A vakondos bögrébe

Tiszta konyharuhát vesz ki, az anyja kezébe nyomja. A szokott helyre állítja a kart a csapon, fél pillanatot hezitál, érzi a kezén a tekintetét. Tol még kicsit rajta, szinte ütközésig a piros oldalra. Ezt kibírja, ez még nem égeti le a bőrét. Megengedi a csapot. Bevizezi a szivacsot, féldiónyi Jart nyom rá, háromszor rámarkol, a szivacs felhabzik. Nekitámasztja homlokát a mosogató feletti kredencnek, a zsíros foltnak a sötétbarna laminált lapon. Ez jelöli a helyét. Mint ahogy a hivatalokban is kijelölik a sorbanállás rendjét, matrica lábnyomokkal. Kérjük, itt sorakozzanak, ilyen közönként. Az ő homlokának a helye is ki van jelölve a kredencen. Öt centivel az övé fölött van még egy folt, kicsit mattabb, por fedte be. A volt férjéé.

A vakondos bögrével kezdi, az a kedvenc bögréje. Gondolkodik, miről beszélgessenek. Most legszívesebben csendben mosogatna. Intenzív volt a családi ebéd, elfáradtak a gondolatai. Jólesett becsukni a konyha ajtaját, csak a rokonok beszélgetésének moraja szűrődik be, nem érti, csak a hangsúlyokat hallja. Elindította a mosogatógépet, az még a hansúlyokat is elnyomja. Az anyja pár perccel utána nyitott be a konyhába. Egész nap a nyomában van, mint egy árnyék. Segítőkész, idegesítő árnyék. Külön meg kellett kérni, hogy csukja be maga után az ajtót. De hát így nem halljuk, miről beszélgetnek. Pontosan, felelte. A reggeli kávé kör alakban száradt a bögre aljára. Nem volt ideje beáztatni, már érkeztek a vendégek.

Igazán szívesen elmosogatok, töri meg a csendet az anyja. Te törölgess, úgyis jobban tudod, mit hová pakolj. Majd én mondom, hová, nyugtatja őt. Tudja jól, hogy ettől nem nyugszik meg. Egyszerűen nem akar másodhegedűs lenni a konyhában. Most így járt. Ez az ő háza, itt ő dirigál. Az anyja homlokának nincs kijelölt helye a bútorlapon. Olyan kicsi, hogy még a kredenc alját sem érné fel. Támasz nélkül előredőlne, lefejelné a portugál csempét.

Lerázza a vakondos bögrét és nyújta egyenesen a konyharuhába, a csepegtető még üres. Témák után kutat, régi szomszédok arcképcsarnoka pörög a fejében, egyikük sem érdekli. Megint az anyja szól. Emlékszel, honnan van ez? Nem, hazudja. A szeme sarkából látja, hogy úgy tartja a vakondos bögrét a konyharuhában, mint csecsemőt a pólyában. Úgy is mosolyog rá. Apád hozta Lengyelországból. Nyolcvan, eddig mondja csak, az a-t húzza, gondolkodik. Nem segíti ki. A helyes válasz nyolcvanhét. A következő poharat már a csepegtetőre teszi, hátranéz, az anyja nem halad a bögrével. Nem is törli, csak tartja a konyharuhában, már nem mosolyog rá, a homlokát ráncolja. Idegessé teszi, ha valami nem jut eszébe, mostanában egyre idegesebbé. Régen minden évszámot tudott, mindenki őt kérdezte a családban. Megsajnálja. Nyolcvanhét, mondja, visszafordul a mosatlanhoz. Hát emlékszel. A hangja alapján megint mosolyog. Nyolcvanhét, nyolcvanhét, nyolcvanhét. Olyan izgatottan ismétli, mintha lottószámot sorsolna. Azért emlékszem, teszi hozzá, pedig tudja, hogy nem kéne, mert abban az évben érettségiztem. Apa a lengyel út miatt nem volt ott a ballagásomon. Erre az anyja elkezd végre törölgetni, a bögrét a mosogató fölötti kredencbe teszi. Úgy tolja félre a lánya fejét a nyitás-csukás idejére, mintha a bútorhoz tartozna. És nekem mégis ez a kedvenc bögrém, anya.

Valami könnyed kéne. Valami könnyed. Az anyja talál hamarább, mosogatógépen nem gondolkodtál, kérdezi. A hűtő mellé mutat válaszul, az ujja végéről habos csepp ugrik a mosogatógép inox felületére. Az ott a mosogatógép, anya. Hát akkor meg mit bohóckodunk itt, nevet az anyja. Egész nap csak nevet, keres minden alkalmat, hogy nevethessen. Már teli van az ebéd utáni szennyessel, mutatja neki a kijelzőt, kettes programon fut. Az anyja nem látja szemüveg nélkül. Hallgasd csak. Elzárja a csapot, csendben állnak, hallgatják a gép búgását, csak a konyharuha forog egy pohár belsejében. Jólesik neki a csend, addig hallgatnak, amíg az anyja nyikorgósra törli a poharat. Megnyitja a csapot. Valami könnyed kéne.

