Lin-Manuel Miranda új filmje megosztja a rajongókat

Lin-Manuel Miranda neve a Hamilton musicalnek hála azok számára is ismerőssé vált, akik mindaddig nem találkoztak munkásságával. Legújabb, Tick, Tick . . . Boom! című filmjében Jonathan Larson zeneszerzőnek és dalszövegírónak állít emléket. A főszerepet Andrew Garfield kapta, aki játékosan énekel, energikusan játszik, gátlástalanul erős érzelmeket hoz, és buzgó bájjal uralja a képernyőt, ahogy az a filmsztároktól megszokott. De sajnos a kritikusok szerint Garfield nem közelíti meg azt a természetes zenei erőt, melyet Larson uralt. Ez a színvonal alapozza meg azt a hullámzó hangot, amelyre az egész filmet hangolják, és amely számos erénye ellenére is kicsúszik a film érzelmi központjából.

A Steven Levenson forgatókönyvével dolgozó Miranda laza szerkezettel ruházza fel a filmet. A cselekmény magja maga a show, amelyet Jonathan (a Garfield által alakított karakter) ad elő a színpadon, zongoránál, közönség előtt – de nem szólóban. Két énekes (Vanessa Hudgens és Joshua Henry) és egy zenekar kíséri. A történet, amelyet Jonathan elmond narrációjában és dalaiban, a dráma ugródeszkája, amely a visszaemlékezések megnyerő szövevényében jelenik meg.

Ez a történet 1990 elején játszódik, amikor Jonathan harmincadik életéve előtt áll, és sok év zenei erőfeszítése kevés eredményt mutat. Pincérként dolgozik, és egy rozoga, magas emeleti lakásban lakik valahol a SoHo szélén. Majdnem tönkrement, fizetéstől fizetésig él, és minden reményét a tudományos-fantasztikus musical műhelyelőadásába veti, amelynek megírásával nyolc évet töltött.

Az egyéni show és a történet, amit Jonathan mesél benne, maga az idő nyomása – az az érzés, hogy amikor eléri a harmincat, fiatalsága és annak ígéretei elmúlnak, és magára marad szánalmas kudarcaival, nem egy feltörekvő zeneszerzőként, hanem egy kétségbeesett bukásként a feledés felé vezető úton. Jonathan magánélete sem egyszerűbb, állandó gyászban él, mivel az AIDS-járvány pusztítja baráti körét. Konfliktusok, kísértések és tragédiák közepette csak néhány napja van, hogy új dalt komponáljanak a musicalhez, de zeneszerzői életében először azt tapasztalja, hogy az ihlet cserben hagyta.

Miranda csábító, szívmelengető és fergeteges őszinteséget hoz az egészbe, az események forgatagát a visszaemlékezéseken belüli visszaemlékezések segítségével, és Jonathan történeteit a zenei-fantasy sorozatok vidám túlzásaival ábrázolja. A történetmesélés összetettsége a film központi erénye; az év legjobban szerkesztett filmjei között van. A film középpontjában azonban így is tűr tátong: Garfield, bár lelkes, energikus és kellően karizmatikus ahhoz, hogy felpezsdítse a drámát, nem köti le a kamera figyelmét, amikor énekel.

Miranda éles szemmel látja a sokatmondó részleteket. Irányítása szinkronban van Larson műsorának személyes, emlékekkel teli aspektusával. Mégis, a film minden örvénylő bonyodalma ellenére, amikor Jonathanról van szó a vásznon, aki elénekli a dalait, soha nincs olyan kép, amely megragadja a pillanat varázsát. Miranda filmjéből hiányzik a közvetlen és képernyőt átható konfrontáció a szenvedélyes és önmagát felülmúló előadóművésszel, aki megszállottként elszabadul. A film drámai örömei ellenére az intimitás, a testiség és a mozgásban töltött idő hiányáról árulkodik.

Az eredeti cikk itt olvasható.