Nem apu ökölbe szorult keze vagyok

A Covid-19 járvány óta megváltozott filmfogyasztási szokások következtében egyre hangsúlyosabb szerepet kapnak a sorozatok, amelyek egész más igényekre válaszolnak, mint a filmek. Itthon, mint oly sok minden más, a két uralkodó streaming felület is gyakran egymásnak feszül. Az HBO, mint a streaming meghonosítója, fényes múltja és korszakalkotó sorozatai miatt egyfajta elitizmust képvisel a (nálunk) csupán néhány éve megjelent Netflixszel szemben. Míg előbbi inkább a mélyebb, komorabb és drámaibb vonalat képviseli (Terápia, Hatalmas kis hazugságok, Easttowni rejtélyek), addig a Netflix a – még nagyobb – közönséget megcélzó, szériákat preferálja (Nagy pénzrablás, Te, Nyerd meg az életed), amiből jobbára némi sekélyességre és a tömegek megszólítására következtethetünk. Ez nem jelenti azt, hogy a Netflixnek ne lennének értékes és jó darabjai, de tény, hogy zászlóshajóik főleg a gyilkosság, a pénzszerzés és a szex szélsőséges, hatásvadásznak mondható témái köré épülnek. Most azonban Molly Smith Metzler új sorozatával sikerült szintet ugraniuk. Az Egy szobalány vallomásai ugyanis úgy beszél a családon belüli erőszakról és érint egészen mély, érzékeny pontokat, hogy közben nem sérül a szolgáltatónál elvárt tömegfogyasztási faktor sem.

Alex (Margaret Qualley) az éjszaka közepén elmenekül otthonról kétéves kislányával, Maddyvel (Rylea Nevaeh Whittet) a karján és útnak indul gyakorlatilag az ismeretlenbe, néhány dollárral és a felismeréssel, miszerint annál, ami volt, minden jobb. Alex ugyanis – legalábbis ha a szociális szolgálat munkatársait kérdezzük – lelki abúzus áldozata. Míg ha a bíróságot, vagy akár saját szeretteit, akkor csupán egy fiatal nő, aki túlreagálja az otthoni gondokat. Alexnek azonban nincs ideje gondolkodni, sem bizonyítani saját igazát, azonnal pénzre és szállásra van szüksége, ezért egy használt porszívóval és az utolsó dollárjaiból vett tisztítószerekkel szobalányi állást vállal. Miközben a szebbnél szebb luxusotthonokat takarítja, ő maga többször hajléktalanná válik, egyetlen dolog, amit magáért tesz, hogy régi álmát dédelgetve novellákat ír az őt alkalmazó családokról. Az apával (Nick Robinson) és a fásult társadalommal szembeni szélmalomharcban egyedül édesanyjára (Andie Macdowell) számíthat, aki azonban mentális betegségei miatt sokkal inkább teher, mint segítség.

Idővel minden ajtó bezárul előtte, de Alex története egy újabb remek példája annak, mire képes egy anya, ha a gyermeke a tét.

Az anyai szeretetet egyre gyakrabban alkalmazzák a cselekmény mozgatórugójaként, kevés karakter nyújtja ugyanis az események alakulásának olyan széles skáláját, mint az anyai szerepkör. Hiszen ugyanolyan hiteles okként szolgálhat a szenvedés végtelenített tűrésére (A szolgálólány meséje, Easttowni rejtélyek), mint egy háború kirobbantásához (Westworld, A farkas gyermekei).

Az Egy szobalány vallomásai bizonyos szempontból mindkét célkitűzést teljesíti. A sorozatban az anyaság válik az élhetetlen élet érdemességének axiómájává, miközben egyfajta háborút is vív a főhős. De ezúttal nem grandiózus jelenetekben, nagyhatalmak vagy született gonoszok ellen folyik a harc, a Netflix ezúttal valóban szintet ugrott a finomítás és árnyalás terén.

A családon belüli erőszakról (legalábbis a tengerentúlon) már többnyire elég egyöntetű vélemény alakult ki a társadalomban, így adná magát, hogy egy feleségverő férfit állítsanak az események középpontjába, és máris úgyszólván garantált a siker, ahogyan például a Hatalmas kis hazugságok esetében. De Metzler drámája továbbmegy és a szinte megfoghatatlan érzelmi bántalmazással, valamint annak társadalmi megítélésével foglalkozik. A probléma nagyon is valódi, sorozatbéli ábrázolása pedig nem kevésbé. A széria megjáratja a kérdést a szociális ágazattal, a bírósággal és a szűk családi szférával is, majd minden alkalommal más és más eredményre jut. Hiába tehát, hogy a bántalmazás elítélendő, a nyolc napon túl gyógyuló lelki sérülések feldolgozására egyelőre, úgy tűnik, nem áll készen még a „szabadság földje” sem.