Anya, kóstoltad te egyáltalán a házi tojáslikőrömet? Így kell kínálni, egyáltalánnal. Ezt tőle tanulta, ez visszautasíthatatlan. Ízlik-e egyáltalán, így még rámenősebb. Elzárja a csapot, a hűtőhöz megy, kiveszi a tojáslikőr maradékát. Befőttesüvegbe tette, ami nem fért a likőrös kristályba. Újra előveszi a vakondos bögrét, félig tölti, az anyja kezébe nyomja. Koccintanak, bögrével és befőttesüveggel. Az üveget visszateszi a hűtőbe és ő is kér egy kortyot a bögréből. Az anyja csettint a szájpadlásán. Hát ez valami isteni! Mi a titka? Nem csak úgy mondja, tényleg ízlik neki, tovább issza. Sűrített tej, literszámra, nevet. Az anyjának ragyog a szeme, ahogy nézi. Mint aki hálás valamiért.

Cukormáz bevonatot dob ki egy desszertes tányérról, a máz alig tartja alakját, összeesik a tortaszelet nélkül, mint a vedlett bőr. A kisebbik lánya művelte. Látta, ahogy nyúzza a piskótatésztáról. Gréta nem ette meg a cukormázat, árulkodik az anyja. Tudod, ez az új mániája, egészséges életmód, magyarázza. Ez az árulkodás, ez furcsa. Új. Mindig a gyerekek pártját fogja. Mindig a másik pártját fogja. Tiszta apja ez a gyerek, mondja még az anyja, rosszallás cseng a hangjában, meg talán cinkosság. Ez felidegesíti őt. Érdekes, mondja, én a nagyapját látom benne. Oldalra sandít, az anyjának könnyes a szeme. Miért nem talál más témát? Máskor annyit beszélgetnek, órákig, semmiről. Most miért nem megy? Az anyja megkerüli őt, és a másik oldalról újra a mosogatóba süllyeszti a bögrét. Feltűnés nélkül csinálja, mintha kerülné a figyelmet, vagy terelné. El a vakondos bögréről. Majd megírod nekem a receptet, kérdezi. Hogyne, persze. Kitúrja a bögrét a kupac oldalából, úgy érzi, azonnal el kell mosni.

Emlékszel, anya, neked mit hozott a lengyel útról, kérdezi. Próbálja elhinni, hogy ebből könnyed beszélgetés lesz. Ki, az apád? Úgy tesz, mint aki nem tudja. Ki más. Ó, mindig vágott virággal érkezett haza, akármerre utazott. Lengyelből talán cserepeset hozott, hosszú útról azt szokott. Prüszköl egyet, az anyja nem hallja, a mosogatógép abba a munkafázisba kapcsolt, amikor morog. A tortatálcát veszi következőnek, erősen dörzsöli, ringanak bele a mellei. Az anyja nem érzi a feszültséget, azt hiszi, ezek most a nosztalgia pillanatai. Neked is hozott mindig valami figyelmességet. Ez a bögre is, milyen kedves emlék. Végighúzza ujját a tálcán, még zsíros. Ütközésig tolja a kart, gőzölög az egész mosogató. Jar, szivacs, folytatja a dörzsölést. Egyszerre indul izzadságcsepp a halántékáról és a melle alól. Megint végigsimítja a tálcát, tiszta. Lerázza róla a vizet. A rozsdamentes acél megkondul, mint egy ütős hangszer. Gong. Harmadik menet. Gyorsan mondja, amíg tart a lendület, nem fordul hátra. Tizenhét éves voltam, anya. Már nem voltam szűz, az apám meg vakondos bögrét adott. Szerintem nem emlékezett rá, hogy pontosan hány éves a lánya. Pedig a kihagyott ballagásból kiszámolhatta volna, legalább kábéra. Még motoz benne valami, ráz a tálcán, hallani akarja a gongot. Amúgy tulipánt hozott, cserépben. Neked. Levéltetves volt, az összes virágunkra átment. A ballagási csokromra is. Ki akartam szárítani. Szerintem ez jellemző. A csepegtetőre teszi a tálcát, erőlködik, hogy ne nézzen hátra. Ezt most magának akarja.

