„mindenki művelt és senki sem az”

A Hoax megjelenése óta alig közölt verseket. Elég jellemző, hogy első kötet után hosszú hallgatás érkezik, mintha kiírtak volna magukból egy időre mindent. Ehhez képest pl. a kilencvenes-kétezres években sokan kb. kétévente kötettel jelentkeztek: Térey, Szálinger stb. Arról nem is beszélve, hogy akkoriban húszéves korban már többeknek kötete volt, ez a korhatár mostanra inkább huszonöt éves kor utánra tolódott ki. Borda Rékát kérdeztük.

Te is érzékeled ezt a fajta kötet-utáni visszahúzódást, illetve azt, hogy a fiatalok sokkal visszafogottabban publikálnak?

A kötetkiadást és a publikációt különválasztanám egymástól, mert utóbbit nem hiszem, hogy Szálingerék is ugyanolyan sűrűn csinálják, mint a húszas éveik elején. Egy könyv megjelenése után szerintem csillapodik a publikációs „kényszer”, hiszen többé már nem a folyóirat az egyetlen megjelenési lehetőség egy szerző számára. Nem mintha nem lenne nagy öröm az Alföldben vagy a Jelenkorban lejönni a mai napig, csak a belső késztetés már inkább egy jól fésült, erős kéziratra, mintsem folyamatban lévő szövegekre összpontosul. Legalábbis az én esetemben, de azt gyanítom, hogy sok más, nálam idősebb írónál is hasonló lehet a helyzet.

A kötetekkel, könyvekkel kapcsolatban pedig azt gondolom, hogy több oka is van a „lemaradásunknak”. Egyrészt úgy látom, mára nehezebb kiadót találni fiatal szerzőként, hiszen a kiadók komolyan megfontolják az eladásszámot egy név mögött, régebben pedig sejtem, hogy nem volt ez ennyire jellemző. Másrészt pedig a generációs különbség is válasz lehet erre, elvégre a mi szüleink javarészt egyetem után pár évvel, ha nem közvetlenül utána, már túl voltak egy esküvőn, az első saját autó és lakás megvásárlásán, hát még a gyerekeken, nálunk pedig jócsán kitolódott ezeknek a határa. El tudom képzelni, hogy ahogy a családalapítással is kivárunk, úgy a könyveinken is tovább ülünk.

Mégis, akkor mivel magyarázod, hogy úgy a kötetkiadási, mint családalapítási „düh” alábbhagyott?

A szüleinknek sem volt egyszerű, de úgy gondolom, kedvező feltételek segítették őket abban, hogy elinduljanak az életben. Anyukám például árvaként saját lakáshoz jutott hozzá, szemben a volt kolis szobatársammal, akinek pár ezer forint szociális támogatással szúrták ki a szemét havonta. A lakásválság (és úgy egyébként a Válság) korát éljük és cserébe még sok egyéb dologban is kihúzták a talajt a lábunk alól. És akkor még ott a klímaválság fenyegetése meg a végtelen választások tárháza is, ami miatt mindent ki akarunk próbálni, mielőtt azt mondjuk: készen állunk arra, hogy lenyugodjunk. Mindez kihathat a kötetkiadásra is.

Amikor mindenki generációs kiégésről, cselekvőképtelenségről beszél, azt látom, hogy egyre-másra alakulnak mindenféle rendezvények, fesztiválok, projektek, önkéntes mozgalmak, amelyeket a fiatalok csinálnak. Te hogy látod: tényleg ki vagyunk égve vagy van még bennünk tettvágy?

