Gesztenyével tálalt sorozatgyilkos

Ha az utóbbi két évtized sikeres krimireceptjeiről szeretnénk beszélni, megkerülhetetlennek számítanak a skandináv alkotások, amelyek a műfajon belül már-már önálló kategóriát alkotnak. A rajongás a könyvesboltok polcaitól terjedt át a mozitermekbe, így az elmúlt évtizedben meg is kezdődött a gyors – és minőségét tekintve gyakran felemás – adaptálási folyamat. Az alábbiakban kiderül, hogyan illeszkedik bele a sorba a Netflix legújabb minisorozata, A gesztenyeember.

A skandináv krimik világméretű népszerűségét sokan, sokféleképpen magyarázzák, a sikerrecept megfejtésére külön esszék is születtek. Ahány szerző, annyiféle érvelés, azonban mindegyik írásban vannak olyan metszéspontok, amelyek kiemelésével világosabb képet kaphatunk a sokak által kedvelt stílusirányzat alapvető elemeiről.

Az első gyakori jellemző a modern társadalmi kérdések feszegetése. Ez első olvasatra talán ellentmondásnak tűnhet, hiszen alapvetően a tömegkultúra termékeiről van szó, viszont van néhány kiemelkedő szerző, akiknél a társadalom ábrázolásakor bizony tetten érhető a szépirodalmi igényességre való törekvés (ilyen például Stieg Larsson, a Millennium trilógia szerzője, vagy Jo Nesbø, a Harry Hole sorozatmegalkotója). Az említett szerzőknél a társadalomkritika általában a narratív struktúra alapját képező bűnügyi rejtély kiegészítőjeként szerepel – Nesbø gyakran a hosszabb monologizálás helyett csak az események sűrűjébe szúr be egy-egy mondatot, amely megállásra és gondolkodásra készteti az olvasót. Érdekesség, hogy éppen a skandináv államokban élő szerzők nyúlnak a társadalomkritika eszközéhez, holott éppen ezek azok az országok, amelyekre Európában etalonként tekintünk – legyen szó akár az életszínvonalról, akár a gazdaságról, akár a társadalom „érettségéről”. Mintha csak a milliomosok panaszkodnának a megélhetési nehézségekről. És mégis, Babiczky Tibor költő szerint a műfajtörténet is arról árulkodik, hogy mindig azon államokban születtek a legsikeresebb krimik, amelyek éppen az adott társadalmi-gazdasági ranglétra csúcsán álltak (kezdetben a britek, később az amerikaiak, most pedig a skandináv szerzők).

Szintén fontos összetevőnek számítanak a naturalisztikus, brutális leírások. Domsa Zsófia, az ELTE Skandinavisztika Tanszékének oktatója a Nordic noir – avagy a skandináv krimi fénykora című értekezésében arról ír, hogy a tömegkultúrában az egyre szélsőségesebb brutalitásra van igény. A szereplőket nem egyszerűen megmérgezik vagy lelövik, hanem gyakran megcsonkítják, megerőszakolják, feldarabolják. A krimiírók pedig a szokásos miliőbe csomagolják be a váratlant, a szokatlant – a skandináv országok lakói a hétköznapokban valószínűleg ritkán találkoznak olyan mértékű brutalitással, amelyekről a regényekben olvasnak.

És ha már a szokásos miliő, nem mehetünk el az atmoszférateremtés kérdése mellett sem. Szinte minden skandináv krimi visszatérő eleme a hűvös, fagyos tájábrázolás, amely sajátosan melankolikus hangulatot teremt. Fagyos képek, vérfagyasztó brutalitás és hűvös társadalomkritika – tulajdonképpen ez a skandináv krimi alapképlete.

