Elröppent illúzió

Az idén 70. születésnapját ünneplő Orosz István színgazdag plakátjaival van tele az óbudai Selyemgombolyító átriumos előcsarnoka: a jubileumi tárlaton hol üvegvitrin mögé zárva, hol kötelekről lelógatva azokat az ikonikus plakátjait mutatják be a szervezők, amelyekkel voltaképpen még a 80-as, 90-es években alapozta meg hírnevét.

Orosz István plakáttervezőként végzett az Iparművészeti Főiskolán 1975-ben, azóta működik a pályán. Az első tíz-tizenöt évben készült posztereit még szabad kézzel készítette, majd a technika fejlődésével plakátterveit már számítógéppel egészítette ki, ahogy teszi ezt a mai napig. Valamikor a 80-as évek közepén rajzolta le egy tányérsapkás szovjet katona fejét hátulról, amelyre egy róla készült portréban így emlékszik vissza: „Nem volt modell, emlékezetből dolgoztam, kisiskolásként láttam épp elég kopasz, redőzött tarkót a kecskeméti Zója utcai általánosban, ahol az épület egyik felében bennünket, a másik felében a megszálló oroszok gyerekeit tanították, és reggel ilyen apukák hozták otthonról, este ilyenek vitték haza a copfos-masnis szőke kislányokat”. Így született meg (a világ száz legjobb plakátja között is számon tartott) Tovarisi Konyec! (Elvtársak, vége!), amely a rendszerváltás szimbólumaként híresült el, és az akkori Magyar Demokrata Fórum (MDF) is széles körben terjesztette. Politikai töltetű plakátja egy csapásra híressé tette, sokoldalúságát bizonyítja, hogy azóta nemcsak számos igényes és értékes grafikát készített, hanem filmeket rajzolt és rendezett, több könyve jelent meg, tanulmányokat, verseket, prózát is ír.

Ikonikus plakátjai mind-mind egyedi művek, senki mással nem összetéveszthetőek, gyakorta tartalmaznak archaizáló formai elemeket, régi fametszetekre jellemző vonalhálós stílusúak. Orosz István plakátjain (ahogyan más önálló grafikai lapjain is) művészettörténeti utalásokat, stílusidézeteket fedezhetünk fel, széleskörű műveltségének köszönhetően finom asszociációkat rejt el olykor talányos rajzaiba. Poszterein sokszor jelennek meg természettudományos, geometriai és optikai témák. Szívesen kísérletezik a téri illúziókeltés megjelenítésére kifejlesztett perspektivikus ábrázolás túlzásaival: képeit hol torzítja, hol megnyújtja, hogy csak bizonyos nézőpontokból, illetve tükröződő felületek felhasználásával nyerjen értelmet munkája.

Míves, fekete-fehér vonalhálóval megrajzolt és az avantgárd festészet élénk színhatásával párosuló plakátjai esetében sincs ez másképp, amelyekkel célja az optikai illúzió keltése, az alkotások többértelműséggel való gazdagítása. Orosz szerint, amikor egy plakáttal találkozunk az utcán, először nagyon távolról látjuk meg, és ha érdekel, akkor megyünk hozzá közel. Azonban azt, hogy távolról és közelről is jelentsen valamit, és ez a két dolog két különböző jelentést hordozzon, nem használta ki a 70-es évek plakátművészete. Orosz István ebből a szempontból forradalmasította a plakátot, hiszen az anamorfózis technikájának köszönhetően többletjelentésekkel gazdagította őket mind tartalmilag, mind pedig formailag.

A Vigyázat, illúzió! című kiállításon az 1970-es években – internet és szociális média hiányában – nagy reményekkel kecsegtető műfajnak a termékeit látjuk, annak a műfajnak, amelyet a „20. század művészetének” is neveztek, mivel tömegeket elérő, hatásos információhordózó volt.A rendszerváltás időszakától a 2010-es évek elejéig készült plakátok között vannak irodalmi, mitológiai, filmes témát feldolgozó művek is. A tárlat egyik legrégebbi posztere az Utisz, amely az 1989-es, Komáromi Kisgalériában megrendezett tárlatára készült. A fekete-fehér vonalhálós művön egy „lehámozott” sárga ceruzát látunk, a lecsupaszított rajzeszköz teste meg van görbítve, alatta kilátszik a „csont”. A ceruza felett fekete nagy betűkkel olvashatjuk az Odüsszeiából kölcsönzött Utisz nevet (jelentése: senki), amelyet Orosz művésznévként használ. Ez a nem mindennapi névválasztás Orosz István esetében a „rejtőzködő” jelentésében, többértelműségében értendő. A csupasz íróeszköz egyrészt erőteljesen utal Orosz grafikai munkásságra, másrészt arra a nem egyenes „gerincre” (a ceruza görbülete), amely a korszak (1989, rendszerváltás) embereit esetenként jellemezte.

