Az anyák is emberek és köztünk élnek
Az anyaság egy csoda. A nő akkor teljesedik ki igazán, amikor gyermeke születik. Sokszor halljuk ezeket a frázisokat. De mi történik, ha a nő az anyaságot teherként éli meg, és miközben anyává válik, kicsit vagy éppen teljesen elveszíti önmagát? Feladja addigi életét, karrierjét, vágyait. Bűntudat költözik a nő lelkébe, a megfelelési kényszer súlya alatt összeroppan, és menekülni szeretne, maga mögött hagyni mindent. Elidegenedik a gyerekeitől és az egykor szeretett férfitól, őket hibáztatja saját nyomorúsága miatt, és kiutat keresve addigi életéből, elhagyja a családját.
Elena Ferrante The Lost Daughter című könyvében pontosan ezeket a sokak által jól ismert, mégis félve megfogalmazott gondolatokat és érzéseket konkretizálja. A nápolyi származású és álnéven író Ferrante a kortárs világirodalom egyik népszerű szerzője, női sorsokról szóló műveit milliók olvassák és dicsérik szókimondó, sokszor provokatív stílusát. A The Lost Daughter magyarul 2018-ban a Park Kiadó gondozásában és Balkó Ágnes fordításában Nő a sötétben címen jelent meg, ebben az anyaságról beszél őszintén, és kendőzetlenül kimondja azt, amit számos nő átél, de nem mer beszélni róla; az anyasággal járó önfeláldozást és belső vívódást tárja az olvasó elé. Az olasz írónő e regénye ezúttal Maggie Gyllenhaal rendezői debütálásában Olivia Colman, Jessie Buckley és Dakota Johnson által elevenedik meg a mozivásznon (és decemberben a Netflixen). Az elsősorban független filmes amerikai színésznő érzékeny témához nyúlt, különösen, hogy a történet protagonistája egy olyan nő, aki vállalja múltbéli hibáit, emészti a bűntudat, de nem bánja tettét. Nem bánja azt, hogy egykor kiszakadt a családi kötöttségek szorításából és saját magát választotta a lányai és férje helyett.
A The Lost Daughter elején megismerjük a negyvenes éveiben járó Lédát, aki munkával egybekötött nyaralását kezdi meg egy görög szigeten. Egyedül érkezik az üdülőhelyre, ahol kibérel egy tágas apartmant, és egy gondtalan vakációban reménykedik. Ez a vágya hamar szertefoszlik, amikor egy fiatal anyuka sorsán keresztül rákényszerül arra, hogy saját életére reflektáljon. Maggie Gyllenhaal keretbe foglalja Léda bizarr megváltástörténetét – a kavicsos parton, a Hold fénye alatt főhősnőnk kimerülve összeesik, a film ezzel a képpel kezdődik és fejeződik be, csupán a kontextus lesz más.
Léda kezdetben élvezi a helyiek vendégszeretetét, ilyen az apartmant kiadó Lyle (Ed Harris) és a bárban dolgozó helyes fiú, Will (Paul Mescal), mindkét férfi készségesen áll a külföldi nő rendelkezésére. A nyugalmat a tengerpartot látványosan elfoglaló queensi család borítja meg, akik hangosak és harsányak, továbbá az ifjú anyuka, Nina (Dakota Johnson) képében Léda fiatalkori önmagára ismer. Nina és kislánya, Elena felbukkanásával a narratíva kettéválik, és emlékfoszlányok villanásával betekintést kapunk Léda életének azon szakaszába, mikor otthon dolgozó irodalmárként két kislánya gondozása is ráhárult. Léda egykori énjét látja meg Ninában, ahogy a vonzó nő minden percét és energiáját leköti a négy év körüli kislány. Elena játszani akar az anyukájával. Elena fürödni szeretne a tengerben. Elena így, Elena úgy. Nina egyfajta rezignált beletörődéssel tesz eleget gyereke kéréseinek, Léda azonban látja, hogy Nina mosolya nem őszinte, és a távolból együtt érez vele.
Léda külső szemlélőként gyakorolja a nézői voyeurizmust, ám ez a távolságtartás nem tart sokáig, ugyanis az angol nő akarva-akaratlanul belesodródik a népes amerikai család világába. A tengerparton önfeledten sütkérező családot és az olvasmányaiban elmerülő Lédát a kislány eltűnése kényszeríti együttműködésre. Megindul a keresés. Nina kétségbeesik, mindenki Elenát szólongatja. Végül a kislányra Léda talál rá és lép a megmentő szerepébe.
Ahogy az elveszett lány (a cím részben erre is utal) megkerül, Léda múltja egyre intenzívebben tör a felszínre. Elejtett mondatokból megtudjuk, hogy Lédának két nagykorú lánya van, akikkel a kapcsolata nem felhőtlen. A megromlott viszony arra az időszakra vezethető vissza, mikor a húszas éveiben járó Léda nem bírja tovább az otthonlétet – a gyerekek állandó nyafogása és hisztije a végletekig kimerítik a karrierjére fókuszáló nőt. Szabadságra vágyik, menekülni akar. A múltban Léda feszült, frusztráltságát és ingerlékenységét a gyerekein és a férjén vezeti le, majd egy munkaút során egy sármos professzorral kezd viszonyt. Rövid időn belül a szerelmi fellángolás hatására úgy dönt, hogy kilép az ajtón és többé vissza se néz. Senki és semmi nem tudja őt maradásra bírni.
