Kodály országában szabadon énekelni

Tisztázzuk a legelején: én nem tudok kommunikálni a Tünet Együttes Afterparty-előadásának színházi nyelvén. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy kukkot sem értek belőle, de tény: sem „beszélni”, sem „olvasni” nem tudom (előbbit nem is akarnám). Ám ezért nem tekintek gyanakvón vagy akár ellenségesen rá, hiszen teljesen normális dolog, hogy az újabb és újabb generációk újabb és újabb nyelvezetet keresnek (alakítanak ki maguknak), mert így tudják kifejezni, illetve az elődöktől megkülönböztetni magukat. Kérdés: vajon a Tünet Együttes esetében is erről van szó?

A Szabó Réka (aki igen szép oeuvre-vel rendelkező, ereje teljében levő alkotó, de nem is a legfiatalabb generáció tagja) vezette együttes már minimum több mint két évtizede ragyogó csillaga a magyar kortárs táncnak-színháznak, hosszú éveken át egyfajta vezérhajó is volt, mozdulat és szöveg, értelem és érzelem egyforma érvénnyel, determináltan egymásba gabalyodva tündökölt az előadásaikon, mindezt markánsan egyéni stílusban nyers humor és bölcs derű lengte be… A legtöbbször valóságos reveláció volt egy-egy Tünet-bemutató. Aztán eltelik (csupán!) tíz-tizenöt év, és a saját színházfelfogásban fogant stílus nem folytatható. Ez nemcsak a Tünet Együttes problémája, hanem – tapasztalatom szerint – az ezredforduló tájékán csúcsokra jutott valamennyi, boldog kreativitással kísérletező formáció és alkotó gondja, sorsa, ha nem éppen tragédiája is. Az ezredforduló kortárs (színház)művészete a folytonos újat akarás spiráljába ültette bele magát (persze a nézői és teoretikusi elvárások is ezt gerjesztették), pedig az mindig mindenki számára világos volt, hogy nincs örökké tartó, folytonos megújulás, a spirál végén fekete lyuk tátong, amely mindent beszippant a nagy büdös semmibe. De ahogy régen hajózni, napjainkban (percről percre) megújulni kötelező.

Az Afterparty – Egy fiktív törzs fiktív rituáléja című előadáson nem érvényes semmilyen korábbi színházi vagy műfaji szabály, és mintha mindösszesen ez volna a produkció egyedüli értelme, üzenete is. Tehát azért készült el, hogy tagadja önmagát, és ez által – szerintem ebben nincs semmi túlzás – tagadja a színház, a művészet létezését is. Persze ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy alapjaiban újítja meg a színház és művészet mibenlétét, de – triviális példával élve – egy idő után muszáj, hogy tisztán lássam: szeretett, rászoruló öreg házamat akár teljes körűen felújítom-e, avagy földig rombolom, és a lakhatásom egy merőben új módját találom ki a helyén (ami esetleg már nem is ház lesz). Az Afterparty és a hozzá hasonló előadások igen nehezen feloldható paradoxonja az, hogy ezek a produkciók színházi formában mutatkoznak meg, miközben minden attribútumuk szöges ellentétben áll mindazzal, ami jelenlegi tudásunk alapján a színházi formáról eszünkbe juthat.

Az Afterparty például nem elemezhető (persze lehet, hogy ez csak néhány kritikust zavar). Nem tudok hozzászólni Szász Dániel szerelmi bánatához, hisz a vele megtörtént esetet nála hitelesebben senki nem adhatja elő, és ha az előadáson valamiért (nem derül ki, miért), mondandóját súlyosan fogyatékos, beszélni alig tudó valaki bőrébe bújva folytatja, alakítását (magamban sem) képtelen vagyok minősíteni, hiszen nincs kihez-mihez viszonyítanom, hirtelen átváltozásának miértjét sem tudom. Lehet, ennyire kiborította a szakítás? Ez a feltételezés részemről bornírtan földhözragadt, valószínűleg egyáltalán nem is kellene a miértekkel foglalkoznom.