Mivel Alex elmenekül a kicsivel, pénz és lakhatás híján alkalmatlanná nyilvánítják gyermeke gondozására, akit ironikusan annak az édesapának ítél vissza a bíróság, akitől menekülni kényszerült. Noha hasonló, gyerekeken cívódó szülői konfliktust láthattunk már a Kramer kontra Kramerben vagy a Házassági történetben is, Sean és Alex történetének mindez még csak a kezdete, sőt egy viszonylag könnyen lezajló per után pontosan onnan indul, ahol azok véget érnek. Megmutatja, hogy nem csak elérni, fenntartani is óriási kihívás a felek közti jó viszonyt a gyermekelhelyezés után. Láthatóvá válik, mekkora távolság is van valójában kettejük világa között – amely értelmezésben a komppal áthidalt két sziget metaforikus jelentést is hordoz.

Pedig a „főgonosz” karakterére nem egy szélsőséges, született agresszor került, hanem egy alkoholproblémákkal küzdő fiatal férfi, aki képesnek tűnik a változásra és hajlandó nem csak az anya ellen, hanem lányáért is dolgozni. Hozzá hasonlóan a másik kulcsfontosságú mellékszereplő, a borzalmas realitásból spiritualitásba menekülő, mentális betegségekkel küzdő nagymama is. Bár az ő személyében egy meglehetősen szélsőséges archetípust kapunk, lassan kibontakozó háttértörténetével a róla instant módon kialakult képünk közel 180 fokot is képes fordulni az epizódok során.

Bár a produkció egy nagyon személyes, ráadásul valós történetet dolgoz fel, melyhez Stephanie Land Maid című memoárja szolgált alapul – miként már szó volt róla: Alex gyakorlatilag háborút vív. Az önszántukból egyedülállóvá váló anyák társadalmi megítélését követi a családja, cserben hagyják a barátai, és felőrli a bürokratikus rendszer, a társadalom viszonyulása, a legnagyobb csatát mégis önmagával vívja. A sorozat meglepő mélységben, ugyanakkor didaktikusságtól mentesen beszél a transzgenerációs traumákról. A főszereplő láthatóan időről időre ugyanazokba a csapdákba esik, amikbe édesanyja. Ő is erőszakos férfi mellett köt ki, aki elől – csakúgy, mint Paula vele – az éjszaka közepén menekülni kényszerül lányával. Ezeknek következményeként pedig Paulához hasonlóan Alexet is megkísérti a mélydepresszió. De nem csak ő, Sean is szülei mintáját követi: drogos anyja és apja, aki sosem volt mellette, pontosan olyan szülőt faragnak belőle, amilyenek ők maguk is: egy kudarcra ítélt függőt, aki képtelen felnőni a feladathoz, hogy jó apa lehessen. Így adódik át az agresszió az apai, az önsorsrontás az anyai félről; egyik oldalon a kéz, a másikon a gyomor szorul ökölbe.

Ezekből a generációs mintákból kitörni valóban olyasfajta kihívás, melyre szinte csak az akár háborút is kirobbantani képes anyai erő képes, hiszen az egyetlen, amiért Alex végigcsinálja mindezt, az kislánya jóléte.

Bár valóban komoly, mélyre húzó témákkal foglalkozik, a sorozat mégsem válik teherré, nem esik át a ló túloldalára, nem válik melankolikus, egysíkú szenvedésáriává. Egy-egy rövid, fellélegzésként szolgáló feelgood jelenettel, remek színészi játékkal és érdekes képi megoldásokkal (ahogy például Alex egyenlegét ábrázolják) és humorral – akár egy űrhajót az apró légkifúvásokkal – ezt a hatalmas súlyt is irányban tudja tartani az alkotó.

És ez válik a széria egyik legnagyobb erényévé: mind a karakterek, mind a cselekmény olyan finoman megalapozott és érzékletesen árnyalt, hogy többször azon kaphatjuk magunkat: a tömegszériákon szocializálódott értékelési gyakorlatunk következtében időről-időre helytelen konklúziókra jutunk.

Vérbeli midcult anyagot hozott tehát ezúttal a Netflix, ami igen bravúros mutatvány, hiszen úgy kellett viszonylag könnyen fogyaszthatót alkotniuk, hogy közben egy feldolgozhatatlan témát boncolgatnak. De – ahogy Alexnek – a kemény munka Metzler számára is meghozta gyümölcsét: a széria közel hetvenmillió embert ért el eddig, a streaming szolgáltató egyik legnézettebb produkciójává téve az elnémított lelki abúzús áldozatainak történetét.

A film adatlapja.