Victoria Chang könyve a veszteségről

Victoria Chang írónő hat évvel ezelőtt veszítette el édesanyját tüdőfibrózis miatt. Hat évvel azelőtt az apja agyvérzést kapott, majd demenciával diagnosztizálták – ott van, de mégsem, egészen másfajta veszteség. Obit című, 2020-ban megjelent verseskötetében gyászjelentések formájában megírt költeményekben járta körül a veszteség fogalmát, és annak hatását a nyelvre, az egyén nyelvhasználatára. Az elveszített családtag – Chang esetében édesanyja – többé már nem „te”. Harmadik személyként születik újjá, olyan alakként, akiről Chang tovább beszélhet és írhat, de akit megszólítani képtelen.

Egy évvel az Obit megjelenése után Chang még mindig a gyász motívumát használja fel központi témaként. Most azonban nemcsak a veszteségről ír, hanem hozzá is: új könyve, a Dear Memory (Milkweed) levelekből áll – holtaknak és élőknek, családtagoknak és barátoknak, tanároknak és az olvasónak.

A projektet részben az teszi nehézzé, hogy Chang olyan dolgokat is elveszített, amelyek valójában soha nem is voltak birtokában. Nagyszülei Kínából Tajvanba menekültek, szülei pedig Michiganbe utaztak, ahol Chang született és felnőtt. Minden egyes lépés olyan jövőt biztosított a következő generációnak, amelyet az előző csak elképzelni tudott. De az új ajtók kinyitásához be kellett zárni a régieket. Chang családjának múltjáról a legalapvetőbb tények is rejtélyesek maradtak számára: csak a régi dokumentumok között kutatva tudja meg édesanyja születésnapját, apja ritkán használt amerikai nevét.

Ahogy Chang írja: „Milyen formában fejezheted ki valami elvesztését, amit soha nem tudtál, de tudtad, hogy létezik? Földek, amelyeket sosem ismertél? Emberek? Megtapasztalhat valaki ilyen veszteséget?” Még akkor is, amikor a szülei éltek és jól voltak, magukban tartották történeteiket. „Az egyetlen nyelv, amely teljesen közös volt bennünk, a csend volt” – írja Chang.

Chang nézete szerint a családja áldozatokat hozott „egy jobb élet felépítéséért, a múlt vágásai nélkül”. Saját projektje nem az, hogy eltörölje ezeket a bemetszéseket – vagy akár, ahogy egy gyerek reméli, hogy meggyógyítsa őket –, hanem az, hogy újra nyomon kövesse és újra leírja őket. Ha vannak sebek a múltban, igyekszik együtt élni velük, mint hegekkel.

Egy évtizeddel édesanyja halála előtt Chang interjút készített vele. Beszélgetésük egyik legmegrázóbb pillanatában Chang édesanyja felidézi egy emlékét tajvani útjáról: „Még mindig emlékszem egy nőre, aki megfogta egy kisgyerek kezét, hogy felszálljon a hajóra, majd rájött, hogy nem az ő gyermeke.” Mit csinált? – kérdezi Chang. – Felvitte a hajóra – válaszolja az anyja. Az egyszerű történet végigkíséri a könyvet, felfedi e betűk rejtett igazságát: a szülők és a gyerekek között mindig van valami radikális szakadék – amivel együtt kell élnünk. A gyermek úgy érezheti, hogy a kéz, amit fog, soha nem engedi el; egy anya azt gondolhatja, hogy a gyermek az „övé”. Egyiknek sincs igaza. A köztük lévő kapcsolat egy kitaláció, egy kísérleti nyelvtan. Menet közben találjuk ki.

Az eredeti cikk itt olvasható.