Csaba. Művészeti munkatárs: Bíró Kriszta, Botló Ákos. Művészeti asszisztens: Varsányi Zsófi.

Fordítás: Lovász Attila. Kosztüm: a másik Kiss Gabriella. Látvány: DHC. Koreográfus: Hégli Dusan. Szöveg: Romankovics Edit. Rendező: Sereglei András, Hégli Dusan.

Játssza: Vermes Anna, Brusznyai Erik, Tímár Gergely, Lantos András, Sebő Veronika, Lantos András, Botló Ákos, Makó Tamara, Király Miklós, Gyenes Barbara, Botló Gergely, Fekete Gergely, Honvédő Eszter, Szivós Kata Dóra, Varsányi Ágnes. Zenekar: Hegedűs Máté – hegedű, Király Miklós – hegedű, Hegedűs Gergely Dávid – brácsa, Király Tamás – nagybőgő, Kuti Sándor – cimbalom.

Fotók: Bartalská Karmen