Szerintem ahogy a korunk, úgy mi is abszolút hibridek vagyunk: egyszerre vagyunk unatkozó klaviatúrahuszárok és hús-vér aktivisták, akik mémzászlókat lobogtatnak Dé:Nash-számokra a Kossuth téren. Nem gondolom, és végtelenül dühít is az idősebbek véleménye, miszerint cselekvőképtelenek és megbízhatatlanok lennénk – álmodozók vagyunk, mert úgy neveltek minket, hogy bármi lehet belőlünk, csak akarni kell. Csakhogy idővel észrevesszük az omladozó kórházakat és a minősíthetetlen munkaerőpiaci helyzetet, amire ugyanúgy reagálunk, mint egy gyerek, akitől elveszik a nyalókáját: toporzékolással. Merthogy csomó gyűlölködő ember vesz minket körül, Magyarország és az EU is egy rakás szerencsétlenség, teljes létbizonytalanságban kell vergődnünk, ráadásul egy idő után azt is be kell látnunk, hogy ez van és ez is marad. Szóval itt van a mi kis kapunyitási pánikunk, közben viszont mégiscsak az identitáspolitika és P.C. korát éljünk, aminek fontos tartozéka az aktivista szemléletmód. Megtanultuk, hogy (jobb helyeken) akár szavakkal is el lehet érni változást, a társadalmi egyenlőtlenségek és visszaélések megváltoztatása pedig szívügyünkké vált. Nálunk viszont rájön erre a jogállamiság hiánya, amivel szintén meg kell küzdenünk. Összetett dolog ez, de kiégettnek biztosan nem nevezném magunkat.

Viszont az identitáspolitika és P.C. kapcsán óhatatlanul felmerül a közösséghez való viszony is. A közösség jelent valamiféle biztonságot, ha más nem, legalább a kategóriák révén: a közösség tagjai ugyanazon léttapasztalatok és kulturális emlékezet erővonalai mentén tájékozódnak, létezik egy kognitív bázis, amiből ki lehet indulni, legyen szó nemzeti, etnikai, szexuális, esztétikai vagy politikai kisebbségekről. Viszont az identitáspolitikában ott lappang a veszély, hogy ezeket mikroközösségekre fragmentálja azáltal, hogy végtelenül szubjektív, komplex kategóriákat teremt. Hogy látod, milyen hozadékai vannak az identitáspolitikának társadalmilag, illetve hogyan képes ez proaktív, inkluzív közösségeket teremteni?

Szerintem fontos az identitáspolitika, hiszen nélküle nem bírtak volna korábban ledönthetetlennek tűnő falakat lebontani a kisebbségek pusztán a szó erejével. Ha nincs ez, akkor talán soha nem lett volna #metoo vagy Black Lives Matter mozgalom, és ezek mentén jóval lassabban vagy talán egyáltalán nem vívtunk volna ki alapvető emberi jogokat és bánásmódot magunknak. Ráadásul az identitás szerencsére képes közösséget kovácsolni, bár a közösség számomra pozitívabb és heterogénebb fogalom, mint az identitás, amely inkább kirekesztő, mint inkluzív. Ebből következik, hogy részben berzenkedem is a fogalomtól, hiszen egy vérbeli P.C. egyén számomra ugyanolyan, mint egy elvakult Fideszes, aki a saját szűrőjén át csepegteti le magának az igazságot, agresszív és hiányzik belőle az önreflexió, és ugyanúgy csendben kell mellette maradnod az igazadról, különben kiakad.

De ha ilyen fontos, hogy az egyén szólaljon fel és álljon ki a számára fontos ügyek mellett, akkor mi az alkotó felelőssége? Lehet manapság csak ülni és írni, vagy fontos, ahogy szintén egy interjúdban mondtad, a szakmai tudást és tapasztalatot kéne deprivatizálni? Mit tehetnének még a kortársaink ennek érdekében? És esetleg mit tehetne a már tapasztaltabb, 40 fölötti generáció?

