„Egy nagy lófaszt fogjátok ti még a káromkodást is kisajátítani!”

„Evidenciákat leírni jó, ahogy abszurd helyzeteket is, de a legjobb, ha kifejezetten őrültségeket írhatunk. Szóval összességében, azt hiszem, nem vigyáztam én nagyon semmire” – mondja Puskás Panni, akit többek között első kötetéről, nőkérdésről és a káromkodáshoz való jogról is kérdeztünk.

Hosszú ideje szerkesztőként, kritikusként dolgozol, nemrég pedig megjelent első, A rezervátum visszafoglalása című novellásköteted. Mennyi idő alatt és hogyan születtek meg ezek a szövegek, nagy volt-e a merítés, illetve az érdekelne, a könyv megjelenése óta hogy érzed magad?

Meglepően kis merítésből dolgoztam, meglepően hosszú ideig. Valójában hobbiból írtam, csak akkor, ha kedvem volt, és volt olyan témám, ami foglalkoztatott. Ez azért jó, mert talán nem híg, önmagukért való szövegek születtek, és azért rossz, mert ez a rövidke kötet körülbelül nyolc év alatt készült el. Mivel nem voltak komoly írói ambícióim, a második kérdésedre az a válaszom, hogy mióta megjelent ez a kötet, kiugrom a bőrömből, olyan boldog vagyok, és kissé még mindig meglepett. Remélem, ez nem fog egyhamar elmúlni.

Rögtön a könyv elején találkozunk Bukowskival. Miért éppen Bukowski? Milyen írókkal, írói magatartásokkal volt szükséges leszámolnod?

Habár rengeteg ma már a kiváló női szerző, a férfiak által írt művek erősen meghatározzák az irodalomról való gondolkodásunkat. Ez nyilván történelmileg alakult így, kár lenne azon tépelődni, mi lett volna, ha általános iskolás éveimet nem random férfiak harcaival kellett volna eltöltenem – legyen szó üveggolyózásról vagy Eger várának hős védelmezéséről. Az elmúlt húsz évben a magyar irodalomban sokat változott a férfiak és a nők aránya, ami a legnagyobb magyar kiadók által publikált könyveket illeti (2020-ban az arány 62% férfi és 38% nő volt). A folyóiratpublikációkkal már nem állunk ilyen rózsásan (ezeknek csak negyede származik női szerzőtől). Mindezt a Szépírók Társasága női érdekvédelmi szervezetének (SZÍN) kutatásából tudom. Merthogy létezik ilyen szervezet, ami szintén azt mutatja, hogy a világ e téren az egészséges egyensúly megtalálására törekszik. Ahogy én is. Nem úgy, mint Charles Bukowski a novellámban, akivel, sajnos, az elbeszélőm végül egy életre leszámol. Azt kérdezed, miért éppen ő, és nagyon egyszerű a válasz: ritkán találkozunk egyszerre ilyen vonzó és taszító maszkulinitással, ami egyként volt igaz a személyiségére és a szövegeire. Utálom és rajongok érte.

Az általános iskoláról jut eszembe, hogy az osztálytermek falait férfiírók/férfiköltők uralták. Tudsz arról, hogy ez változott volna?

Ahhoz, hogy ez gyökeresen megváltozzon az iskolákban, arra lenne szükség, hogy a diákok több szerzőt olvassanak a 20. század második feléből vagy a 21. századból. A Nemzeti Alaptanterv ugyanakkor egyáltalán nem ebbe az irányba tereli a pedagógusokat, hogy diplomatikusan fogalmazzak. Kevésbé finoman szólva: a Nemzeti Alaptantervvel sok-sok probléma van, és csak egy ezek közül, hogy az általa előírt irodalomoktatási tanmenet anakronisztikus és maszkulin. De optimizmusra adhat okot, hogy egy tanár azt csinál az óráján, amit szeretne. Úgy alakult, hogy az elmúlt két évben megismerhettem nagyszerű pedagógusokat, akik számára a szakmaiság milliószor fontosabb, mint a szabálykövetés. Hangozzék ez bármilyen furcsán, amikor ők Tóth Krisztinát olvastatnak a diákjaikkal, akkor tulajdonképpen lázadnak a rendszer ellen. Ezek a tanárok meglepően sokan vannak, és ritkán gondolunk arra, hogy milyen sokat köszönhetünk nekik. Úgyhogy most gondoljunk!

