Falufestészet

Az Új utcának a régi Bécsi út
vet véget, avagy ad néki értelmet
egy új utca kezdetéhez. Amúgy
a Bécsi út nem érdekes, mára
különben sem az a régi már, nem az, ami egykor
bazaltkockákból kirakva vezetett
végig a főváros szívébe, ahogy mondani szokás
okkal vagy okvetlenül, puszta megszokásból.
Szokása teszi az embert félrebeszélő
félszereplőjévé a komédiának. Még egyszer tehát.
A Bécsi út ott vet véget az Új utcának,
ahol túloldalt, egy köpcös alakkal
(képletesen értem, vagy magam sem értem)
lejjebb, a Temető utca visz, enyhe emelkedővel,
a temetőbe. Nem jártam arra tizenöt
éve, és ez most már így marad örökre,  ha
józan elmével veszem számba a körülményeket.
Minek ámítsam magam fölöslegesen.
Ahogy az Új utca fentebb, a Temető utca
is kipipálva. És a pipa szára, mely gyalogút gyanánt
hasít el balra a temető mellett, fel a sport-
pálya torkába majdhogynem, természetesen
az is kipipálva, együtt a kicsinyke tornyú
patikával, ahol annak idején, szandálban
és rövidnadrágban bepisiltem. Régóta
izgat a kérdés, hogy a művészet, s benne a líra,
miért bánik annyira mostohán a szarással.
Miért beszélek örömest a hugyozásról, míg a szarról
annyira nehezemre esik nyíltan beszélnem.
Versben. Csak nem attól fosok, hogy szar lesz tőle
a vers? Emlékszem egy német művészfilmre,
amiben a főhős, egy kamionsofőr, kikanyarodik
a leállósávba, és mélyen besétál a sárga repce
vetésbe, s ott leguggol és egy jólesőt szarik
(munkásnyelven mondva: fekteti a kábelt),
kellő távolságban a kamerától mint nézőtől
ahhoz, hogy az a szart is készpénznek vegye.
Gondoltam, milyen bátor ez az ember. Nem a sofőr,
persze, hanem a rendező, aki hősének a bőrét
vitte a vásárra evvel, elárulhatom a rendező*
nevét, abszolút márka a szakmában: Wim Wenders
maga is vidám tekintetű, rokonszenves ember,
pedig hát német. És a németek szeretik
elvetni a sulykot mind a rendben, mind a rend-
bontásban ugye, stréberségből, stréberségből tesznek
így is, úgy is, ezt már a dán gondolkodó, Kierkegaard
megorrontotta Hegel esetében, még szép, nomen est omen,
egy Sírkert névvel magától értetődőbben néz
szembe az ember a hasztalansággal. Megriad
tőle, nem mondom, rémületében mégsem siet
tüstént kipréselni a hasznot a szarból. Aki
nyugodtan szarik, annak bátran járhat közben
haszontalanságokon az esze. Mellette a beázott
falon felrajzszögezve egy gyötrött arcú gnóm
kőfaragványa, kitépve egy művészeti magazinból,
a gnóm hajviselete szerzetesre vall. Kiragadva
épületes környezetéből úgy fest, mintha
önmaga terhére volna, törpeként
lépett be a rendbe, ott modellt ült, s úgy
rekedt meg magába roskadva, satuba
fogva tenyerével a fülét, ült csak úgy,
tömötten, mozdíthatatlanul, megkövülve.
Így állunk, mondhatta legbelül, ne szépítsük a dolgot,
törökülésben, hiába. Építkezhetünk, te-
metkezhetünk, siethetünk nyugdíjunk javát
ott hagyni a patikában, nem baj, legalább
kisebb adagot burkolunk be a paprikás
csirke farhátból késő délután, esetleg kora
este. A krumplival sem esünk túlzásba.
Példaképeink félig elszenesedve ülik körül
az asztalt eleven burgonyaformákba
öntve, mintegy benne még mindig a földben,
a bányából épp csak feljőve. Félnivalónk
is van elég bőven, az árak az égben,
ahol semmi jelét nem látni, hogy a közel-
jövőben vissza akarnának térni ide
a gödörbe. Egy födetlen árokba a múltból,
melyben Füsti, a festőnk, alussza ki magából
az abszintot, vagy törkölyt, mászó létrája
szárai között meghúzódva – mielőtt beállítana ének-
szóval délben, a dolgát végezni, az Egészségházba.
Repertoárján a Panzerlied és az Erika. Késő
délután azután megérkezik az asszony is, a párja,
kendő helyett papírcsákóban, melyet egy
múlt heti Szabadföldből készített magának.
Vagy keverem a Szabadföldet a Népszavával.

*Köszönet Jánossy Lajosnak, amiért elolvasta a verset, azután figyelmeztetett a tévedésemre, tudniillik hogy nem Herzog, hanem Wenders rendezte a szóban forgó filmet. Figyelmeztetésével egyúttal alkalmat kínált nekem arra, hogy több helyen átírjam, illetve kiegészítsem bizonyos motívumokkal a verset. (MJ)