Juhtúróból készült koncepciós per

Mindig izgatott, ha egy író még életében átdolgozza évtizedekkel korábban megjelent regényét. Miért kell hozzányúlni a szöveghez, ha az egykori mű már az első kiadásban sem volt rossz. Szántó T. igazán nem volt híján a regény megjelenését követő évtizedekben írói sikereknek, elég csak a Kafka macskáira, az 1945-re vagy az Európa szimfóniára utalni. Elolvasva a második, javított változatot, valószínű, pergőbbé, drámaibbá akarta tenni ezt az önmagában is izgalmas történetet. Úgy tűnik, sikerült.

A regény alapszerkezete nem változott, csak az elbeszélés vált szikárabbá. Az író mintha igazodni akart volna a cselekmény percepciója terén bekövetkezett olvasói változásokhoz. Másodszor olvasva ezt az ismert történetet, mintha jobban bevontak volna a cselekmény fő- és mellékszálai. Fontos volt számomra, hogy az első olvasat óta a Szántó T. által megjelenített történetről – ÁVO és cionizmus, a túlélő zsidóság sokszínű világa – jóval több háttértudással rendelkezem. A változó olvasó még akkor is egy másik történetet olvas, ha az író hozzá sem nyúl eredeti szövegéhez. A befogadói attitűdök az olvasóban az újonnan szerzett tudáshátterek következtében jelentősen változnak.

Az 1949-ben, a Rajk-per idején játszódó történet egyszerre visz el a vészkorszak utáni évek cionista mozgalmának világába, abba a reménytelen küzdelembe, amit a megmaradt, helyüket nem találó zsidók folytatnak az Izraelbe történő kivándorlásért. S ezzel párhuzamosan kirajzolódik egy koncepciós per előkészítésének narratívája, amelyből feltárul, miként élték, élhették meg a nyomozás szereplői a véres jogtiprást, a hazug politikai koncepciók feltétlen kiszolgálását. A történet igazi izgalmát, feszültségét az adja, hogy a két főhős, a vizsgálatot vezető Benedek őrnagy, és a koncepciós perbe fogott juhtúrókereskedő, elkötelezett mizrahista (vallásos cionista) Friedmann Benjámin, egyaránt zsidók, (vagyis csak az egyikük, mert a másik már kommunista), s mindketten részt vettek a cionisták 1944-es ellenállási akcióiban. Benedek mint több egykori üldözött, ÁVO-s lett, Friedmann a cionista mozgalomban tevékenykedik, bár hivatalosan feleségével együtt juhtúróüzemet és -standot működtet. A legfelsőbb politikai vezetés a Rajk-per egyik mellékszálaként arra készíttet koncepciót, hogy bizonyítsák, Rajk kapcsolatot épített a cionistákkal is, azért, hogy segítse illegális aliájukat (kivándorlásukat). A hazai cionisták e koncepció szerint Rajkkal együtt beépültek az imperialista kémszervezetekbe. Rákosiék némiképp ezzel azt is akarták demonstrálni, hogy vannak a rendszerrel azonosulni tudó zsidók, és van a zsidóságon belül a sötét oldal, az országot elhagyni szándékozók, a szocializmussal szemben álló zsidóság. Valójában ez a politikai indíttatású koncepció a valóság végtelen leegyszerűsítése, közönséges hazugság.

A regény egyik fontos törekvése, hogy megpróbálja érzékeltetni, a megmaradt cionisták jó részében milyen erős a vágy az új zsidó állam, Izrael földjére jutni, s azt is felvillantja a történet, hogy ez az egyes vallásos családokban milyen nehezen születő döntés. A juhtúróüzemet működtető Friedmann család is hosszú ideig megosztott az alija, főleg a komoly veszélyeket jelentő illegális határátlépés vállalása ügyében. A regényben szereplő zsidók általában megosztottak a kivándorlás tekintetében. A magányosan maradt, a cionista mozgalomhoz csatlakozott fiatalok legfőbb vágya kijutni őseik földjére. A családos, kisgyermeket nevelők jobban érzékelik a menekülés kockázatát. Friedmann felesége, Judit, csak akkor vállalkozik, tegyük hozzá, vakmerően, az ország elhagyására, amikor férjét letartóztatják, megkínozzák, s őt magát is megfenyegetik, gyerekeit rövid időre eltüntetik. Vállalkozása véres tragédiába fordul, őt a magyar határőrök lelövik, lányát új néven elnyeli az ÁVO valamelyik gyermekotthona, csak fia jut át a határon, s kerül ki Izrael földjére.

A regény, mint minden igazi jó történet, szerteágazó apró történetek sokaságából épül fel, e történetek alakjai többrétegű korrajzot adnak. Érdekes módon ezek a részletek nem fékezik a nyomozás történetének követését, sőt már-már egy krimi izgalmával hatnak. Ilyen érdekes „mese” Benedek feleségének, Katának és az ő szüleinek történetszála. Engel Tibor Kata apja, jellegzetes értelmiségi polgár, baloldali múlttal rendelkező ügyvéd, aki számára a Rákosi-korszak diktatúrája, a polgári értékeket tagadó világa meglehetősen idegen. Amíg teheti, írókból, művészekből, margóra került polgári figurákból szalont tart fent. A szalon alakjaiban egy eltűnőben lévő kulturális miliő jelenik meg markáns színekkel. Az egykor megbecsült ügyvéd maga is peremre szorul, egzisztenciálisan ellehetetlenül. Érdekesen árnyalja ezt a cselekményszálat, hogy lánya, aki származása, magaskultúrához való vonzódása ellenére a Lenin-Intézet hallgatója, és a Szabad Nép gyakornoka, feltétel nélkül azonosul a kor politikai, társadalmi eszményeivel. Kettejük vitái érdekes korrajzot adnak arról, hogy miként próbálják az egykori polgárivadékok levetni korábbi szocializációjukból, neveltetésükből következő értékrendjük utolsó foszlányait, s miként hasonulnak a korszak „új” embereszményéhez.