Izgalmas alkotás a Médeia (1996), amelyen Euripidész ókori görög tragédiaköltő darabjának mitológiai címszereplőjét látjuk. A történet szerint Médeia beleszeret Iasónba, és varázsereje segítségével hozzásegíti őt az aranygyapjúhoz. Később Iaszón és a lány több évig Korinthoszban éltek Kreón király udvarában, ahol két gyermekük született. Iaszón azonban egy idő után elhidegült Médeiától, mert beleszeretett Kreuszába, akit nőül  is akart venni. Bosszúból Médeia egy méreggel átitatott díszköntössel megölte vetélytársnőjét, majd kitűzött esküvőjük napján meggyilkolta saját gyermekeit is, hogy ezzel is bánatot okozzon a hűtlen Iaszónnak. A vonalhálós rajz középpontjában a gyerekgyilkos Médeia félbevágott fejét látjuk, alatta egy vérvörös labirintus képe bontakozik ki. A vörös szín a Médeia által elkövetett gyilkosságokra utal, és egyben  elveszített boldogságára. Médeia nem látott kiutat, élete kettéhasadt.   

Orosz István egyik legfontosabb motívuma a labirintus, amely a kertek növényeiből rajzolódik ki. Véleménye szerint a kert egy olyan örök nosztalgia, ami megidézi a vágyott világot, ahol újra éljük a paradicsomi állapotot, az Édenkert szabadságát. A teremtésben feltételezett, szerkesztett rendet vetíti rá a képzelet az Édenkert földi mására, ezért a természeti őserő mellett megjelennek a szabályok is, a kertre rávetülnek a geometria hálói, kirajzolódik maga a labirintus, amelyben választások elé kerülünk.  

Talányos alkotás az I space Chicago (1997) is, amelyen színes építészeti és geometriai elemek (lépcső, boltív, téglalap) lebegnek a térben, amik mintha egy épületből váltak volna le, és most nem találnák a helyüket. A kép kompozíciójának középpontjában viszont már egy boltíves ablakokkal tagolt építmény áll, egyik ablakpárkányában egy férfi, másikban egy nő ül. Az I space Chicago Orosz építészeti paradoxonjainak egyik érdekes darabja. Valódi grafikai bravúr, ahogyan szemünket becsapva megbolondítja, majd sarkaiból kifordítja létesítményét, amelynek két végpontján ülő figurák sosem éri el egymást, hacsak le nem esnek.

Habár Orosz István számos plakátját egybegyűjtötte a Vigyázat, illúzió!, ezeket jobbára üvegvitrinek lapjai mögött,  „elrejtve” láthatjuk, így az illúzió hatása korántsem valósulhat meg. Nem érezzük továbbá, hogy a bemutatás mögött valamilyen átgondolt rendezői koncepció rejlene, a poszterek kissé ömlesztve, hol a tárlókban, hol zsinórokra, oszlopokra felfüggesztve lógnak, szinte a semmiben. Ám e hiányosságok ellenére is egy számos korszakon átívelő képet kapunk Orosz plakátművészetéről, amit a művész egy alkalommal így foglalt össze: „Ha plakátot kell tervezned, próbáld meg egy mondatba összefoglalni az elképzelésedet. Kezdd el aztán egyszerűsíteni a mondatot, hagyd el a fölösleges frázisokat, részleteket, hogy csak a legszükségesebb elemek maradjanak. Ha már egyetlen betűre sem lesz szükséged, akkor vagy kész a plakáttal.”

Orosz István: Vigyázat, illúzió!, Országút Galéria, Budapest, 2021. október 11.- 2021. november 14.