A magam nevében beszélek: íróként az a legfőbb dolgom, hogy beszéljek arról, ami a jelenünkben történik, és lehetőleg kritikát fogalmazzak meg a társadalmunkról, a közéletről, ami akár korlenyomatként is szolgálhat a jövő számára. Szóval azt gondolom, első sorban igen, az a dolgunk, hogy üljünk és írjunk, de közben fontosnak tartom a tudásmegosztást is, elvégre az írók mögött nincs minőségi intézményi háttér. Ez viszont már olyan szerepkör, amit mindenki saját maga dönt el, szeretne magára venni. Nekünk, fiatal szerzőknek az a dolgunk szerintem (legalábbis én így érzem), hogy amíg van bennünk tettvágy és van erre időnk, addig mindent tegyünk meg azért, hogy az utánunk jövő generációnak is olyan tudást és kapcsolati hálót adjunk át, amit nekünk a József Attila Kör vagy a kamaszoknak szóló irodalmi táborok biztosítottak. A 40 feletti íróktól, de még a kortársaimtól sem várok el semmit, csak annyit, hogy legyenek nyitottak a legfiatalabbakra is.

Egyetértek azzal, hogy fontos folyamatosan figyelni a legfiatalabbakra is, viszont a túltermelés, információs lavina korszakában ez sokszor sziszüphoszi munka. Úgy látom, hogy sok fiatal, amikor felfedezi, hogy nem csak klasszikus irodalom létezik, hanem kiváló kortársaink is vannak, olyan mélyen merül el benne, hogy jóformán teljesen elhanyagolja klasszikusokat. Ennek viszont az lesz hatása, hogy a szövegek összefüggésmezeje leszűkül, mert mindegyre egymásból inspirálódnak, egymásra hatnak, szinkróniában léteznek, nem érkeznek be a diakrón benyomások. Te is így látod vagy nagyon mellébeszélek? Neked mennyire fontos manapság mondjuk Szép Ernőt vagy Kaffka Margitot olvasni? Vannak-e klasszikus szerzők, akiket mondjuk rendszeresen ajánlasz a Kóspallagi Írótanyán a fiatalabbaknak? Illetve: melyik az a legrégebbi mű, ami nagy hatással van/volt rád?

Én mindig is a legújabbra vágytam, legyen szó irodalomról, esztétikai irányzatokról, kutatásokról stb. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem olvasok „régi” irodalmat, most például Giambattista Basile meséiben mélyedtem el, nemrég fejeztem be Mándy Iván A bútorokját, az Antigonéval is újra megismerkedtem nemrég és egy Dsida-összesbe is belekaptam.

Azt gondolom, hogy valóban probléma, ha kizárólag egymás verseire, prózáira reflektálunk vagy csak azokból építkezünk, de azért sok külföldi kortárs szerző könyve is hozzáférhető, teljesen más hanggal és eltérő hagyományokkal, nem muszáj csak a magyar irodalomban otthonosan mozogni. Mindenesetre úgy gondolom, valóban hibát követ el az, aki kihagyja klasszikus szerzőket (tehát igen, őket is szoktam ajánlani az Írótanya résztvevőinek), mert fontos inspirációs forrásként szolgálhatnak és szerintem alapműveltség nélkül kontárkodás az írás. Egyébként egy klasszikusokon felnőtt fiatal is maradhat egész életében epigon, de egy kortársakért rajongó is, és mindkettőből válhat zseniális szerző. Csak az alázatos munka a lényeg.

Ugyanakkor nekem, aki francia szakos meg designteória szakos hallgató voltam, sosem volt időm vagy lehetőségem annyira elmélyedni például Kazinczy életművében, mint a magyar szakosoknak, és ezzel a hiányosságommal kapcsolatban csak az ilyen kérdések esetén meg egymásra licitáló beszélgetések során érzem megszeppenve magam.

Úgy látom, sok szerző betéve tudja Petőfi ciklusait, én viszont Papp Tiborról, az OULIPO-ról vagy akár Szentjóbyékról tudnék órákat beszélni, mégis inkább a magyaros-bölcsész tudás tűnik itthon trendinek. Pedig mindenki művelt és senki sem az, és az mindenkinek kizárólag a tehetségén és a szorgalmán múlik, hogy mit hoz ki az olvasmányélményeiből, építsenek azok inkább a kortársakra vagy a klasszikusokra, a hazaira vagy a külföldire, a magyar szakos tananyagra vagy egyébre.

