Betemetett borzalom

Meg lehet festeni a holokausztot? Egyáltalán szabad-e megfesteni vagy bármilyen műalkotásban megjeleníteni a példátlan népirtás borzalmait? Gerhard Richtert hosszú éveken át intenzíven foglalkoztatta ez a kérdés, illetve az ábrázolás mikéntje. Végül 2014-ben fejezte be négy részből álló sorozatát, amelyet először 2015-ben a drezdai Albertinumban mutattak be mint számozott (937/1-4.) absztrakt képeket, archív, koncentrációs táborok borzalmait bemutató fényképek reprodukcióinak kíséretében. A rá következő évben a címet már Birkenaura változtatta a Baden-Baden-i Frieder Burda Múzeumban megrendezett kiállításra, továbbra is az archív felvételek kíséretében. A festmények fogadtatása rendkívül ellentmondásos volt, a képek körül kialakult heves vita a művészt is meglepte. Legfőképp azzal vádolták Richtert, hogy a holokausztot illusztrálja és ezzel művészi formába önti a horrort. Most ezek a képek is megtekinthetőek a Nemzeti Galéria Gerhard Richter. Valóság és látszat című kiállításán, amelyek a richteri életmű egyik legmegdöbbentőbb darabjai.

A budapesti Szépművészeti Múzeum 2012-ben indította el a második világháború utáni német képzőművészetet bemutató sorozatát Günther Uecker Képpé formált anyag című tárlatával. Majd ezt követte 2014-ben Jörg Immendorff Éljen a festészet! című kiállítása, 2017-ben pedig Georg Baselitz Újrajátszott múlt címmel bemutatott tárlata. A sorozat negyedik része Gerhard Richter kiállítása, amelynek különlegessége, hogy Magyarországon első alkalommal látható a 89 éves világhírű művésznek ilyen nagyszabású, az életmű minden korszakát átfogó kiállítása. A Nemzeti Galériában bemutatott alkotások az 1960-as évek fotófestményeitől a kolorisztikus absztrakt műveken át a művész munkásságának minden fontosabb csomópontját érintik. A budapesti tárlatnak két vonás is kivételes színezetet ad: az egyik a művész tavalyi bejelentése, miszerint befejezettnek tekinti életművét. A másik, hogy kifejezetten erre a kiállításra készült, 2021-es ceruzarajzokat is megtekinthet a közönség.

A Magyarországon 2018-ban bemutatott Mű szerző nélkül című film ugyan Gerhard Richter életét vette alapul, ám a rendező,  Florian Henckel von Donnersmarck rendkívül szabadon értelmezte és használta fel a művész életének eseményeit. Nem csoda hát, ha a drezdai születésű alkotó elhatárolódott a produkciótól. Abban egyezik a film az életrajzzal, hogy Richter is a náci Németországban nőtt fel, szemtanúja volt a nemzetiszocialista propaganda térhódításának, elvesztette családtagjainak nagy részét, majd a második világháború utáni NDK-ban egyre ismertebb festő lett, ám a feleségével később mégis Nyugatra szökött. Az akkori NSZK-ban újrakezdte tanulmányait a düsseldorfi Művészeti Akadémián, és a Mű szerző nélkül szemléletesen is ábrázolja az 1960-as évek pezsgő, izgalmas művészi életét, a kísérletező alkotókat. A film főhőse nagy nehézségek árán találja meg saját kifejezésmódját a fényképek és újságkivágások alapján készített fotorealisztikus festményekben, ám a képeken látható alakok szoros összekapcsolása az alkotóval már a filmes fikció része.

