Húsz éves az Amélie csodálatos élete

Jean-Pierre Jeunet Amélie csodálatos élete című filmje nem a szerelemről szól. Az ikonikussá vált alkotás nem is igazán az altruizmusról szóló film, tekintve, hogy Amélie (Audrey Tautou) mennyi időt tölt az undok zöldséges (Urbain Cancelier) zaklatásával, aki bántalmazza kedves, egyszerű asszisztensét (Jamel Debbouze). Ez valójában egy film a tökéletességről, egy fantázia arról, hogyan lehet egy zűrzavaros világot akaraterővel, jó időzítéssel és egy ügyes érintéssel harmonizálni. A filmnek olyan mechanikus minősége van, amely teljesen ellentmond az autentikus szenvedély spontaneitásának és meglepetésének. Az „abszolút harmónia furcsa érzése”, amit Jeunet teremt talán kielégítő, de semmiképpen sem romantikus.

Mégis, húsz évvel később visszatekintve az Amélie csodálatos élete fontos változásnak érződik a filmkészítési stílust illetően. Amélie makulátlan bobja a francia fodrászat legnagyobb vívmánya – minden hajszál a helyén van. A film hideg rendjét azonban nem szabad összetéveszteni a romantikával. Lehet, hogy Amélie-nek gyengédebb a tapintása és megtévesztő a félénksége, ami a saját élete peremére szorítja, de a film egy olyan mértékű furcsaságot ünnepel, amely csupán milliméterekre van az őrülettől – a lány komolyan beavatkozik az emberek életébe.  

Amélie olyan egykeként nevelkedett, akinek egyetlen barátja egy „öngyilkos hal” volt, amely kiugrott az akváriumból. Passzív, öntörvényű felnőtté válik, aki ráébred, hogy anélkül is képes alakítani a körülötte lévők sorsát, hogy láthatóvá tenné magát. Így hát ezt teszi. Visszajuttatja gyermekkori kincseit egy középkorú férfinak. Valóra váltja apja világutazásról szóló álmait azzal, hogy ellopja a kerti gnómját, és eljuttat hozzá számtalan polaroidot, melyek a gnómról készültek különböző tájakon. A már említett nő pedig kulcsot kap az aljas élelmiszerbolti eladó lakásához, és összezavarja őt azzal, hogy a fogkrémét lábkrémre cseréli, vagy kicseréli a papucsát egy pár számmal kisebbre. És még sorolhatnánk.  

Amélie óhatatlanul is kedvet kap saját boldogsága megszervezéséhez, amikor meglát egy jóképű fiatalembert, Ninót (Mathieu Kassovitz), aki hobbiként gyűjtögeti a kiselejtezett képeket a fotófülkék alól. Udvarlásuk csupa gesztus, mindez olyan szépen megrendezve, hogy a közönség el sem tudja képzelni, milyen is lehet egy igazi kapcsolat kettejük között. Ebből a szempontból ez a nagybetűs romantikus vígjáték, amely semmiben sem különbözik egy sor kitalált akadálytól, amelyek két ember problémamentes boldogágának útjában állnak.

A szerepben Tautou okos lépésként a magányt és a félelmet ábrázolja karaktere magjaként. De Jeunet nem értékeli emberi dimenzióját, nem is beszélve a többi karakterről, akiket csupán furcsa viselkedési minták határoznak meg, bármiféle valódi személyiségtől megcsupaszítva. Nehéz nem úgy érezni, hogy a hősnő beavatkozása a többi szereplő életébe mindössze Jeunet közvetett manipulációja.

Az eredeti cikk itt olvasható.