Érinthetetlen tárgyak a templomtérben

A Határtalan design című kiállítás egy nagy volumenű vállalkozás, mégsem tudja beváltani a látogatónak tett ígéreteket. Koncepciója olyan szempontok megjelenítését mulasztja el, amelyek a designfogalom értelmezésének közel száz éve részei – a politikai aspektusokat.

A Kiscelli Múzeum templomterében megtekinthető a régió egyik legjelentősebb designnal foglalkozó kiállítása; a 2005 óta évente megrendezett esemény idén különösen látványosra sikerült.  A Határtalan design tizenhat ország több mint százötven alkotójának tárgyait mutatja be. A kiállítást a megnyitótól kezdve folyamatosan programok kísérik, amelyek a kortárs tánc és zene eszköztárával keresnek új megközelítéseket és kapcsolódásokat. A teljes tárgyszelekcióban helyet kapnak képzőművészeti alkotások, az elsődleges hangsúly azonban látványosan a tervezett tárgyakon van. Ezek közül is kiemelkednek a kortárs ékszer- és textiltervezés, illetve két együttműködés keretében a szlovén és a lengyel design válogatott tárgyai. 

A kiállítás/eseménysorozat kiterjed az online térbe is. A weblapon részletes, remekül böngészhető kiegészítő anyagokat, mű- és tervezőfókuszú, valamint általános bemutatókat, videókat, és a kiállításon is megjelenő szövegeket találunk. Kis túlzással az összes kapcsolódó információhoz hozzáférünk az online felületen keresztül. A tárgykészlet és a kísérőprogramok bőségéből fakadóan a következőkben pusztán a kiállítást veszem górcső alá. Egyes munkák vagy egy-egy kísérőprogram elemzése helyett tehát egészében és önmagában vizsgálom a kiállítást.

A felvonultatott tárgyegyüttes mintaszerűen tölti be a galériává alakított templomteret. A tégláig bontott falakat kitűnő textilmunkák színesítik, a hatalmas belmagasságot a tárgyak sűrűsége és a főhajóban kialakított, hosszan végigfutó „Made in Slovenia – The Future of Living” sáv ellensúlyozza. Sodorja a látogatót, strukturálja mozgását, de nem gátolja meg a szabad bolyongást sem. Remekül megtervezett és remekül installált kiállítás, amely a helyhez kötődő térélményt tudatosan használja és tovább bővíti.

A tárgyak szinte megszentelődnek a templomtérben, a látogató már-már csodálattal nézi a misztikussá lényegülő székeket, asztalokat, lámpákat. Azonban már a bejáratnál tábla figyelmezteti,  ne érjen a kiállított tárgyakhoz: a nézésen túli befogadásnak nincs helye. Ez a designtárgyak többsége esetében főbenjáró bűn. Hogyan lehet bármit is gondolni egy innovatív anyagkísérletről, ha nem tudom, hogy milyen az anyag tapintása, illata, faktúrája? Hogyan beszéljünk egy tárgy funkciójáról, ha nemhogy használni, de megérinteni sem lehet? Hogyan bizonyosodhatunk meg, hogy a világ legkönnyebb székét látjuk, ha nem emelhetjük fel? Mikor végignéztem az első szint összes tárgyát, elfáradtam és szerettem volna leülni. Nem volt hova. Tizenhat ország tervezői, intézményei, vezető márkái szép számmal prezentálták a legnagyszerűbb ülőbútoraikat, de a vas csigalépcsőre lehetett csak leülni. Az élményt tovább gyengítette, hogy a rengeteg tárgy közül csak néhányról készült fizikai leírás. Az információk jelentős része QR kódok beolvasásával érhető el, és gyakran a céloldalon is keresgélni kellett a megfelelő tárgyat.

A befogadást az érintési tilalom, a QR kód-rendszer és a munkák szakralizálása nem egyszerűen kényelmetlenné és egysíkúvá teszi, hanem az egész kiállításból kilúgozza az egyik legnagyobb potenciális érteket: a hétköznapi tárgyak demokráciáját. Az itt felvonuló tárgyak sok esetben nagyon komplex problémákra reflektálnak, bonyolult technológiai, esztétikai, formálásmódbeli apparátussal. Mégis azáltal, hogy zömében olyan tárgytípusokról beszélünk (szék, lámpa, textil, gyűrű, fülbevaló, karkötő stb.), amelyeket feltehetőleg minden kiállításlátógató ismer és használ, különösebb specifikus tudás nélkül feltárulhat „a probléma”, értelmezhetővé válhat a technológia, és érzékelhetővé válhat a teljes tervezői eszköztár. A használati tárgyak – amennyiben nem valami nagyobb konceptuális egység részei – jelentősen kisebb absztrakciót kívánnak a látogatótól, mint egy műalkotás; felhalmozott kulturális tőke nélkül is élvezetesen részt tudunk venni a befogadásban és értelmezni tudjuk a tárgy mögött rejlő kérdéseket. A kiállítótérben uralkodó hierarchia egy sámli vagy levesestál segítségével könnyebben számolható fel, mint a Brillo-dobozzal. Nagyon egyszerűen fogalmazva: öngól úgy kiállítani a sámlit, mint műalkotást, mert a sámli nem műalkotás.

