„Amíg nem rendezzük magunkban a múltat, képtelenség megélni a jelent” – Láng Annamáriával beszélgettünk az Evolúcióról

November 25-én kerül a mozikba a Mundruczó Kornél-Wéber Kata alkotópáros következő filmje, az Evolúció, mely egy többgenerációs családtörténet a történelmi traumákról, azok transzgenerációs hatásairól. A filmről az egyik főszereplőt, Láng Annamáriát kérdeztük.

A színházi munkák mellett ez az első filmje Mundruczó Kornéllal, honnan jött az ötlet, hogyan érkezett a felkérés? Ha jól tudom, minden egy színházi darabból indult ki. 

Mundruczó Kornéllal jó tíz éve elég intenzív a munkakapcsolatunk, de valóban ez az első eset, hogy filmszínészként gondolt rám. 2019 tavaszától dolgoztunk a szintén Evolúció címet viselő színházi, zenei installáción, mely alapját Ligeti György Requiem c. oratóriuma képezte egy német összművészeti fesztivál, a Ruhrtriennale felkérésére. Ebben az anyagban már benne volt az a hosszú etűd, melyet Monori Lilivel játszunk, és amely a film három hosszú egysnittes jelenetéből az egyik. A film a színházi installáció fejlesztett, továbbírt változata egy egészen új résszel kiegészítve. Mind a színházi, mind a filmes szövegkönyv írója Wéber Kata. 

A filmet Cannes-ban mutatták be, mennyire volt ez fontos a mozi, illetve az ön szempontjából?

Nem sok szakmailag sokkolóbb esetet tudnék mondani annál, minthogy az ember a saját munkáját a cannes-i fesztiválpalota vetítővásznán látja először. Hatalmas élmény, hatalmas presszió, külön öröm, hogy nem buktunk, épp ellenkezőleg. Nem voltam egészen magamnál, a magyarországi bemutatóvetítésen tudtam először élvezni a filmet. A cannes-i fesztivál egy nagy presztizsű esemény, óriási figyelem övezte a  vetítést, nekem személyesen annyi dolgom volt, hogy az alkalomnak megfelelően jelenjek meg, de komolyra fordítva a szót, végtelenül boldog vagyok, hogy művészfilmmel is lehet még figyelmet kapni.

Történelmi traumák, sebek, ezek továbböröklődése áll a film középpontjában. Mennyire fontos ma Magyarországon ezekről beszélni, s önnek személyesen mi a viszonya a témához?

A filmet nézve fogalmazódott meg bennem az a gondolat, hogy amíg nem rendezzük magunkban a múltat, képtelenség megélni a jelent. Márpedig erre vágyunk, nem igaz? Ezért csodáljuk a gyerekeket, ezért szeretünk a társaságukban lenni, mert ők a jelenhez kapcsolódnak, őszinték, felhőtlenek, könnyedek, érthetőek a cselekedeteik, a reakcióik. Mi, felnőttek lehetnénk ilyenek, ha leraknánk a múltat, ha tudnánk megbékélni, kibékülni, legyen szó  jelentős traumáról vagy kisebb sérelemről. A film szereplői, ahogyan mindannyian hajtogatják a magukét, kis esélyt adva a másiknak a meghallgattatásra, de ebben a műben minden relációban eljön a pillanat, amikor nem egymás mellett, hanem egymással kezdenek beszélni. Én nagy potenciált látok mások meghallgatásában, de ehhez először is csend kell és idő. Ha a történelmi traumákról beszélünk, akkor mindannyiunkról kell beszélnünk, mert nincs olyan család, egyén, akit ne sújtott volna valamilyen, akár többféle is a 20. században, hogy ne menjünk messzebb. Hiszek a beszélgetés erejében, és hiszek a tájékozódás, az olvasás erejében.

Milyen fogadtatásra számít, a film megtalálhatja majd a közönségét?

Ezt nagyon remélem, és miután nekem sokat adott a film, úgy gondolom, másoknál is ezt a hatást érheti el. 

Fotók: Heisler Zsófia