Richter 1962-ben kezdett el fényképeket gyűjteni könyvekből, fotóalbumokból és színes bulvármagazinokból (Bunte, Stern, Neue Illustrierte), majd ezeket használta fel festményeihez. 1962-63-ban született fotófestményei még festőiek és szentimentálisak voltak, az elmosódottság látszatát keltették. Richtert akkoriban a valóság, reprodukció és fotográfia, illetve mindezek festett transzformációja foglalkoztatta. Ehhez választotta eszköznek az életlenséget, a szürke tónusokat. Ez lehetőséget adott arra, hogy képeit ne ábrázoló alkotásokként szemléljék, ne a témára és az alakokra fókuszáljanak, hanem a kép egészét nézve a valóság egyfajta látszatával szembesüljenek a befogadók. Így kívánt minden érzelmi és intellektuális közelséget megszüntetni a szemlélő és a képen látható alak vagy motívum között. 1969-től rendszerezte a fotókat, kollázsszerűen, a kronológiától függetlenül, különböző méretű kartonlapokra ragasztotta a képeket. Jelenleg több mint nyolcszáz lapot és több mint ötezer képet tartalmaz híres Atlasza, amely az évtizedek során organikusan növekedett. A gyűjteményre egyfajta vizuális lexikonként, párhuzamos életműként tekinthetünk a művész munkásságán belül. Ilyen fotók alapján készült például a Motorcsónak, a Titkárnő, amelyeknek a korabeli újságokból ismert háttértörténete nagyban hozzájárul a képek megértéséhez – ezek a Nemzeti Galéria kiállításán is láthatóak.

Bármennyire is absztrakt festmények, a Birkenau-ciklusnak ugyancsak fotók voltak a kiindulópontjai. A budapesti kiállításon nem az eredeti festményeket, hanem a művek méretarányos fotóváltozatát láthatja a közönség.  Az azonos méretű, nagy formátumú alkotásokból álló négyrészes műhöz Richter hiteles fényképeket használt forrásként, amelyeket az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor zsidó foglyainak különleges alakulata, a Sonderkommando egyik tagja készített titokban. Az egység feladata volt többek között a gázkamrákból kikerült holttestek hamvasztása, ám a (magyar) nézőknek Nemes Jeles László 2015-ös, Saul fia című Oscar-díjas filmje után ez már nem jelent újdonságot. A felvételek valószínűleg 1944 augusztusában készültek, többek között mezítelen nőket ábrázolnak a gázkamrához vezető úton, és holttestek égetését a szabadban. A képek ugyan rossz minőségűek és homályosak, de ismerve a történelmi hátteret, így is elborzasztó látványt nyújtanak. Létrejöttük és előkerülésének kalandos története a lengyel ellenállási mozgalomhoz kötődik. Később ezek a fotók többek között azért váltak híressé, mert fontos bizonyítékul szolgáltak a birkenaui kimondhatatlan és elképzelhetetlen bűnökről.

1945 után csak néhány kísérlet történt a koncentrációs táborokból származó autentikus képi anyagok művészi felhasználására. A holokauszt okozta trauma és az áldozatok iránti tisztelet egyszerűen túl nagynak bizonyult ahhoz, hogy hozzányúljanak az archív felvételekhez. A korai munkák közül kiemelkedik Władysław Strzemiński, a lengyel avantgárd ismert festőjének 1945-ös Zsidó barátaim című tízrészes kollázsciklusa. A varsói gettóból, a deportálások állomásairól és koncentrációs táborokból származó fekete-fehér dokumentumfotók egészítik ki az absztrakt ceruzakompozíciókat. Az alkotás máig tartó diskurzushoz vezetett a nemzetközi színtéren, miszerint erkölcsileg indokolt-e a halálgyárakról készült fényképek felhasználása.