A többi szereplő is végig azt mesél, azt csinál az előadáson, amit akar. Hogy mindent egyeztettek, bepróbáltak előre, azt (igen ellentmondásosan) csak a színház konvencionális működése miatt sejthetem. Az a benyomásom, hogy ha nem próbáltak volna egyet sem, rögtönözve is hasonló előadást produkálnának. A közönséget úgy szólítják meg, mint bulin a haverokat, a különböző jelenetekben feldobott játékok is tipikusan baráti összejövetelekre valók. Ha valami elsőre nem sikerül, elröhögik a próbálkozást, és újrakezdik. Mindenkinek elő kell adnia egy kedvenc dalocskát – borzalmasan, szépen, meghatóan, röhögcsélve, kicsit-nagyon direkt idétlenül, ahogy éppen sikeredik. Kelemen Patrik kétségtelenül parádésan él a lehetőséggel: orbitális világszámot lehel-hörög-énekel-gurul végig, valahogy úgy, ahogy legrejtettebb, titkos álmainkban elképzeljük, hogy egyszer valamiért megtennénk mi is, de ő közönség előtt meg is teszi. Aztán a játszók különböző mozdulatok és póztartások között eleinte alig hallhatóan intonált, aztán sokszor igen bizarr hangokat adnak ki, majd ugyanezt kérik a közönségtől. Mindenki – előadók, nézők – úgy nyilvánul meg, ahogy akar. Néha kapunk egy kis üzenetértelmezési kapaszkodót is: mielőtt teljesen szabad, értsd, hagyományos értelemben értelmezhetetlen, hosszú, látszólag megkomponált halandzsahang-kiadásba kezdenek, felkonferálják, hogy arra kíváncsiak, szabad-e Kodály Zoltán országában szabadon énekelni.

Fentebb azt írtam, az Afterparty nem elemezhető. Dehogynem! Csak nem esztétikai, színházelméleti vagy -kritikai alapon. Ez az előadás szerintem – határozottan hangsúlyozom: ezzel nem minősíteni akarom – nem művészeti alkotás, hanem inkább akcionista művészetelméleti állásfoglalás, mely arról szól, hogy vannak, akiknek a művészet ismert formái nem megfelelők, és merőben új nyelven akarnak megszólalni. Tehát a másmilyenség megmutatása a fő cél és élmény, ezért értelmetlen és jelentéktelen az ósdi kérdés, hogy az észlelhető színpadi történések jó minőségűek, vagy sem. Egyáltalán: mi az a jó minőség? Itt az érdemel ovációt – legyen az csöndes, egyszerűen bárgyú megnyilvánulás vagy végletekig felfokozott, markánsan szubjektív kitárulkozás –, ami szembe megy a konvencióval. Ha kicsit nem illik színpadra, már nézőtéri derültség a jutalma, ha nagyon nem, hangos tetszésnyilvánítás.

Az Afterpartyhoz hasonló produkciókat sokan új dadaizmusnak vagy 21. századi abszurdnak nevezik. Ám legyen, de sem a dadaizmus, sem az abszurd nem fokozható jelenség (tehát hiábavaló próbálkozás előkapni, leporolni e fogalmakat, majd megpróbálni rájuk tenni egy lapáttal), ráadásul mind a kettő eléggé konkrét történelmi korhoz kötődik. Egyébként szerintem ma nincs szükség egyikre sem, mert az (emberi) világunkban nincs semmi megérthetetlen vagy felfoghatatlan. Ugyanis szemben az egykori világsokkal, amely kiváltotta a dadát meg az abszurdot, a mai világunk letisztult és könnyen átlátható: a közös érték helyett jószerint mindenki az egyéni érdeket preferálja, és ez egyszerű, érthető sima képlet. Tehát az új dadát, az új abszurdot (vagy a kortárs blődlit) nem történelmi-társadalmi sokkhatások váltják ki a művészekből, hanem a (művészet)fogyasztói társadalom állandó igénye a kvázi újdonságra. Az új társadalom új tagjai (és a rákényszerült régiek is) már hozzászoktak, hogy az applikációikat hónapról hónapra frissíteniük kell. A művészet is egy applikáció lett, mely ha nem frissíthető, ejteni kell.

Az Afterparty előadásán a legjobban az zavart, hogy semmi humorosat, nevetnivalót nem találtam azokban a jelenetekben, akciókban, amelyeken a közönség egy része harsányan derült (persze egy másik része hozzám hasonlóan egykedvűen ücsörgött). Magam is azt gondolom, hogy biztosan az én készülékemben van a hiba, mert én – bármennyire is folyamatosan vágyom a frissre, az újra – makacsul, elvből egy ideje nem frissítem néhány applikációmat. Az előadáson mellettem a magyar kortárstánc új generációjának két, már bizonyított, fiatal alkotó-előadó képviselője néha-néha valósággal transzba jött, annyira élvezte a látottakat. Őket ismerem a színpadról, bizton állíthatom: tehetségesek. Nyilván tudják, minek örülnek… Én legfeljebb csak találgathatom. Lehet, nekik éppen ez benne a legjobb.

Afterparty – Egy fiktív törzs fiktív rituáléja (Tünet Együttes)

Rendező: Szabó Réka. Előadók és alkotótársak: Dányi Viktória, Kelemen Patrik, Oláh Balázs, Szabó Veronika, Szász Dániel.

Zenei tréner és alkotótárs: Harcsa Veronika. Produkciós asszisztens: Oberfrank Réka. Fény: Dézsi Kata. Kosztüm: Vass Csenge. Köszönet: Farkas Kámea.

Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2021. szeptember 22.

Fotó: Toldy Miklós