Férfimunka

Vinnai Andrást egy ideje foglalkoztatja a férfi lélek és testlélek, de legalábbis a témában rejlő lehetőségek ironikus humorforrásként újra meg újra megmozgatják kreatív energiáit. Olyan darabok és előadások jelzik ezt, mint A férfiak szexuális világa (szerzőként és társrendezőként) vagy az Elhanyagolt férfiszépségek, ahol ötletadóként működött közre. Ha pusztán a főcímet nézzük, a Roletti persze nem evidensen illeszkedik ebbe a sorba.

A halmazkarakterű összefüggések kedvelői számára újabb csemege, hogy az előadás egy egészen különleges színházi műfaj vonulatába is beleillik. Mi sem jelzi jobban a különlegességet, mint hogy e vonulatnak az utóbbi 15 évben ez mindösszesen a harmadik darabja. A műfaj neve: playback színház, amit itt nem szabad összekeverni azzal az improvizatív színházi formával, amikor a színészek a nézők által bedobott saját történeteket játsszák vissza. Ellenben közeli rokona annak, amikor csillaguk delelőjén jócskán túl lévő és/vagy a mulatós gépzenei műfajban jeles/jeltelen énekesek tátognak bejátszott zenére alsókategóriás zenei csatornákon. Ez a rokonság azonban pusztán formai, amit többek között az is bizonyít, hogy a halmaz legutóbbi két tagját a szakma nívós díjjakkal ismerte el: a Keresők (2007) elnyerte a XIII. Alternatív Színházi Szemle legjobb előadásának járó díját, az Utas és holdvilágot (2017) pedig a színikritikusok az évad legjobb független színházi előadásának ítélték. A három darab metszéspontjában a TÁP Színház áll: a Keresőket és az Utas és holdvilágot Vajdai Vilmos saját, korábbi rádiójátékát felhasználva állította TÁP színpadra, a Roletti pedig a TÁP Színház és a FÜGE közös produkciója. (Az utolsó vonulatos/adatközlő megjegyzés: Vinnai András dalszövegíróként részt vett már a Keresőkben is.)

A playback itt tehát azt jelenti, hogy a látszó színészek egy rádiójáték hangjaira tátognak, míg mellettük tucatnyi másik szereplőnek csak a hangja hallható. A látszattal ellentétben ez gyaníthatóan nem könnyű feladat: noha az intonáció munkája megspórolható, azonban a színészeknek így arról a támogatásról is le kell mondaniuk, amit éppen az adott pillanatban kiadott beszédhangok jelentenek számukra. A tizedmásodpercnyi pontosság kihívásáról nem is szólva, amelynek az elvétése ilyen közelségből azonnal szemet szúr. Különös hangulata van egy rádiójátéknak. A jól menedzselt beszédhangokban és a pontosan melléjük szerkesztett zörejekben van valamiféle mesterkéltség, sterilitás. Itt még a lényege szerint kaotikus zaj is kimértnek hat. Ez azonban nem pusztán elvesz az elevenségből, az esetlegességek lecsiszolásával egyben koncentrálja is a történéseket.  A Rolettiben ráadásul mintha a színészek hangfelvételei finoman még rá is játszanának erre a letisztult valószerűtlenségre. Erőteljes és érvényes dramaturgiai szerep és jelentés nélkül a playback sima bohóctréfa. Az Utas és holdvilágban ez a szerep/jelentés kifinomult és összetett, a Rolettiben konkrét. Úgy is mondhatni: az előbbiben művészet, az utóbbiban egy ötlet – tegyük hozzá, jó ötlet.

Az előadás hangulatának hangkulissza adta különösségét a Rolettiben a látványvilág emeli négyzetre. A díszletek hiánya egy független előadásban önmagában nem nagy dobás, azonban ez a színészek hol pantomimszerűen realista, hol csupán jelzett, máskor a szöveget egyenesen figyelmen kívül hagyó gesztusaival és a fényekkel együtt sajátos atmoszférát hoznak létre. Mindezt a mesélőként felhangzó narráció tovább fokozza. Mintha egy konkrét időn és téren túli helyen lennénk, ahol a képzelet(ünk) szülte jelenetek egy-egy hosszabb szemlehunyás után követik egymást. Noha a történet egyes pontjai bármennyire is a XX. század második felétől kezdődő időszakra és Magyarországra utalnak, az alcímszereplők nevének biblikussága és az alcímbeli ’legendás’ kifejezés egészen a történelem előtti korig nyitják ki a cselekményhorizontot. Bárhol vagyunk és bármikor – vagy akár.

