dunszt.sk

kultmag

A semmi hegytetején

Hogy azt mondom-e vajon, amit mondani szeretnék.
Annak, akinek.
Annak szeretném-e, akinek kellene.
Kellene-e valakinek.
Bárkinek, bármit is.
Mondani akarok-e valamit egyáltalán.
Van-e értelme a mondásnak.

Vajon még mindig apámhoz beszélek-e, amikor senkihez éppen, senkihez egészen.
Várok tőle valamit.
Válaszokat.
Kérdéseket.
Várhatok-e.

Vajon.

Jelent-e valamit a mondás, mást jelent-e a csend.
Jelent-e valamit a jelentés.
Muszáj-e folyton, muszáj-e már megint ezekben a…

Mik ezek az ezek az ezekben.

Rébuszok, nem.
Homályok.
Van-e közöm a homályhoz, lehet-e, kell-e, hogy legyen.
Mit mondana erre a pszichológusom.
Van-e jogom, van-e okom erre gondolni.

Enyémek lehetnek-e vajon mások gondolatai.
Odaadhatom-e vajon a gondolataimat másoknak.
Ajándék, nem, szándék.

Miért félünk a kérdőjelektől.

Miért utalgatunk folyton magunkra.
Ez önmagában nem hiba.

Én, önmagamban, nem vagyok hiba. Nem lehetek hiba. Nem tudom, hogyan lehetnék az. Hiba akarok-e lenni vajon. Akarok-e lenni.

Vajon.

Mély levegő.

Visszatérő motívum, segítek, majd, nem most, most nincs kinek, sosincs kinek, vagy miért, miben.

Apám gondolatban mindig tornyosul.
Nem valami fölé, csak úgy önmagában.
Hiba-e a halál.
Van-e szándék a meghalásban akkor is, amikor látszólag nem férhetne bele.

Szóval tornyosul, itt tartottam, vagyis itt tartott apám.
Mihez kezdjünk a halott apákkal.
Mihez kezdjenek a halott apák velünk.

Miért hiszem azt, hogy meg fogok halni.
Nem.
Miért fogok meghalni.

Mi történik, ha megszűnök hinni a halálban.

Ha megszűnök.

Miért utálom ezt a szót.
Mármint azt, ahogyan hangzik, nem azt, ahogyan szól.

Szűnni nem akaró megszűnés.

A keretes szerkezet hiánya-e valójában így aztán a meghalás.

Szóval tornyosul, erről beszélünk.
De kivel.
Kinek akarok erről beszélni.
Miről egyáltalán.

Vajon ennek a toronynak az árnyékában könnyebb, nehezebb, kézenfekvőbb, vagy teljesen fölösleges valójában szorongani.

Egyáltalán, a szorongás.
Mint olyan. Jól van már, milyen, mi? Jól van már. Bassza meg.

Mások tekintetével szembesülni.
Közénk tartani valamit, mindig tartani, mindig közénk, közém és közéjük.
Kik azok.
“Kik ezek az emberek.”

Közénk tartani egy könyvet, és úgy csinálni, mintha nem én lennék az.
Hiszen nem én vagyok az.
Se a könyv, se a közém, se a közéjük.
Vagyis, de, az egész.

A szollipszizmusról végeredményben csak magunkban beszélgetünk.
Így aztán egészen furcsa ennyi év után még mindig nem tudni, hány ellel írják.
Miért lenne furcsa.
Csak azért mert nem létezik semmi, azért furcsa vajon, vagy mert csak a létezés van, és erről nem szabad hangosan beszélgetni.
Magunkkal.
Sem.
Is.

Mostohán bánni azzal az egyetlen kérdőjellel amelyhez hozzájutottunk ebben a vasárnap délelőtti kádban.
Nem merülni bele, se a kádba, se a kérdőjelbe.
Arra gondolni, hogy entrópia.
Hogy az entrópia, a szó, vagy a mintolyan, sosem fog lebomlani.
Miután mindennel végzett (tehát soha), majd a mindenek fölé tornyosul, és rádöbben saját hatalmára.

Szorongani fog-e vajon ekkor az entrópia, a hegytetőn. Vagyis a semmiben.

A semmi hegytetején.

Címet ad-e majd vajon a művének.

Kérhetek-e tőled, apám, bármit is még.
Mondjuk csak egy kérdőjelet.
Szükségem van-e rá.
Rád.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket