Újramesélések

A családi történetek elmesélésének és továbbadásának soha nem a történet áll a valódi fókuszában. A lényeg maga a mesélés, a kapcsolódási lehetőség egy nagy közöshöz, ahhoz, hogy velünk ilyenek történnek, és mi így éljük meg a dolgokat, amik történnek velünk, vagyis végső soron: ilyenek, ezek vagyunk mi. A Nagymamával álmodtam sem Katona Éváról szól végső soron, hanem az unokáról, Göndör Lászlóról. Ez pedig egyelőre valamelyest kevésbé izgalmas téma.

Nagyon kevés ember elég érdekes ahhoz, hogy érdemes legyen belőle portrét csinálni, és közülük még kevesebb emberből készül valóban portré, mert ehhez kell egy másik, aki felismeri az alapanyagot, és hozzá is tud nyúlni. Leginkább szerencse kérdése. Göndör László volt olyan szerencsés, hogy történetesen közelről ismer egy ilyen embert, majd a Staféta program arra is lehetőséget nyújtott, hogy csináljon belőle egy előadást, a pandémia és a karanténidőszak meg megadta apropót arra, ami amúgy valószínűleg soha nem történt volna meg: egy hónapra beköltözött a nagymamájához, hogy megörökítse a korábban el nem mondott, sőt elhallgatott történeteit.

Még ebben a speciális helyzetben is észre kell vennünk, hogy a kísérletező művészi munkától eltekintve is komoly elköteleződés ez, vendégpályán igazodni valakinek a napi ritmusához, szokásaihoz, rigolyáihoz, még közelálló személynek, szeretetteljesen is megterhelő; tudhatja ezt az, aki gondozott már idős szülőt, nagyszülőt. Emellett még dokumentálni is végképp embert próbáló feladat, nemcsak technikailag, lélektanilag is, mert a rögzítés szükségessége már előrevetíti, hogy a forrás véges. Göndör László megcsinálta, és biztosak lehetünk benne, hogy meg is érte az erőfeszítést. Az egy hónapos összeköltözésből és a hosszú élettörténetből ebbe az előadásba mégis nagyon kevés szűrődik le, inkább a hangulat és a benyomás az, amit külső szemmel, idegenként is tisztán érzékelni lehet.

Érezhető, hogy alig-alig sikerült letenni emellett a garast, de végül is úgy döntött az alkotó, hogy a biztosabbat választja, és saját magáról fog inkább beszélni. Azzal kezdődik tehát az előadás, hogy Göndör László pimpesen besétál a bőröndjével a taxitól a Trafóba, és gunyosan, nagy mellénnyel, részben filmrészletekben, részben élő alakításban összefoglalja-kikarikírozza az eddigi karrierjét a Staféta-díjig, majd végig azon az úton, hogy hogyan is fogalmazódott meg ennek az előadásnak a gondolata. Kicsit azért jobb híjánnak érződik a koncepció, nyilván ez is része az öniróniának, ahogy a műszájjal bohóckodás és az énektanárral, beszédtanárral meg Fekete Ádám drámakurzusával megesett, komolytalan anekdoták. Lassan, több manőverből sikerül csak rákanyarodni az előadás témájára, mintha ez még mindig impró lenne, és még nem kristályosodott volna ki, mi is lesz ebből.

Ami lesz, az nem portré. Pedig a nagymama, Katona Éva kétségtelenül rendkívüli személyiség, és ezt Göndör László mindenképpen meg akarja mutatni a nézőnek. Ilyen szempontból mindenképpen siker koronázza az igyekezetét, amely a kettejükről szóló, száraz drámaszöveg felolvasásától indulva a nagymamáról készült hangfelvételekig, majd az őt rövid időre testi valójában is megjelenítő videófelvételig tart. Katona Éva hangja minden manírt nélkülöz, csak simán karizmatikus és megnyerő, akármit mond is. Műveltségi vetélkedőt idéző showkörítéssel megtudjuk róla, mit szeret, mit utál, mit gondol a három nagy posztmodern magyarról, vagy Marxról vagy épp Hitler festményeiről, és hogy szerinte a céklának a Ferrero Rocher, a ripacsnak meg a színész az ellentéte (pedig a ripacsnak inkább ő maga az ellentéte). Ennél viszont nem merít sokkal mélyebbről a betekintés, és ezt nehéz nem veszteségnek érezni.

Jóval többször kerül felemlegetésre például a holokauszt és a holokauszttúlélőség, mint ahogy annak jelentősége lenne, ez inkább árnyékként vonul végig a produkción. Az előadó többször tesz kísérletet arra, hogy megfogalmazza, mit akar ezzel az egésszel: ideálállítás, útkeresés, identitáskeresés is ez, a közös időben és a gyűjtésben útmutatást is vár, útravalót is. Csak remélhetjük, de nem lehetünk benne biztosak, hogy megkapta, amit várt. Látjuk a felvételen a fiatal férfit, ahogy bejárja, betáncolja a lakást, ennek a nem mindennapi együttlétnek a színterét, és annyira közel vinne, hogy a lakásbelsőn túli lakótelepi panorámát, de még az erkélyen őgyelgő galambokat is megmutatja. A halványabbra sikerült rész éppen a látványelemektől magára hagyott színészi játék; a hadarásból nem mindig érteni a szavát, a tömörített, általa felmondott dialógusban nem mindig egyértelmű, ki beszél most, hol érnek véget a sorok a szövegben. Pedig lényegi része ez az előadásnak, nem véletlen, hogy ezt a technikától lecsupaszított, nyers formát választja hozzá.

A Nagymamával álmodtamban végig érződik valami félbemaradás, bizonytalanság. Az előadó-alkotó is érzi, mennyire gazdag és súlyos az a gyűjtemény, ami a kezébe került – és épp az a magával ragadó, hogy őt is magával ragadja mindez –, hát félve is nyúl hozzá, óvatos tisztelettel és mértéktelen rajongással engedi csak felszínre. Igazán háttérbe tolni sem tudja, így valahogy félúton marad dokumentarizmus és reflexió között, de még nem igazán érettek, kiforrottak ezek a reflexiók, mintha nem sikerülne igazán megfogalmazni, hogy mi is itt a cél, mi lenne az eredmény. Az érzékenység, a személyesség így a belső körnek szól a legérvényesebben. Sem a rögzítésből, sem a továbbgondolásból nincs elég ahhoz, hogy egész számot tegyen ki, de teasernek megteszi, és akkor a néző remélheti, hogy tényleg nem fejeződött még be a munka ezzel az anyaggal.

Nagymamával álmodtam

Göndör László – szereplő, rendező, író, koncepció
Katona Éva – szereplő (hang, videó)
Laboda Kornél Dzsangaman – társrendező, koncepció
Bartha Márk – hangdesigner
Somoskövi Bence és Nagy Botond – hangmesterek
Bredán Máté – fénytervező
Lengyel Ákos Papa – technikus
Csoma Gabriella – látványtervező
Láng Alexandra – hang- és videóvágó, koncepció
Bartha Máté – dokumentumfilmes anyagok rendezése, operálása
Bódi Zsófi – dramaturg, koncepció
Ördög Tamás – külső konzulens
Horváth Lili Olga – pszichológus konzulens, koncepció
Szakács Zsuzsi – produkciós asszisztens
Mayer Dániel – produkciós vezető

Külön köszönet: Fekete Ádám, Turai Tamás, Daoud Dániel, Szelecki Rozi, Leta Popescu, Hajmási Péter, Ásmány Zoltán, Orbán Nelli, Farkas Katalin, Bánkuti Zsuzsa, Ómama Antikvitás

Fotók: Győri Aliz