Ahhoz, hogy ezek a történetek a mozgóképen is sikeresek legyenek, a rendezőknek meg kell érteniük az imént felvázolt alapképletet. Erre az utóbbi tíz évben egyaránt láthattunk pozitív és negatív példákat. Az egyik első és talán leghíresebb adaptáció a már említett Stieg Larsson-regény alapján készült A tetovált lány című alkotás volt, amelynek a svéd és az amerikai feldolgozása is meglehetősen pozitív fogadtatásban részesült. Ezt követően Európában továbbra is érkeztek viszonylag elismert adaptációk (például a Fejvadászok című norvég film), de Hollywoodban már nem tudták megugrani azt a lécet, amit A tetovált lányfelállított. A skandináv krimi rajongói a legnagyobb reményekkel a 2017-ben bemutatott Hóember című filmet várták, amelyet az azonos című Nesbø-regény alapján rendeztek. A Michael Fassbender nevével fémjelzett szereplőgárda már a megjelenés előtt is bizakodásra adott okot, és csak tovább fokozta a kedélyeket, hogy a nagy sikerű Harry Hole sorozat egyik legerősebb darabját vitték vászonra. Annál nagyobb volt a csalódás, amikor a mű a mozikba került. Tomas Alfredson, a film rendezője nyilvánvalóan nem értette meg, mitől annyira sikeres Nesbø sorozata, és ezen már a Harry Hole-t alakító Fassbender játéka sem tudott segíteni.

Ezzel pedig meg is érkeztünk kritikánk fő tárgyához, A gesztenyeemberhez. Hogyan kapcsolódik a Hóember a hat részes minisorozathoz? A film egyik forgatókönyvírója, Søren Sveistrup a 2017-es csalódás után úgy döntött, egy ideig távol tartja magát a mozgóképtől, helyette regényírásra adta a fejét. Így született meg 2018-ban A gesztenyeemberkönyvváltozata, amely aztán a Netflix sorozatának alapjául szolgált. Olyannyira alapjául, hogy a rendezők szinte teljes egészében átültették a könyv történetét és hangulatát. Sveistrup, aki maga is részt vett az adaptálási folyamatban, úgy írt, mintha már eleve forgatókönyvnek szánta volna a regényt, erre utalnak például a rövid, jelenetszerű fejezetek.

Lehetetlen nem észrevenni, hogy Sveistrupra a regényírás során mekkora hatással volt a Hóember. A párhuzam leginkább a két alkotás szimbólumvilágában érhető tetten. Mind a hóember, mind a gesztenyeember a történet középpontjában álló sorozatgyilkos védjegye, amelyet közvetlenül az áldozatok mellett helyeznek el, hogy a rendőrség erről azonosíthassa az általuk elkövetett gyilkosságokat. Anélkül, hogy komolyabb részleteket elárulnánk, ki lehet jelenteni, hogy az említett tárgyak nem véletlenül válnak a bűnözők védjegyévé, mindkettejük esetében egy gyermekkori trauma fűződik hozzájuk. Végül pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy az említett jelképek alapvetően gyermekded játékok, amelyeket a nézőknek kezdetben igencsak nehéz komolyan venni, viszont ahogy gyűlnek a holttestek, úgy válik a játékszerekből a halál baljóslatú hírnöke.

Visszatérve a korábban felvázolt alapképletre: ki lehet jelenteni, hogy a dán rendezőkből és forgatókönyvírókból álló stáb viszonylag sikeresen emelte át a skandináv krimik jellemzőit a képernyőre. A társadalmi problémák feszegetése kevésbé explicit módon nyilvánul meg, de jelen van, főként a gyilkos motivációjában, és az ehhez fűződő történetszálban. A fagyos hangulat és az ehhez kapcsolódó látványvilág sem fog csalódást okozni a skandináv krimi rajongóinak. A brutalitás ábrázolásával viszont visszafogottabban bántak a rendezők, és bár nem lehet azt mondani, hogy a gyilkosságokat különösebben cenzúrázták volna, viszont a regény véres, horrorisztikus leírásai kevésbé köszönnek vissza a képernyőn. Hogy egy konkrét példát is említsünk, a történet végén az egyik szereplőt végérvényesen megcsonkítják, ezt viszont a sorozatban nem vállalták be.

