Mennyi remény fér el egy csésze kávéban?

Klasszikus színpadi adaptációban dolgozta fel Anton Pavlovics Csehov Három nővér című színművét a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata. Sebestyén Aba két felvonásos rendezésének fő motívuma a múló idő és az elvágyódás árnyékában kétségbeesett boldogságkeresés.

A színpadon stilizált díszlet, homlokzatra futó borostyán, egy tavacska és rusztikus középkori csillárok jelzik, hogy egy valaha fényűzőbb életet élő család otthonának belső udvarában találjuk magunkat. A játéktér közepén pódium töri meg a csupasz látványt, elkülönítve ezzel a kert egy kevésbé kiemelt, kevésbé látható részét. Jobb oldalt homokvár, mögötte szürke versenyzongora, rajta homokóra, balra pedig, a fal réseiből, homok csordogál, mintha csak a homokóra alsó edényének kivetülését látnánk. A pergő homok dombbá nőtte magát. Itt, a múló idő hátán gubbaszt Andrej Szergejevics (Pálfi Ervin) – bár kilétét csak később ismerjük meg –, játszik a homokszemekkel, kisöpri a hajából, kifordítja a zsebeiből.

Aztán hirtelen, mint amikor az embert révedésből ébredve hatalmába keríti a tettvágy, behoz egy nagybőgőt, és egy diszkrét hangrögzítő pedál segítségével – a hangsávokat egyesével hozzáadva az alaphoz – komponál egy dalt. Bekapcsolódik a vokál. Ekkor leszünk figyelmesek a homlokzat mögött húzódó, hosszú nejlon függönyökre, amelyek mögött három árny énekel. Nincs szöveg, csak dallam. Majd előlépnek, és amíg egymásra mosolyogva a színpad elejére sétálnak, az a néhány elnyúlt pillanat éppen elegendő idő arra, hogy az öltözékük alapján meglegyen az első benyomásunk a személyiségükről, arról, ki a kimértebb, visszafogottabb, ki az, aki már szinte elgyászolta a fiatalságát, és ki az, aki küllemében is a fényt, a ragyogást keresi. Így ismerjük meg a három nővért: Olgát (Kalmár Zsuzsa), Mását (Pámer Csilla) és Irinát (Dedovity-Tomity Dina).  

A dal végével Andrej a zongorához ül, a három nővér pedig elöl, a pódiumon foglal helyet. Irina huszadik születésnapját ünneplik, és virágokkal díszítik fel a homokvárat, miközben Moszkváról áradoznak. Csak Mása nyugtalan, nem találja a helyét. Kínjában zenélni kezd, rágyújt egy cigarettára, de sehogy nem jó, már éppen haza indulna, amikor vendégek érkeznek: Csebutikin (Csernik Árpád), Tuzenbach báró (Kovács Nemes Andor) és Szoljonij százados (Hajdú Tamás). Virágot hoznak az ünnepeltnek, és elújságolják, hogy új ütegparancsnok van a városban, aki éppen hozzájuk tart.

Versinyin alezredes (Mezei Zoltán) érkezése zavarba ejti a három nővért, lenyűgözi őket az alezredes életfilozófiája, és az, hogy Versinyin moszkvai. Mindjárt dalra fakadnak, eléneklik a bátyjuk, Andrej egyik szerzeményét, akit ekkor mutatnak be tehetséges zeneszerzőként. Lelkesen mesélik róla, hogy hamarosan a fővárosba megy tanítani, és akkor ők is Moszkvába költözhetnek. Versinyin nem osztja a család Moszkváról szőtt véleményét, ám sajátos meglátásai kellően izgalmasak ahhoz, hogy az új ismeretség Mását is fellelkesítse. Ezért is annál lehangolóbb számára a férje, Kuligin gimnáziumi tanár (Baráth Attila) érkezése, aki nem mulasztja el érzékeltetni szellemi és erkölcsi fölényét a társaságban.

Csakhamar megjönnek a katonák , Fedotyik (Nyári Ákos) és Rode hadnagy (Rókus Zoltán). Anfisza, a dada (Pesitz Mónika) pedig születésnapi tortát hoz Irinának, amit Ferapont szolgával (Budinčević Krisztián) küldetett Protopopov, a polgármester, aki bár sok tekintetben meghatározóvá válik a család életében, csak névleg szerepel az előadásban. Irina felköszöntésére érkezik Natalja Ivanovna – Natasa – (Magyar Zsófia) is, jóllehet a család nőtagjai közönségesnek tartják, a tisztek pedig gúnyt űznek belőle. Natasa a megjegyzések elől elmenekül, Andrej pedig vigasztalásul utána ered, és gyengéd becézgetések közepette szerelmet vall, nem törődve azzal, hogy közben széttúrják a homokvárat. A család és vendégeik tányérral, evőeszközzel a kezükben felsorakoznak a színpadon, és rosszalló tekintettel, baljós dallammal a Moszkva, Moszkva szöveget mantrázzák. Az éles kontraszt egészen bizarr hangulatot kölcsönöz a jelenetnek, ez az a momentum ugyanis, amelytől megpecsételődik a család sorsa. A virágos homokvár, vagyis a vágyott Moszkva eszménye örökre szertefoszlik. Végül, mintegy tudomásul véve a megmásíthatatlan folytatást, a szereplők fintorogva, fanyalogva falatozni kezdenek a tortából, és lassan mindenki eloldalog, a színpad elsötétül.

