Tell Vilmos második lövése

Paul Schrader harmincéves korára megírta a Taxisofőrt, és ő maga is tisztában van vele, hogy akármit is csinál, mindig is Martin Scorsese remeke lesz az elsőszámú mű, amit a nevéhez kötünk. Ennek ellenére szünet nélkül dolgozik: saját rendezései között felejthető és színvonalasabb művek is akadnak, az utóbbi években viszont a horroros, Nicolas Cage-es mélyrepülésével hívta fel magára a figyelmet, mígnem 2017-ben elkészítette az utóbbi évtized egyik apró mesterművét, A hitehagyottat. A Velencei Filmfesztiválon bemutatkozó új darabja, az egyébként Scorsese produceri közreműködésével készült The Card Counter szintén a veterán író-rendező erősebb arcát mutatja, még ha nem is ér fel az elődjéhez mélységében és letisztultságában.

A sajátos hátterű, művelt és öntörvényű Schrader műveiben közös, hogy a magányos, magába fordult, sérült férfiak érdeklik, akiket kimozdítanak a komfortzónájukból, ami brutális tragédiákhoz is vezethet. Nincs ez másként a The Card Counterben sem, amelynek főhőse, William Tell (Oscar Isaac) börtönviselt ex-katonaként kártyázással keresi a kenyerét. Tellnek nincsenek céljai, azt állítja, hogy csupán szeret játszani – a felfokozott, mégis egyhangú élete viszont magasabb szintre lép, amikor egy ambiciózus nő (Tiffany Haddish) pókerturnéra nevezi be, miközben egy bosszúszomjas kölyök, Cirk (Tye Sheridan) is mellé csapódik. A középpontban Tell figurája áll, akinek a versenyeit és a társas interakciókra tett suta kísérleteit magányos naplóírása és monologizálása kíséri – mindkettő ismerős lehet Schrader korábbi filmjeiből. A szimbolikus, beburkolt bútorok között zajló élete a rejtőzködésről, vezeklésről és talán szintén a bosszúállás tervezgetéséről szól – néhány mellbevágó flashbackből azt is megtudjuk, miért.

A The Card Counter egyszerre igyekszik sportfilm, road movie, buddy movie és bosszúfilm lenni, miközben az iraki háborús bűnökön keresztül a poszttraumás stressz és a társadalomkritika, illetve az elmaradhatatlan (de meglepően élő) szerelmi szál is beleszövődik. Schrader ezúttal túl sokat markol, és nem is tud a filmjének valamennyi oldala egyformán kidomborodni, de így is erős jelenetekig jut el, durva fordulatokkal lep meg, miközben emlékezetes formanyelven beszél. Kicsit olyan a The Card Counter, mintha A pénz színe véres változata lenne – nem a verseny a lényege (semmi újat nem tudunk meg a kártyáról a pókerfilmek klasszikusaihoz képest), hanem a két játszma közti holtidő. A karakterek közti dinamika, az egymáshoz idomulás és a pókervilág mögöttes tartalma – a csillogó játéktermek hátországa, a póker mint pótcselekvés.

Oscar Isaac karaktere nem véletlenül nevezi magát William Tellnek, még ha a kapcsolat nem is látványosan egyértelmű a svájci (kitalált) nemzeti hőssel. Tell Vilmosról valószínűleg mindenkinek az alma átlövése jut eszébe először, pedig a teljes történet úgy szól, hogy az íjász két nyílvesszőt készített elő: az volt a terve, hogy ha az alma helyett véletlenül a fiát találja el, a második lövést az őt próbatételre kényszerítő helytartó kapja – később pedig le is lövi a zsarnokot. A The Card Counter is egy (pót)apa és fia kapcsolatáról szól, illetve egy zsarnokölésről, arról a bizonyos második lövésről. William Tell azonban fokozatosan nő bele Tell Vilmos szerepébe, nem is mindig képes irányítani az eseményeket, traumatizáltsága pedig még nehezebbé teszi a döntést: hogyan szolgáltathat igazságot Cirk és a saját nevében?

Tell háttértörténete sokkolóan hatásos, halszemoptikával, lebegő perspektívából felvett jelenetekben tárul fel: a férfi részt vett az Abu Ghraib börtönben zajló kínzásokban, amiért őt elítélték, a démonai is a markukban tartják, a felettese (Willem Dafoe ördögi mellékszerepe) azonban éli világát és karriert épített belőle. Schrader ezzel az amerikai háborús szerepvállalás tabujával szembesít – ugyan nem elsőként teszi ezt is és nem is mélyül el igazán sem az áldozatok, sem a résztvevők szemszögében, illetve a politikai vetülettel sem foglalkozik, de mindez kellően sötét kontextust biztosít az eseményeknek. Tellt kiismerhetetlenné teszi az elfojtott bűntudat és a benne kétségtelenül lakozó agresszió, erről pedig a hozzá közel kerülők is megbizonyosodhatnak – a film egyik legfurcsább, egyben legemlékezetesebb jelenetében sokáig nem lehet eldönteni, hogy a férfi csak szórakozik, vagy komolyan megkínozná Cirköt – és akármelyik is az igaz, mi ezzel a célja.

Ez a jelenet egyébként arra is jó példa, hogy Schrader milyen ellentmondásos, behatárolhatatlan hangnemet hoz létre a filmjében. A The Card Counter tele van olyan párbeszéddel, epizóddal, ami bármelyik másik filmben zavarba ejtően kínos lenne, itt viszont csodás módon működik. A filmnek van némi humora, ami váratlan pontokon bukkan felszínre, néha pedig a giccs határán egyensúlyozik az érzelmessége és a látványvilága, a sok szörnyűség és ridegség ellensúlyozására viszont remekül működnek ezek az őszintén pozitív érzelmek. A The Card Counter voltaképpen sérült lelkek közeledéséről, elnyomott, óvatos vágyak beteljesüléséről szól, ezt a törekvést pedig az erőteljes zenei réteg is megtámogatja. Ráadásként Oscar Isaac és a kissé félrecastingoltnak ható Tiffany Haddish között is megvan a kémia, izzik köztük a levegő – tétova románcuknak nagyon lehet szurkolni, ahogyan annak is, hogy Tell eközben ne rokkanjon bele a mellékszálak által felkorbácsolt stresszbe, erőszakba vagy manipulációba.

A The Card Counter egy különös tripre invitál: visszatér Schrader kilencvenes évekbeli filmjeinek komótos tempójához, meditatív hangulatához, miközben váratlan pontokon pumpál adrenalint és akciót az események folyásába. A már említett naplóírás és narráció mellett a gyakori Schrader-színésznek számító Willem Dafoe jelenléte is olyan filmeket hívhat elő, mint a Könnyű altató vagy a Kisvárosi gyilkosság, de az idős mester érzi a jelen elvárásait, kihívásait és értékválságát is. A The Card Counter széttartó, kissé felszínes és kiismerhetetlen mű, mégis bevisz néhány gyomrost és szabadon végigzongorázza az érzelmeinket is – nem pókerfilm, nem buddy movie, nem románc és nem bosszúfilm, hanem egy Paul Schrader-film. A hősei lelkiállapotát követve jó és rossz, sötét és esendő, elemelt és realista, szent és profán.

A film adatlapja.