És akkor, hogy arra is válaszoljak, hogy mi a szó szerint legöregebb kedvenc olvasmányom: a Gilgames.

Évekkel ezelőtt a Contextusnak azt nyilatkoztad, hogy nem szereted, ha „művésznek” neveznek, azt sem, amikor mások annak nevezik maguk. Hogy viszonyulsz ehhez ennyi idő elteltével? Elfogadtad már, hogy művésznek, költőnek, írónak tartanak? Eleve, hogy érzed, mennyire határol be vagy szabadít fel egy ilyen címke?

A művész szót még most sem szeretem, mivel ezt manapság bárki mondhatja magára, még egy influencer is, aki videókat vág (azt hiszem, Dancsó Péter is használta magára egyszer). Érdekes, hogy angolban viszont bevett kifejezés ez, a popénekesek is használják magukra. Bár ez szerintem a művészethez való viszonyokat is jól jelzi, hiszen az USA-ban nagyon erős kultusz alakul ki az alkotók körül, itthon pedig alapvetően gyanakvással közelítünk feléjük. Az író szót viszont elkezdtem használni, de azt is ritkán, általában a civil foglalkozásom, a szerkesztő-szövegíró után mondom, és így kevésbé érzem megalapozatlannak vagy komolyan vehetetlennek. Szerintem ezek a címkék amúgy inkább a korral válnak felszabadítóvá, hiszen egyszer például kipróbáltam, milyen beírni egy ambuláns lapon a foglalkozás mezőbe azt, hogy író, és emlékszem, arra gondoltam, hogy biztosan amatőrnek vagy nagyzolónak fognak hinni emiatt. Ugyanezt 10 év múlva már lehet, úgy fogom megtenni, hogy eszembe sem jut ez.

Látványos, hogy negyven fölötti generáció tagjai között még mindig túlsúlyban vannak a férfiak. Erről szociológiai és irodalompolitikai vitákat lehetne – és volna érdemes – folytatni, hogy miért is. Viszont azt látom, hogy a kb. 35 alatti generációban – bár statisztikákat nem futtattam – sokkal kiegyensúlyozottabb a nemi arány. Hogy látod, valóban érzékelhető egy átalakulás a női alkotók elfogadása terén, vagy csak engem csalt meg az optika? Mostanában is vannak a „kit szopott le ezért a megjelenésért”, meg hogy: „remélem, vagy annyira jó író, mint amilyen csinos” megjegyzések?

Ez az arány addig hangzik szépen, amíg meg nem nézzük, mi történik a most aktívan alkotó női szerzőkkel 10, 15, 20 év múlva. Merthogy a számuk idővel jelentősen csökkenni fog, hiszen a családalapítás és a háztartás miatt jóval kevesebb idejük jut majd az írásra. Az viszont egyértelműen látszik, hogy alakul a nők elfogadása az irodalmi berkekben is, bár én a magam részéről letettem róla, hogy nőként valaha is a kánon részévé válhatok itthon. Azt is hozzá kell tenni, hogy szerintem minden női szerzőtársam hallott és hall vissza a mai napig olyan pletykákat magáról, hogy aláfeküdt valakinek a megjelenésért, jó a segge, csinoska vagy épp olyan butuskának tűnik, hogy biztosan buta is. És ezeket közel sem csak férfiak terjesztik. Jelenleg szerintem ott tartunk, hogy az ilyen kijelentéseket már kevésbé merik nyíltan kimondani az emberek, mint mondjuk 10 éve, ami részben előrelépés, részben viszont nem.