A maradék szennyest is a mosogatóba pakolja a pultról, a süteményes tálak elmerülnek, nem folyik le elég gyorsan a víz, mégsem zárja el a csapot. Az anyja keresi a szavát, rekedten szólal meg végül. Teljesen természetes, hogy mérges vagy. Gondolkodik, olyan arcot vág, mint mikor évszámot keres. Nehéz időket élsz most, el se tudom képzelni, mennyire. A víz eléri a túlfolyó szintjét. Engem sose hagytak el, nem tudom, milyen érzés. A szekrényeket nyitogatja, egy edény helyét keresi. Nem kérdezi meg, a mondandójára összpontosít, valamit kigondolt. Szerencsém volt apáddal, megint elhomályosul a szeme. Nem bírja tovább hallgatni, meg kell állítania ezt a kitervelt monológot, akárhová is tart vele. Valahogy az apjánál fognak kilyukadni. Minden, de minden oda kanyarodik végül. Iszunk még likőrt, kérdezi, jobb nem jut eszébe. Igen, válaszol az anyja, megakadt a tervével. Próbál ismét mosolyogni, de még könnyes a szeme. Csak ne mosolyogna annyit. Kiveszi a befőttesüveget, a csepegtető felé nyúl pohárért, de az anyja megfogja a kezét. Hagyd, jó lesz így, üvegből, mint az alkoholisták, nevet magukon. Ő is iszik, közben arra gondol, hogy az anyja most már fél a vakondos bögrétől. A vakondos bögrének hatalma lett. Kint hagyja a likőrt a pulton, mosogat tovább.

A gyerekekkel sikerült átbeszélni, kérdezi az anyja. Mit? Az egészet, ennyit mond, és kortyol, úgy tesz, mintha folytatná még, csak a likőr miatt szakítja félbe. A korty után se folytatja. Érezte, hogy nem fogja, képtelen többet mondani annál, hogy egész. Mit, anya? A válást, a felügyeletet, a miérteket? Idegesen rángat ki egy nagy tányért a mosogató aljáról, ami miatt nem folyik le a víz. Egyébként meg igen, megbeszéltem. Az egészet. Mindenről tudnak, nem lehetne előlük eltitkolni, a szemük előtt zajlott. Nem is szeretném eltitkolni. Majdnem hozzáteszi, hogy neked lehet, hogy menne. De nem akarja tovább bántani. Utálja magában a haragot, meg hogy az anyján csattan. Pedig nem is rá haragszik, csak hát ő settenkedik a nyomában egész nap. Nagylányok már, ügyesen kezelik, inkább ezt teszi hozzá, hogy pozitív kapaszkodót adjon, az kell neki. Hosszú csend, csak a lefolyót hallani, ahogy kortyolja a felgyűlt vizet. Hátrafordul, az anyja kifelé bámul az ablakon, a játszóteret nézi. Akkor adták át, mikor ők ideköltöztek. A glóbusz mászóka volt a lányok kedvence, de a nagyi mindig lekiabálta róla az unokákat. Veszélyesnek tartotta. A glóbuszt nézi, üres a tekintete, nem mosolyog, nem is sír. Végre.

Elzárja a vizet, odalép az ablakhoz. Ne aggódj, anya, megleszünk. Megfogja a kezét, a vizes konyharuhát, benne a kávés kancsót, megszorítja, mindet egybe. Az anyja a nyakánál fogva lehúzza magához és hozzátapasztja a homlokát a homlokához. Becsukják a szemüket. Így állnak hosszan. A mosogatógép töri meg a csendet, lejárt a gyorsprogram. Ki akarja nyitni az ajtaját, de a tenyér a tarkóján még nem engedi. Most nyitott szemmel nézik a másikat, nagyon közelről. Rég nem látták így egymást. Az anyja nehezen szól, nem jönnek olyan flottul a szavai, mint eddig. Ne őt hibáztasd, kéri. Ne az apádat, teszi hozzá. Felesleges, egyértelmű volt. Most, hogy nem mosolyog, úgy érzi, komolyan kell vennie. Én nem hibáztatom, anya, egyszerűen csak tudom, hogy ő tehet róla. Mindenről. Ezt olyan nyugodt hangon mondja, hogy az anyja meglepetésében elengedi. Szétválnak a homlokaik. A mosogatógéphez lép, résre nyitja az ajtaját, gőz csap fel.

Az anyja az ablak felé fordul, a korallvirág száraz leveleit tépkedi. Biztos sír, megint. Vár kicsit, aztán lenyitja a mosogatógép ajtaját. Az anyja lehetőséget lát benne, hogy újra vidám legyen. Odatérdel a mosogatógép elé, mint akit érdekel az újdonság. Kihúzza, visszatolja a tálcákat, meghajtja a propellert kézzel, egészen bedugja a fejét a tányérok közé. Úgy néz ki a járólapon térdelve, mint öngyilkos a gáztűzhelyben. Gréta jön a nappaliból. Nagyapa kér valamit, amit használhat hamutálnak. Az anyja kidugja a fejét a mosogatógépből, riadtan néz. Ez adja az ötletet, magától eszébe sem jutott volna. A bögréért nyúl a csöpögtetőn. Kihívóan felhúzza a szemöldökét, próbál ártatlan képet vágni. Szerinted a vakondosba, kérdezi. Az anyja nehézkesen feltápászkodik. Ne legyél kegyetlen, ennyit mond. Kiveszi a bögrét a kezéből, a mosogató fölötti kredencbe süllyeszti, becsukja az ajtaját, a konyharuhával áttörli a bútorlapot. A nedves kendő nem viszi le, csak szétkeni a zsíros foltokat.