Ugyanígy érdekes, mára már kevéssé ismert történeti szál a Teleki tér környékének világa, ahol lakásokban működött haszid zsinagóga és tanház (jesíva). Az író elviszi az olvasót az egykori Karpfenstein utca egyik ilyen imaközösségébe, amelyben egy vészkorszakot túlélt rabbi lakásában reggeltől estig tanulnak a zsidó bölcseletbe és Erec Izraelbe való kijutás reményébe kapaszkodó holokauszttúlélő fiatalok. Vallási vezetőjük, az elmúlt évek borzalmait megélt Baneth rabbi, egyben fizikai értelemben is szinte az egyetlen támaszuk, de nemcsak az övék, hanem a környék megmaradt vallásos ortodox zsidó közösségének is. Alakjában az archaikus kelet-európai zsidók szent embereinek, cádikjainak alakja tűnik elő, aki a szenvedések, a közösség pusztulása után sem veszíti el a hitét, s ezzel ad reményt, építi újra közösségét. Az ő ellenpontja a rabbiszeminárium talmudtanárának, Krausz Edének a sátáni figurája, aki egyszerre tükrözi vissza a hitből kiábrándultság sajátos lelkiállapotát, s a zsidó intézmények vezetésének politikai kiszolgáltatottságát. Friedmann Judit, a mélyen vallásos asszony, őt is azért keresi fel, hogy a pesti neológ hitközséghez fűződő kapcsolatai révén talán tud segíteni igaztalanul vádolt férje helyzetén. A lerészegedő, a hitről cinikusan beszélő zsidó tudós mérhetetlen csalódást okoz az asszonynak. A vészkorszak, az azt követő politikai változások sokakat sodortak ebbe a fajta zsidó nihilizmusba, értékvesztésbe.

Szántó T. környezetekkel, szoba- és irodabelsőkkel, enteriőrökkel jól tudja jellemezni hőseit. Engel Kata szüleinek előkelő budai szalonja és a kor álpuritán proletár minimál eszményének ütköztetése jól fejezi ki a polgári lét és az új társadalmi eszmények különbözését. Friedmannék lepusztult Garay téri juhtúróüzemének tárgyi környezete mindennél világosabban jellemzi azt a mindennapi szegénységet, a létért folytatott küzdelmet, amiben ez a család, illetve általában a rendszerrel nem azonosuló zsidók élnek. Hasonló érzéseket kelt a lakászsinagóga lepusztultsága, az ott uralkodó dohszag.

Az erőszakszervezetek, a koncepciós perek logikája érvényre jut a regény végkifejletében: a vizsgálatot vezető Benedek őrnagy kegyetlenül véresre verve ugyanabba a cellába kerül, amelyben a szintén majd halálra kínzott Friedmann várja sorsát, s az epilógusból megtudjuk, hogy soha nem került ki élve az Andrássy út 60 poklából. Friedmann azonban megéri a szabadulást. 56-ban végre elhagyja az országot, Izraelbe kerül, sőt elveszett fiát is megtalálja. Új családot alapít, új gyermekei is születnek, de mindezek ellenére igazán nem lel otthonra. A vészkorszak, az azt követő politikai megbélyegzettség, s főleg családja elvesztésének tudata egy életre megnyomorítja. Fiával ugyan visszalátogat Budapestre, de emlékei inkább gyötrelmeket, mint feloldódást hoznak.

A regény másodszori olvasása lehetővé teszi, hogy a pergő történet nyomon követése mellett jobban figyeljünk a finom részletekre, a lelkiállapotok leírására, a bemutatott tárgyi környezetekre. Érdekes módon ma másként hat a regény epilógusa, amelyben Friedmann Róbert, a család egyetlen élő tagja elmeséli az ő és családja sorsát, s ami talán fontosabb, a rendszerváltás utáni Magyarország állapotát, politikai viszonyait. Az Amerikát, Izraelt megjárt Friedmann zavaros politikai viszonyokat érzékelt a kilencvenes évek magyar valóságában. Különösen fájdalmas számára az időről időre előtörő antiszemitizmus, továbbá az, hogy a liberális ellenzék sem képes igazán reflektálni az antiszemitizmus problémájára. A regény végének érdekes fordulata, hogy Friedmann hosszú keresés után véletlenül megtalálja Engel Katát, aki Benedek Kata néven újságíróként élte le az életét. Valójában a regény történetének lezárulása (Benedek halála) utáni narratíva az ő beszámolójaként épül be az Epilógusba. Kata érdekes módon nem akarja, nem tudja megtagadni a kommunista, baloldali múltját. Friedmann Róbert apjához hasonlóan nem érzi hazájának ezt az országot, s hosszú, ösztöndíjak segítségével lehetővé tett itt tartózkodási próbálkozás után elhagyja Budapestet.

A hősök halálánál ez az Epilógus talán sokkal szomorúbb, még akkor is, ha Róbert végre talán nyugalomra lel Izraelben, a Héber Egyetemen, a Scopus hegyre nyíló szobájában, a könyvei között. Szomorúságunk oka: egy vallási közösség, egy nemzedék szűnt meg itthon zsidónak lenni. Ez a vészkorszak után sem lett volna törvényszerű.

Szántó T. Gábor: Keleti pályaudvar, végállomás. Scolar Kiadó, Budapest, 2021, 2. javított kiadás