Az valóban tendenciózusan látszik, hogy a múltban családalapítás után a nők valóban háttérbe szorulnak. Ennek képzőművészeti oldaláról nemrég osztottál meg egy izgalmas interjút erről a jelenségről Martos Gáborral. Bizonyos statisztikák szerint viszont a milleniál férfiak már jóval aktívabb szerepet vállalnak a családban és háztartásban. Én is sok olyan – amúgy konzervatív – férfit ismerek, aki azért nem várja el, hogy a párja főzzön, mosson, takarítson, gyereket neveljen, hanem ő maga is kérdés nélkül megfogja a mosógatószivacsot, összekészíti a gyereknek a reggelit és tudja, hol a porszívó. Legalábbis érzékelek ilyen irányú elmozdulást. Ezzel persze korántsem szűnt meg minden probléma. Mégis bízom abban, hogy a most alkotó női szerzők nem őrlődnek fel teljesen magukra maradva a háztartásban az elkövetkező húsz-harminc évben. Vagy nagyon burokban élek?

Persze, én is számos baráti párnál megfigyelem ezt, de azért ne felejtsük el például a mikroszinteken megjelenő szerepleosztásokat sem. Előbbi alatt azt értem, hogy az anya kel fel inkább éjszaka, mert neki kell szoptatnia, és a GYES-t is ő kaphatja meg, emiatt pedig ő marad otthon a babával. Tóth Krisztina például azt mondta nemrég egy interjúban, hogy a szülés után fél évig nem jutott oda az íróasztalához, és ő még a szerencsésebb eset talán. És hogy saját példát hozzak: a vőlegényemmel ideiglenes örökbefogadói voltunk tavaly egy kutyának, és bár a vőlegényem szintén nem a hagyományos genderszerepek híve, mégiscsak én voltam az, aki előbb észrevette, ha ment a kutya hasa és előbb felriadtam arra, ha mozgolódott hajnalban. Nem azért, mert a vőlegényem nem lenne képes figyelni ezekre vagy ne segített volna be (ő is az a típus amúgy, aki szó nélkül vinné helyettem a háztartást), hanem mert előjöttek az anyai ösztöneim, ami természetesen a pihenéstől és adott esetben a munkától vette el az időt. De biztosan léteznek ellenpéldák.

Facebookon posztoltál egyszer az ambivalens viszonyodról a családtörténetekkel. Neked felmenőd, Kmety Károly, aki lefektette a magyar jogrendszer alapjait, tehát bizonyos szempontból történelmileg releváns figura, viszont kendőzetlenül nőgyűlölő volt, sőt, komoly energiákat is fektetett abba, hogy a nők társadalmi pozíciója ne mozduljon előre. Milyen érzés volt szembesülni azzal, hogy egy fontos felmenőd voltaképp nem dúskált a méltóságban? Mit lehet egy ilyen élménnyel kezdeni?

Magánemberként ez kevésbé érintett meg, mint amikor rájöttem, hogy az egyik ágon csendőr (akik közül sokan zsidókat öltek) volt a dédapám, a másik ágon meg a moszkvai felső körökben mozgó, magas rangú közszolga a nagyapám. Azért ezek mégiscsak érzelmileg közelebbi sztorik, nagyobb hősök is voltak számomra korábban, így hát nem volt jó érzés szembenézni azzal, hogy lehet, nem a jó fiúk közé tartoztak. Viszont úgy gondolom, a családi traumákat már korábban, akár Kmety korában el lehet és el kell kezdeni boncolgatni. Irodalmilag is rettentően foglalkoztat ez, a tavasszal megjelenő regényem megírásakor is hasonló motivációk mozgattak.

Ha megírhatnál bármit, és tudnád, hogy azt sikerül a kellő igényességgel és minőséggel kivitelezni – legyen az szépirodalmi vagy szakirodalmi munka –, mi lenne az?

Szeretnék legalább egy olyan könyvet írni, amit 100 év múlva is olvasnak. Valószínűleg egy novelláskötet lenne vagy valamilyen, mondjuk így, magyar groteszkárium. Nagyravágyó elképzelés?

Kifejlesztenek egy appot, amivel elküldhetsz egy üzenetet a világ összes telefonjára, az pedig olyan nyelven jelenik meg, hogy azt a telefon birtokosa megértse. Vagyis egy üzenet, amit a világ összes emberéhez eljuttathatsz. Mi volna az?

Járjatok terápiára.