Fluid sorozatgyilkostól a gépember születéséig

Hüppenten hüledeztek a kicsit is konzervatív kritikusok a cannes-i fesztivál zsűrijének döntése nyomán, mikoris az Arany Pálmát a Titán című francia filmnek osztották – megelőzve ezzel Wes Andersont és Enyedi Ildikót is –, mely moziművet a bio-, vagy a body horror műfajába sorolták nevezett filmkritikusok, és hát tényleg formabontó kis alkotás. Az egyszeri mozinézőnek persze a megtekintés közben eszébe jut a japán ero-guro zsáner, esetleg egy ritka brazil real snuff, meg persze David Cronenberg és Gaspar Noé munkássága, valamint még, ha nem is szeretem, sőt küzdök ellene, a manapság kormány-eszmetörténetileg újnépszerű Untergang des Abendlandes (A Nyugat alkonya) a protofasiszta Oswald Spengler tollából.

Cronenberg persze Cronenberg, lehet szeretni a kanadai mestert, vagy undorodva fordulni el tőle, de a humánlétezés biológiai pokolgép-jellegének csúcsrajáratása mindenképpen az ő érdeme a filmművészet rögös jelenvalójában, közel- s távolmúltjában. Volt például az eXistenZ című filmje Jude Law-val és Jennifer Jason Leigh-vel, ott állítólag a film magyar-kanadai producerei, Lantos és Hámori ragaszkodtak ahhoz, hogy a magyar „isten” hangalak megjelenjen detektálhatóan a címben, noha valójában egy first-person-shooteres játékra figyelmezhetünk a tükör mindkét oldalán; mely film tartalmilag, témáiban és cselekményszövésében, kifutásában még nagyobb tisztelgés Philip K. Dick életműve előtt, mint az ő könyvéből forgatott Blade Runner. A másik emlegetett szamár, Gaspar Noé pedig egy Párizsban élő porteño (Buenos Aires-i) rendező, aki annyira laza, hogy a homlokán pattognak az erek – ahogy ezt szokás mondani. Pár éve Kolozsvárott adtam órát egy vágóosztálynak, és döbbenten tapasztaltam, hogy tízből nyolcuk Noét említette elsőként, kedvenc formabontó, radikális rendezőként. Tudom: húsz éve ez Tarantino lett volna, negyven éve pedig Godard és nem a műmájer argentin, akinek kicsi köze sincs Cortázar párizsi pampa-lovagjaihoz, az önpolírhoz viszont annál inkább. Julia Ducournau filmjében Noé hatását érzem. (Ex)isten látja lelkemet, szeretem a dadát! E moziművet is dadaistának minősítették egyesek, ennek ellenére fenntartásaimat nem tettem le a ruhatárban. Vannak vélemények a világban és vetített képén, hogy ez most dada, vagy legalábbis a Kill Bill és a Toxic Avenger keverékének Super Mariósított Lars von Trier-féle változata beketaminozva.

Alexia rosszkislány, aki a vezetőülésben ülő apukáját addig rugdossa vezetés közben, hogy balesetet okoz, amitől a rosszkislánynak koponyasérülése lesz, úgy néz ki, mint Horn Gyula az 1994-es választási hadjárat legendás végén – mikor ellenfelei azt állították, hogy a fejét tartó antennarendszer segítségével tart kapcsolatot földönkívüliekkel, akik vezérlik –, titánlemezt illesztenek Alexia koponyájába, és mintha az lenne az alkotói sugalom, hogy az agya is átprogramozódott, már csak azért is, mert azt látjuk, hogy utána a szüleit elutasítja kb. nyolcévesen. Telnek-múlnak az évek. Egy ember-gép, gép-ember szerelem keretében ölelget egy majdnem-gyilkos autót – helyben ugrálós típus, mint az Új-Mexikóban oly népszerű chicano low rider –, mely eszköz megtermékenyíti. Alexia (Agathe Rousselle) felnőve erotikus táncosnő lesz egy nagybani klubban, úgy twerkel, mint egy görög isten: szex, kokain, sorozatgyilkosság. Mondjuk elég kommersz zenék festik hangalá a diszkóvarázst, Alexia fém evőpácikát tart hajtűként hajában japánosan, ennek az eszköznek komoly szerep jut a maszkulinocid mészárlásokban, rajongót éppúgy, mint támadót. Durvulat. Hasfelmetsző Zsaklin, Hannibal Lecter neccharisnyában, miniszoknyában, nyomában a francia állam összes jogbetartató ügynöksége: szorul a hurok. Az összes képernyőn a képe, a jobb füle mögötti cronenbergikus titániumbetéttel, akárha egy cyborg.