Nemsokára Andrej tér vissza, pakolászik a félhomályban, végül egy gyertyával és egy kis édességgel behúzódik a zongora alá olvasni. Natasa érkezik, látszik, hogy még érzékeny az idegen neszekre a házban, még benne van a pajkosság a frigyben, de már kezdi felállítani a saját szabályrendszerét, és nyilván Andrej sem véletlenül bújt el a saját otthonában. Egy éve már, hogy Irina születésnapját ünnepelték, ezért is várják annyira az estét, amikor farsangi mulatságot tartanak. Elsőként Mása és Versinyin érkezik, akik az álarcok mögött utat engednek zabolázatlan ösztöneiknek, és a vesztesek nyugalmával, mint akik pontosan tudják, hogy románcuk a nem is oly távoli jövőben halálra ítéltetett, ám ha nem engednek neki, akkor a magány végez velük, átadják magukat a szenvedélynek. A titkos flört, a lopakodó pillantások innentől kezdve élettel, értelemmel töltik meg korábbi árnyék-létüket.

Idő közben a farsangi mulatságra is megérkeztek a vendégek, előkerültek a karaktereket leginkább jellemző állatos papírmasé-álarcok, aki tudott, hangszert ragadott, és elkezdődött a tánc. A fülbemászó, simlis félhangokon csúszkáló dalban (zeneszerző Cári Tibor) mindenki feloldódott, és abban a néhány időtlen percben, amíg táncoltak elhittük, hogy nem gondolnak a holnappal, végre boldogok.

Csakhogy Natasa a ház újdonsült úrnőjeként megérezte a vér ízét a szájában, és tetszett neki. A mulatságnak véget vetett, majd szórakozni ment, s ezzel a háztartással együtt a családot is irányítása alá vonta. De a négy testvér életében még csak nem is az ő jelenléte okozta a legnagyobb érvágást, hiszen a falakat addigra már egyesével maguk köré vonták. Ebben a családban minden gondolat, minden érzés befejezetlen, kiteljesülés nélküli marad. Visszhangtalan a szó, és nincs párja az ölelésnek. Szeretnének, de nincs kit, vagy nem tudják hogyan. Olga tragédiája, hogy mindig Mását választották helyette, ezért inkább a munkába temetkezett, Mása túlnőtt önmagán, és már rég nem boldogítja az, ami jutott neki, Irinának pedig sosem sikerült az, amire valójában vágyott, és végül belevénült a csalódásba.

Ezekben a kiúttalan szenvedésekben, amely nem csak a családot, hanem az őket körülvevőket is érinti, összetett érzelmeket, személyes tragédiákat ismerünk meg, amelyek kibontásában minden szereplőtől kiváló alakítást láthattunk: Tuzenbach báró jelenete előtt például nem is gondolnánk, mennyi remény fér el egy csésze kávéban; látni kell Kuligin szenvedését ahhoz, hogy átérezzük, milyen erősen kell fogni egy hangszert, ha nem szeretnénk elveszíteni; meg kell érteni annak a homokórának a szerkezetét, amely a korábban kibeszéletlen problémák kimondásában ölt testet, amikor Csebutikin összetöri; és ki gondolná, milyen árat fizet egy család a kertben nyíló virágokért, ha azok egy zsarnok – jelen esteben Natasa – uralmának megtestesítői.

Sebestyén Aba nem először rendezett Szabadkán, a Népszínházzal közös produkcióban két korábbi munkát jegyez, így a társulattal való ismeretségét maximálisan kiaknázta. Többen is játszanak ugyanis hangszeren, vagy táncolnak, énekelnek, és ezeket a készségeket sikerült a legtermészetesebb módon beágyazni a darabba. A marosvásárhelyi rendező több kollégáját is segítségül hívta. A jelmezek visszatérő színe a zöld (jelmeztervező Hatházi Rebeka), mely egyrészt harmonikus látványt nyújt, másrészt a fény jelenlétével, illetve hiányával elért tónusok variációja a karakterekhez illő megjelenést biztosít. A kezdeti színpadkép megkopása, az otthont keretező függönyök leszakadása pedig kivetíti elénk azt a belső sivárságot, amely a három nővér és fivérük kilátástalanságával eluralkodik (díszlettervező Sós Beáta). Sebestyén rendkívül gazdagon hinti el az olyan, árnyaltabb színházi eszközökkel szőtt analógiákat, amelyek éppúgy támasztják alá a lineáris vonalvezetést, mint a mélységek rétegezését. Az előadás végén a Csehov-dráma német, francia és eredeti, orosz nyelven szólal meg, mintegy hangsúlyozva a mű univerzalitását.

Anton Pavlovics Csehov: Három nővér

Szereplők:

Prozorov, Andrej Szergejevics  – Pálfi Ervin
Natalja Ivanovna – Magyar Zsófia
Olga  – Kalmár Zsuzsa
Mása  – Pámer Csilla
Irina  – Dedovity-Tomity Dina
Kuligin, gimnáziumi tanár  – Baráth Attila
Versinyin, alezredes – Mezei Zoltán m.v.
Tuzenbach, báró, főhadnagy  – Kovács Nemes Andor
Szoljonij, százados  – Hajdú Tamás
Csebutikin, katonaorvos  – Csernik Árpád
Fedotyik, hadnagy  – Nyári Ákos
Rode, hadnagy  – Rókus Zoltán
Ferapont, szolga – Szilágyi Nándor ny. sz. / Budinčević Krisztián
Anfisza, dada – Pesitz Mónika

Díszletterv – Sós Beáta m.v.
Jelmezterv – Hatházi Rebeka m.v.
Fényterv – Majoros Róbert m.v.
Zeneszerző – Cári Tibor m.v.
Dramaturg – Brestyánszki B. Rozi
Súgó/ügyelő – Kulhanek Edina
Rendezőasszisztens – Kocsis Valéria

Rendező – Sebestyén Aba m. v.

Fotók: Igor Preradović