A kötet az élet/közélet/társadalmi problémák témáit is sorra veszi izgalmasan, ironikusan és humorosan. Nagyon kellett vigyáznod, hogy a banalitás, az abszurd ne vegye el a tárgyalt témák élét, ne szűkítse le az értelmezést?

A banalitás, a közhelyek eléggé érdekeltek. Hogy le lehet-e írni közhelyeket úgy, hogy attól ne váljon a szöveg ponyvává. A válasz pedig az, hogy igen! Ez viszont kevésbé szól arról, hogy az ember megpróbálja kidekázni a helyes arányt, inkább arról, hogy kísérletezik, szabadon engedi magát és a fantáziáját. Evidenciákat leírni jó, ahogy abszurd helyzeteket is, de a legjobb, ha kifejezetten őrültségeket írhatunk. Szóval összességében, azt hiszem, nem vigyáztam én nagyon semmire.

A családi mintáktól függés, a társas magány, a kiábrándulás, a labilitás, a társadalmi elvárás ilyen-olyan formában, de felbukkan a novellákban. Nemzedéki dilemmák, a harmincas/negyvenes korosztály mindennapjai, helykeresés közben szerzett sérülései?

Egyre kevésbé érthető számomra, hogy mit nevezünk közös, nemzedéki tapasztalatnak a korosztályomban. Nagy örömmel nézem például Reisz Gábor filmjeit, amelyekről mindenki generációs filmekként beszél, de én nem tudok azonosulni ezekkel a tengő-lengő, döntésképtelen figurákkal, holott ismerem őket, természetesen. Az általad felsorolt problémák, amik megjelennek a novelláimban talán inkább 20. század végiek, illetve 21. századiak, amelyekhez sok generáció tud kapcsolódni. Az elvárások, a társadalmi minták, a labilitás, a kiábrándulás sajnos nem szűkül a most élő harmincasokra és negyvenesekre.

Nőként nem esik nehezedre fontos női témákról írnod, viszont az érvényesülés nőként nem a legegyszerűbb feladat a férfi–nő és a munkahely/közélet–nő viszonyban. Felszámolható a Semmiért egészen attitűd?

Ha a személyes életemet kérdezed, akkor nekem tök szerencsém van. Főképp olyan emberek vesznek körül, akiknek nem téma, hogy szükség van-e az egyenlő helyzetek megteremtésére a világban. A párkapcsolatom is tökéletesen egalitárius, a munkahelyeimen is megbecsülnek. Ha azt kérdezed, hogy a társadalomban, akkor arra azt tudom mondani, hogy mindent lehet, csak akarni kell.

Komolyan, ilyen egyszerű lenne?

Ne viccelj, persze! Ha mindannyian akarunk valamit, akkor sikerül. A probléma szerintem az, hogy az esélyegyenlőséget – legyen szó bármelyik típusáról – nem akarják elegen, mert attól tartanak, hogy ezzel elveszítik privilegzizált helyzetüket. Gondolj csak a menekültválságra! Ott arról szólt a diskurzus, hogy amit a menekültek kapnak, azt tőlünk fogják elvenni, legyen szó munkáról, kultúráról, nőről (ami ugye ebben az értelmezésben egy a vagyontárgyak közül). Pedig a világ nem egy tízszeletes csokitorta, amiből, ha elfogy a tíz szelet, másoknak már csak az üres tényér marad. A világ egy olyan trüffeltorta, ami minden alaklommal, amikor kiveszünk belőle egy szeletet, megnő. Ha jól csinálnánk, jutna belőle mindenkinek elég. Ha nem akarná mindenki egyedül felzabálni az egészet.