Irodalomban, színházban és filmben egyaránt markánsan jelen van egy negyvenes-ötvenes (férfi) korosztály, akinek a tagjai alkotóerejük teljében találkoznak a konkrét és filozófiai értelemben vett hiábavalóság sajátélményével, mondhatni, a lét elviselhetetlen könnyűségével. Az ok, amiért ez a generációs szorongás mégsem reked meg az adott korosztályon belül, egy másik találkozás. Úgy tűnik ugyanis, hogy a nyugati kultúrának még mindig nem sikerült összeraknia, ami a második világháború során eltörött. Az erre tett kísérletei sorra kudarchoz: minimum berkeken belüli vagy berkek közötti gyűlölködéshez vezettek. Márpedig az emberi lét embertelenségének és értelmetlenségének huszadik századi élménye hasonló húrokat pendített zengőre, mint amilyen a (művész)ember ráébredése arra, hogy  nem elég, hogy alfahím nem lesz belőle sosem, de még ereje teljében sem tudhat hangyaarasznyit sem változtatni a világon. Ezen a meglehetősen borús táptalajon tenyészik Vinnai András története is, amely már a legelején világossá teszi, hogy egy felettébb keserű históriát fogunk látni, igaz, mindezt majd kristálycukor és tejszínhab jóízűsíti. Értsd: humor, tréfa, élc, illetve iróniába oltott humanizmus. Értsd: önkritikus emberszeretet.

Adva van két férfi, akiket talán az isten is magányra szánt, még ha nem is arra teremtett: egyiküket bizonytalansága és érzékenysége, másikjukat érzéketlensége zárja el a világtól. Barnás drapp színű ruháikban látványszinten is szinte láthatatlanok. Első (vagy inkább első három) pillantásra éppen ellentétei egymásnak. Szabó Zoltán bölcsész fizimiskájával és meleg színű szemeivel eredendően barátságosnak hat, és ebből a szimpatikusságból jócskán jut az általa alakított Jánosnak is. Jankovics Péter ezzel szemben felkiáltójelszerű alkatával, pengeszájjal és mindenkinek megálljt parancsoló színpadi habitussal támogatja meg Jakab szöveg adta tuskóságát. Az alcímből persze lehet következtetni, hogy mindez nem marad ennyiben. De ami magát a történetet illeti: aki látta, tudja, aki nem, azzal nem babrálnánk most ki mindenféle spoilerezéssel. Talán csak annyi, hogy szerepel benne egy pszichológus, egy pultoslány és egy csomag roletti is.

A bemutatót látva, Szabó azonnal elkapta a saját fonalát, Jankovicsnak kellett egy kis idő, mire hasonló játszótávba ér Jakabjához. Onnantól (kb. a második jelenet közepétől) azonban legfeljebb egy-egy, a rádiójáték hangjaitól néhány tizedmásodperccel lemaradó gesztus vagy néhány ugyanennyivel elbiccenő szájmozgás róható fel a két színésznek. Szabó Zoltán és Jankovics Péter (valamint a rendező: Vinnai András) egy megejtően emberléptű mesét hoz létre János és Jakab legendás barátságának történetéből.

Megváltható-e magának kiutalt semmirekellőségétől a kisember, aki egy panelban (vagy téglaházban vagy családi házban) tölti mindenapjait, akinek még kutyája sincsen (vagy van), aki színházi kritikákat olvas (vagy ír vagy nem)?
Minap Alföldi Róbert Öröm és boldogság című rendezésének nézőterén készültem leülni a Budaörsi Latinovits Színházban. (A darab szintén az élet kevésbé napos oldalát: a melegek erdélyi helyzetét mutatja be, és az alkotók ott is élnek a humor eszközével.)
– Szabad ez a hely? – kérdeztem egy ötvenes férfit.
– Ha nem horkol – mondta ő mosoly nélkül, de nem barátságtalanul.
– Mert én igen – fűzte hozzá továbbra is mosolytalanul.
–  A feleségem találta ki az egészet – tette hozzá egy már-már kellemetlenül elnyúló csend után.
– Nem szereti a színházat? – kérdeztem.
– Semmit és senkit nem szeretek.
Végül nagyon tetszett neki az előadás. Szabályosan feldobta. Talán, mert utána nem kellett rosszul éreznie magát azért, mert alapvetően nem érzi jól. Nem tudom. Minden esetre, ha ebből az esetből és a Rolettiből valamiféle közös tanulságot kellene levonnom, például az lehetne, hogy a ’kortárs szerző’ kifejezésben a ’kortárs’ azt is jelenti, hogy „az adott nézőket elevenen érintő kérdéseket az általuk napi szinten ismert nyelvjárásokon keresztül felvető”. Esetleg az, hogy színházba járni érdemes.

Vinnai András: Roletti – avagy Jakab és János legendás barátsága

SZEREPLŐK

szereplők: Jankovics Péter, Szabó Zoltán

emberi hangok: Adorjáni Bálint, Andrássy Máté, Bartos Gabriella, Bata Éva, Bereczki Zoltán, Gigor Attila, Herczeg Adrienn, Janklovics Péter, Juristovszky Sosa, Kocsis Gergely, Lázár Kati, Rainer-Micsinyei Nóra, Sipos Vera, Szakács Zsuzsi, Vinnai András

ALKOTÓK

produkciós vezető: Dézsi Fruzsina
asszisztens: Tózsa Mikolt
fény és hangtechnika: Szász Antal, Regele Csanád – Langó Ádám, Rajz Róbert
fotó: Gulyás Dóra
író – sound design-zene-rendező: Vinnai András

Fotó: Gulyás Dóra