A The Lost Daughter Léda és Nina sorsán keresztül reflektál a női lét különböző aspektusaira, különös tekintettel az anyaságra. A fiatal Léda szereti a gyerekeit, de alkalmatlannak találja magát arra, hogy igazi anya legyen. Mikor velük van, gondolatban máshol jár, tudományos munkája foglalkoztatja és intellektuális beszélgetéseket szeretne folytatni. Vele szemben Nina még nem képes ezeket az érzéseket szavakba önteni – ő is tisztában van azzal, hogy az anyaságnál többre vágyik, de nem tudja, hogy mi az. Nina számára szintén egy tiltott kapcsolat jelenti a kiszakadást; a helyi sráccal, Willel folytatott románca és az ellopott órák azonban csak ideiglenes megoldás arra, hogy jobban elviselje a családja szorítását. Léda nem ítélkezik és bevallja Ninának, hogy mikor ő elhagyta a lányait, az csodálatos érzés volt.
A cselekmény lassú mederben csordogál, a felszínen történő események hétköznapiak, ezért a szereplők lelkében végbemenő változások azok, amik valójában lekötik és irányítják a néző figyelmét. Az expozíció misztikus tengerparti képsora, Léda zaklatott múltja, illetve jelenbéli ellentmondásos viselkedése feszültséget és bizonytalanságot teremt. Léda kiszámíthatatlan, és cselekedeteire nincs egyértelmű magyarázat, sok esetben ő maga sem érti, hogy mit miért tesz. Ilyen az, amikor nála marad Elena játékbabája, amit aztán napokig megőriz, annak ellenére, hogy tudja, a kislány egyfolytában amiatt sír, és az őrületbe kergeti ezzel Ninát. A játékbaba egyfajta metaforaként funkcionál – Léda görcsösen ragaszkodik hozzá, megtisztítja, új ruhába öltözteti, és alig akarja visszaadni, a baba katalizátorként felébreszti az anyasághoz fűződő ambivalens érzéseit, mintha múltbéli tetteit próbálná jóvá tenni azzal, hogy a játékbabát magához veszi. A lányoknál már gyerekkorban kialakul(hat) az anyaság ösztöne: a játékbaba a dédelgetett kincs, amire vigyáznak és a sajátjukként tekintenek rá. A gyermekkorban eltanult anyaság víziója azonban hamis, és ahogy a baba szájából előmászik egy féreg, úgy Léda újfent rájön arra, hogy az anyaság nem csupán játék.
A The Lost Daughter premierjét a velencei filmfesztiválon tartották, ahol Maggie Gyllenhaalt a legjobb forgatókönyvnek járó díjjal ismerték el, mégis rendezői debütálásának erőssége a színészek munkájában rejlik. Operatőrével, Hélène Louvarttal egyrészt megteremtik a görög nyaralás paradicsomi illúzióját, másrészt a közelik lehetővé teszik azt, hogy a színészek arcuk apró rezzenéseivel, testbeszédükkel és tekintetükkel fejezzék ki a bennük kavargó érzelmeket. Olivia Colman ismét bebizonyítja, hogy a jelenleg dolgozó színésznők egyik legjobbja, az általa megformált Léda egy antipatikus karakter, hiányzik belőle a kedvesség vagy a báj, ugyan próbál jobb színben feltűnni a többiek előtt, de ezek a kísérletek rendszerint félresikerülnek. Hiába szimpatizál Ninával – és még talán segítene is neki –, ezt az empátiát képtelen felé megfelelően közvetíteni. Jessie Buckley Lédája gyötrődő, indulatos és szenvedélyes. A két színésznő ugyanazt a karaktert eltérő habitussal jeleníti meg, a múlt eleven és impulzív, a jelen stagnáló és sivár. Dakota Johnsontól szintén egy érzékeny és visszafogott alakítást látunk. Ő a megfigyelt és a megfigyelő egyszerre, hiszen Nina is tanulmányozni kezdi Lédát, voltaképp a két nő kölcsönös érdeklődéssel figyeli egymást. A film férfi karakterei egydimenziósak. Paul Mescal, Ed Harris, Jack Farthing és Peter Sarsgaard (Maggie Gyllenhaal férje) azt hozzák, amit a szerepük megkíván.
Az író-rendező Gyllenhaal a könyv esszenciáját a lehető leghitelesebben, de a saját interpretálásában szerette volna továbbadni – dolgozó anyaként az anyaság árnyoldalát mutatja be és láttatja azokat a nőket, akik számára nem pusztán boldogság az új szerepkör, hanem kemény küzdelem. Ezt a napjainkban is tabutémának számító problémakört járja körül az HBO Jelenetek egy házasságból című Bergman remake-je, melyben Jessica Chastain karaktere, Mira hasonló vívódásokon megy keresztül, vagy ide sorolandó a Kramer kontra Kramer is. Robert Benton 1979-es drámájában Meryl Streep egy olyan nőt kelt életre, aki belefárad a háziasszony szerepébe, becsomagolja bőröndjét és a férjére hagyja a kisfiát. A The Lost Daughter jól illeszkedik ebbe a tematikus áramlatba és meggyőző rendezői bemutatkozás Maggie Gyllenhaaltól. Néhol talán túlgondolt és direkt (lásd a játékbaba esetét), de nyíltságával képes megszólítani a nőket, legyenek azok anyák, anyaság előtt állók vagy anyaságra nem vágyók.
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!