Alexia fiúnak álcázva – egy női vécében csutkára vágja a haját, a mindig kéznél lévő vastag, öntapadós tape-pel leköti a mellét, hasát; többedszeri próbálkozásra egy mosdókagyló segítségével sikerül eltörnie az orrát, olyan kanyar lesz benne, mint a piros félhold a zöld-fehér tunéziai zászlóban – rég eltűnt gyerekek között kutakodik, majd bejentkezik Vincenthez, hogy ő a tizenéve elveszett kis Adrian. Vincent (szerepében az egyébként máshol kitűnő Vincent Lindon) elfogadja a sztorit, fiaként tekint a terhes lányra. „Édesapa” szteroidokkal lövi magát, megzuhant ötvenes férfi benyomását kelti, de erősebb a lánynál, aki fiú. Közben kakuminálisan ejtett té hangos dialógusokat van szerencsénk hallani amúgy: nyelvheggyel, szájpadláson képzett té és dé mássalhangzókkal dédelgeti megkerült fiát, aki sorozatgyilkos lány. És melléktörténetek is színesítik a képet: valami kéjgázzal élesztenek ujjá egy öreg nőt, Vincent tűzoltó, egy erdőtűz képében a pofánkba nyomja a rendező az egész rohadt klímaválságot, anélkül szart se érne a Zeitgeist-reprezentáció. Édesapa egy mentős brigáddal andalogva lassúzik az eloltás megünneplésekor. Tűz van babám-hangulat a zenés tűzoltóklubban. Megjön édesanya bőrdzsekiben, ő is beveszi, hogy a sorozatgyilkos csaj az ő tíz+ éve eltűnt fia. Ja, a csaj egyre előrehaladottabban terhes is, a moziban a filmkritikusban felbuzog a rémület: mi van, ha véletlenül kengurut szül, vagy nyúzott bárányt, mint David Lynchnél, a korai Radírfejben? Édesfater rájön, hogy lány a fia, felbuzoghatna a szexus, de csak megborotválja a lány egyáltalán nem feltűnő bajuszkáját. „Akárki is vagy, mindig a fiam leszel”, mondja a koros pompier a kilenc hónapos terhes lánynak busztetőn erotikus tánccal övezve, amit Alexia lekötött hassal követ. Tűzoltóapuka sebbenzinnel később felgyújtja magát, illetve csak a hasát, egy darabig úgy volt, hogy a lány motorháztetőn fog szülni, de mégse. Jó helyen a klasszikus orgonazene. Apuka levezeti a szülést, az elfolyó magzatvíz helyén benzin; vegyeskórus. Nem spoilerezek tovább, akit az eddigi plot nem köt le, az ne járjon moziba!

A Cannes-i zsűrielnök, Spike Lee zavarában jóval a hivatalos eredményhirdetés előtt elkotyogta, hogy Ducournau filmje a győztes, amire a francia rendezőnő később megindultan nyilatkozta, mekkora megtiszteltetés az Arany Pálma, pedig ő is tudja, hogy filmje nem hibátlan. Ünnepelnivaló szerénység, mondjuk én talán azt mondtam volna, hogy Ed Wood Plan 9 from Outer Space-e után második lehetne az örökidők legszarabb filmjeinek listáján. A rendezőnő második mozija ez, a korábbi, 2016-os Nyers című kannibálfilm után; karrierjének biztosan új lökést ad a frissen elnyert Arany Pálma, hogy továbbmehessen a legújabb francia trend útján, a zsánerfilm ötvözésén a queer aggályokkal, nochdazu a Hollywood Reporter azzal ünnelte Ducournau moziját, hogy végre meghaladja a gall film fekete-fehér artsy-fartsy heteroszexuális és láncdohányos férfihőseit, akik álmatag délutánokon női szeretőikkel töltenek pásztorórákat, míg a feleségük nagybani bevásárló akcióban van épp a Rue de Rivolin. Ducournau megköszönte Spike Lee-nek a zsűri bizalmát, és hogy „beengedte a szörnyeket”. Ruben Impens operatőr kameramunkája nem rossz, de nem is üt át, észrevétlenül hagyja a cselekmény zökkenőmentes gördülését. Színészileg olykor illúziótkeltő, olykor meg nem. Rossz film. Szerintem.

A film adatlapja.