A műalkotások értelmezése nagyon komplex, tudásigényes és sokak számára rémisztő dolog; a sámli értelmezése az euroatlanti kultúrkörben nem jelenthet gondot.

A tárgyakkal való hétköznapi találkozás során feltárulhat a design számos olyan dimenziója, ami ismeretlen lehet a befogadó számára; egy ilyen hétköznapi találkozás jöhetett volna létre a Kiscelli Múzeum templomterében is.

A demokrácia-problémával szorosan összefügg a Határtalan design talán legnagyobb hiányossága. A kiállításnak semmi köze ahhoz a valósághoz, amelyben élünk. Nem egyszerűen azért nehéz kapcsolódni a kiállított tárgyak zöméhez, mert meg sem szabad érinteni őket, hanem mert túlnyomó többségben olyan luxustárgyak, amelyek természetükből fogva negligálják azt a problémahalmazt, amivel a társadalom kilencvenkilenc százaléka nap mint nap találkozik. Az első tárgykompozíció egy méhviasszal kezelt kézműves asztalból és egy pihenőszékből, valamint egy velencei csillár-újraírásból áll. Minden kétséget kizárva fantasztikus tárgyak, mégis kissé nevetséges, hogy a „társadalmi felelősségvállalást”, „környezettudatosságot” és a „fenntartható fejlődést” zászlajára tűző kiállítás a kristálycsillár formai képzetével indul.

„A válogatás azonban nem csupán az alkotókra helyezi a hangsúlyt, de kiemeli a társadalmi felelősségvállalás, a környezettudatos gondolkodás, a fenntartható fejlődés és a civil közösségek, az alkotók társadalmi szerepének és a hálózatépítésnek a jelentőségét is.” (részlet a kiállítás leírásából)

Divatos bűvszavakká, ismétlődő mantrává válik minden ehhez hasonló megállapítás. A kiállítás nem tesz fel kérdéseket piacról, társadalomról és közösségekről; nem kérdez rá a tervezők felelősségére, a brandek szerepére és nem teszi fel talán a legegyszerűbb kérdést sem: miért van szükségünk ezekre a tárgyakra? Emlékeim szerint összesen két projekt reflektál arra, hogy léteznek marginalizált társadalmi csoportok és társadalmi egyenlőtlenségek. Egy projekt eleveníti fel a nézőben, hogy van világ Európán kívül is. A kritikai gondolkodás teljes hiányának tükrében az újrahasznosítás, a „körkörös gazdasági szemlélet” és a legkülönfélébb – többnyire nagyszerű – környezetbarát anyagkísérletek csupán greenwashingnak tűnnek.

Mindezt figyelmen kívül hagyva mégis vállalható rendezési elv lehetne az egyes nemzetek designjának luxustermékeken keresztüli reprezentációja. Amennyiben így tekintünk a Határtalan designra, a kontextusból kihagyhatatlan lenne az egyes országok gazdasági, ipari, társadalmi és intézményes viszonyrendszerének minimális leírása, hiszen az egyes tárgyakat ezek összefüggéseiben tudnánk megfelelően értelmezni. A kiállításon egyetlen szó sem esik arról, hogy vannak ilyen jellegű különbségek a portugál, a magyar, a brit és a további tizenhárom ország között. Röviden szólva a kiállítás megfeledkezik a design politikai aspektusairól, holott a fogalom értelemzésének közel száz éve része a belátás, miszerint a designobjektek létrehozása politikai aktus.

A designfogalom további vizsgálata újabb problémához vezet. Jelesül, hogy a kiállítás a nemzetköziséget leszámítva nem „határtalan”. Mivel a látogató képtelen teljességében megtapasztalni a designtárgyak fizikai kiterjedését, a designfogalom rétegei nem tudnak lehámlani, és az egyes tárgyak „határátlépései” sem tudnak megtörténni a kiállítótérben. Ezt csak tovább fokozza, hogy a képzőművészet, a zene és a kortárs tánc, amely elvileg szerves része a kiállításnak, rendre elkülönül a „klasszikus értelemben vett” designtárgyaktól és kvázi díszletként működik.

Az értinthetetlen tárgyak, a kontextus hiánya és a designnal kapcsolatban álló művészeti ágak elkülönülése kimondottan csonka designfogalmat jár körül. A nagyszerű tárgyválogatás ezért nem képes vitaanyaggá, kérdésfelvetéssé, a designról való gondolkozás alapjává válni. Önmagába záródik és megmarad a valahol valahogyan elkészített, valakik számára megvásárolható különlegességeknek. A kiállítás tehát szigorúan az egyszerű látvány határvonalán belül marad és a befogadót magára hagyja egy csomag döntően vizuális ingerrel, melyek értelemzéséhez nem teremt alkalmat. Olyan szűkös keretet kínál, amelyben sem a design fogalma, sem pedig az egyes tárgyak nem képesek feltárni azokat a rétegeket, amelyek miatt a Kiscelli Múzeum templomterébe kerültek.

Határtalan design, Kiscelli Múzeum, Budapest, 2021. október 10. – 2021. november 28.