Gerhard Richter 2008-ban a Frankfurter Allgemeine Zeitungban láthatta először az 1944-es felvételek reprodukcióit, amelyeket a Sonderkommando egyik tagja távolról, titokban készített. A fotókat beillesztette gyűjteményébe, az  Atlaszba, majd a négy fényképről aprólékosan megfestett másolatokat készített vászonra. Erre a fotófestményre kerültek később újabb és újabb rétegek, egészen addig, amíg az eredeti kép szinte nyomtalanul el nem tűnt. Ez teszi a Birkenau-ciklust  egy tisztán elvont művé. A végső, absztrakt felületeken már csak az elmosódott fekete-fehér alap atmoszférája utal a betemetett változatokra. A mű színvilága képről képre változik: az elsőn többnyire a fekete, fehér és szürke színek dominálnak, valamint helyenként vörös tónusok tűnnek fel. A másodikban a bíborvörös, a harmadikban a méregzöld árnyalatok erősödnek fel, majd az utolsóban a zöld uralkodik el a képen. Az alkotások nagy mérete is hozzájárul a sötét, súlyos hangulathoz. Richter műve arra  sarkallja a nézőt, hogy az emlékezet és az esztétika, a kegyetlen és a szép, a tanácstalanság és a kíváncsiság között egyensúlyozzon, majd elvezeti a nyilvánvalóság és az elfojtás határterületére. Mivel Richter festői gesztusával elfedi az emlék látható forrását, virtuálisan megépíti az emlékezés helyét, és vitát kezdeményez róla.  Egyensúlyt teremt az emlékezet és az absztrakt esztétikája között, ami lehetővé teszi mindkét terület furcsa kettős létét. Az Auschwitz-Birkenauban történtek iránti tiszteletből művészi eszközökkel teszi kézzelfoghatóvá a koncentrációs táborban történteket úgy, hogy a birkenaui tábor nem látható, mégis jelen van.

A képek melletti falon a titokban készült fotók reprodukciói is helyet kaptak. A Birkenau-ciklussal szemben pedig a Szürke tükröt helyezték el:

„Most a szürke monokrómokat nézve ismertem fel, hogy talán, biztos nem egészen tudatosan, ez volt az egyetlen módja annak, hogy megfessem a koncentrációs táborokat. Lehetetlen megfesteni az élet nyomorúságát, kivéve talán szürkével, hogy eltakarjam” – idézi Richtert a kiállítás.

A kurátor, Bódi Kinga egy korábbi nyilatkozata szerint ez volt az egyetlen terem, amelynek az installálásához maga a művész adott instrukciókat. Továbbá a Szürke tükörrel nemcsak két felületet, hanem két művészeti felfogást állít egymással szembe Richter, hiszen évszázadok óta úgy tekintettek a festményre, mint a valóság tükrére, ezzel a felfogással pedig pont a monokróm festészet számolt le. A Birkenau-ciklus a holokausztnak állít emléket, az alkotás elsősorban vigasztalni hivatott, bármennyire felkavaró és megdöbbentő. A nyolcvankilenc éves művész az eredeti festményeket nem szánta műtárgypiacra, hanem a nevét viselő alapítvány közbenjárásával Berlinnek adományozta és a tervek szerint a jelenleg még épülő Museum der Moderneben kapja majd meg állandó helyét.

Gerhard Richtert korábban számtalan kritika érte, kaméleonnak bélyegezték, mert hiányolták alkotásaiból a konzekvens művészi koncepciót, a felismerhető jegyet. A német művész egy igazi beskatulyázhatatlan, „stílus nélküli”, végtelenül sokrétű festő. Alkotott a figurálistól az absztraktig, az életlen-elmosódott képektől az éles-fényes felületekig, a szürke fotófestményektől a kolorisztikus színskálákig, a portréktól a tájképekig, a vászontól az üvegablakokig, a manuálistól a digitálisig számos területen kipróbálta magát. A budapesti kiállításon pedig nemcsak ennek a sokrétűségnek lehetünk tanúi, hanem annak is, amit Richter egy 1966-os felvételen mondott: „A festészet a gondolkodás egy másik formája.” (Gerhard Richter RSWF interjú 1966)

A tárlat a drezdai Gerhard Richter Archivval, a művésszel és a művész kölni műtermével való szoros együttműködésben jött létre, amelyet 2021. november 14-ig lehet megtekinteni a Nemzeti Galéria A-épületében.