Egy-egy írásodban, hogy úgy mondjam, nem finomkodsz. Beszélhet egy nő csúnyán, vagy a káromkodás is olyan valami, amit a férfiak kisajátítottak maguknak?

Egy nagy lófaszt fogjátok ti még a káromkodást is kisajátítani! Amúgy tök érdekes, hogy ezt milyen sokan megkérdezik tőlem. És az is, hogy mennyire csak az irodalmat érinti a kérdés. Kevés olyan magyar nő van szerintem, aki soha nem morzsol el egy bazdmeget. Ha az irodalommal kapcsolatban az az elvárásunk, hogy ott nők ne káromkodjanak, akkor tulajdonképpen azt várjuk el az irodalomtól, hogy viselkedjen képmutató módon. Ez nem azt jelenti, hogy a valóság hű ábrázolásához minden női szereplőnek káromkodnia kell innentől a művekben, csak azt, hogy ha ez valahol – mondjuk A rezervátum visszafoglalása című kötetben – megtörténik, akkor azon nem érdemes annyira meglepődni.

„Ő meg magából kikelve azt üvölti, hogy nem köphetem szembe a tizenöt évvel ezelőtti önmagamat, mert a serdülőkor volt életem egyik legmeghatározóbb időszaka, attól lettem mostanra az, aki vagyok.” Olvassuk A bennem élő kövér lányban, és eszünkbe juthat Karinthy Frigyes. Ha naivan rád vonatkoztatom a mondatot, mit tanulhatnál most a kamaszkori önmagadtól, sajnálkoznál-e előtte valamiért?

Semmit a világon. Úgy érzem, hogy mindent, ami jó, azt megtartottam belőle, de dolgoztam sokat a hibáin azóta, például az exhibicionizmusra való hajlamán. Ha most találkoznék a kamasz önmagammal, inkább kicsit lenyugtatnám, hogy ne parázzon, mert előbb-utóbb egy elégedett ember lesz belőle, csak ki kell várni.

„Ha jobban belegondolok, jellemző az életemre, hogy bármit elrontok, végül nem kéri számon rajtam soha senki…” Mintha ez a mondat Magyarország szájából hangzana el. Bűnösök vagyunk, akár a többi nép?

Milyen érdekes! Pont ennél a mondatnál nem jutott eszembe Magyarország, pedig jól beleállok a NER-be több helyen is a kötetben. Különben nem mi vagyunk a bűnösök, hanem a mindenkori politikai elit. Amit persze mi választunk. De valóban nem ártana, ha néha valaminek lenne következménye, és akkor nem gondolnánk úgy, hogy velünk bármit meg lehet csinálni. És akkor emiatt nem is lehetne.

Ha a Vakáció című szöveged annyira durva valósággá válna, hogy nem tehetnéd be a lábad Magyarország területére, mit gondolsz, mi hiányozna a legjobban, mi az a pozitívum, amit kivétel nélkül ez az ország tud?

A barátaim, a családom, a nyelv, amin bonyolultan is tudok fogalmazni, Budapest utcái (főleg a nyolcker), a magyar alternatív zenekarok, a színházak (különösen a Trafó). Tengeri herkentyűkben és fagyiban az olaszok jobbak, múzeumokban is, az idő is frankóbb náluk. Ősztől tavaszig mindig nagyon vágyom Olaszországba, nyáron mindig el is megyek rövidebb vagy hosszabb időre. De ha arra gondolok, hogy ott kéne maradnom örökre, elfog a bűntudat.

Magyar ember bűntudattal életképesebb, nem?

Magyar ember evés közben nem beszél. A magyar ember csak a Jóisten, a hazája és a szerelme előtt térdel le. A magyar embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát.

Fotó: Valuska Gábor