Ha azonban csak ezt a szempontrendszert vennénk figyelembe, akkor A gesztenyeember legfeljebb csak egy erősen átlagos krimi lenne. Amitől igazán kiemelkedővé válik, az maga a narratív váz, vagyis a bűnügyi történet. Ezen a téren manapság már nagyon nehéz újat mutatni, és a rendezők gyakran esnek a kényelmes közhelyek csapdájába. A gesztenyeember történetvezetése kellően letisztult ahhoz, hogy a nézők az első megtekintés után is megérthessék a cselekményt, viszont kellően bonyolult ahhoz, hogy ne lehessen előre látni az eseményeket. Látszik a rendezők (és Sveistrup) arra irányuló igyekezete, hogy csavarni szerettek volna egyet a szokásos krimikliséken. Jó példa erre a zseni sorozatgyilkos sztereotípiája, aki a rendőrség összes lépését előre látja, és egyfajta macska-egér harcot vív a bűnüldöző szervekkel. Ez a karakter ugyan itt is jelen van, viszont ebben a történetben a gyilkos és a rendőrök közti sakkjátszma utólag, a csattanó leleplezése után sokkal hihetőbbnek tűnik, mint más alkotásokban. Szintén a bestiális sorozatgyilkos sztereotípiájához tartozik a traumatizált gyermekkor miatt kialakult állandó bosszúvágy és vérszomj. Ebben a történetben viszont a gyilkost nemcsak a saját sérelmei, hanem egyfajta hűvös racionalitás is hajtja, és nem válik nyilvánvalóvá, hogy az ámokfutás egy évtizedeken keresztül gondosan felépített terv része, vagy pedig egy olyan egyén fejéből pattant ki, aki ugyan megpróbált együtt élni a traumáival, de mindez nem sikerült neki, és végül a felszínre tört a bosszúvágy. Az efféle részletek egyrészt valósághűbbé, másrészt egyedibbé teszik az alkotást.

A közhelyeket azonban teljesen így sem sikerült elkerülni. A történetvezetésben kevésbé, viszont a szereplőknél annál inkább visszaköszön az egyediség hiánya. A cselekmény két nyomozó köré épül. Az egyik Naia Thulin (Danica Curcic), az egyedülálló anya, aki már nagyon unja az aktuális beosztását, és jobb pozícióba akar kerülni. Bűntudat gyötri, mivel a munkája miatt alig van ideje a lányára. A másik nyomozó Mark Hess (Mikkel Boe Følsgaard), akit éppen elbocsátott az Europol, így csak kényszerből csöppen bele a gyilkossági ügybe. Mihamarabb szabadulni szeretne, kerüli a kollégáit, és igyekszik kivonni magát a munkaköri kötelességek alól. A történet előrehaladtával aztán jobban megismerjük a nyomozók múltját, viszont komolyabb fejlődési ívet egyiküknél sem lehet felfedezni. A páros dinamikája pedig kifejezetten ismerős lehet más művekből is: két, egymásnak kezdetben ellenszenves nyomozó, akik az események hatására végül megkedvelik egymást. Egyikük sem szeretne igazán dolgozni az ügyön, de végül mindketten megszállottá válnak. A munkatársaik azt hiszik, hogy túl sokat látnak az események mögé, de végül mégis nekik lesz igazuk. Ezt a struktúrát számtalan más történetben is alkalmazták, és bár működik, de a nézőknek nem igazán kínál újat. Még az sem segít a helyzeten, hogy Sveistrup nem követi a jól bevált skandináv „nyomozóreceptet”: egy sármos, középkorú, szenvedélybetegséggel küzdő férfi helyett egy átlagos, gyakran gyengeséget mutató, valódi hétköznapi problémákkal küzdő nő áll a középpontban.

Érdekesebb viszont Rosa Hartung (Iben Dorner) szociálisügyi miniszter és férje, Steen Hartung (Esben Dalgaard Andersen) kálváriája. Egy éve veszítették el lányukat, és bár a holtteste nem került elő, de a rendőrségnek sikerült kézre kerítenie a férfit, aki beismerte a gyilkosságot. Kettejük történetén keresztül láthatják a nézők a gyászfeldolgozás különféle stádiumait, valamint azt, hogyan képes egy tragédia eltaszítani egymástól a családtagokat. Ehhez a történetszálhoz kapcsolódik a társadalomkritika is – a szerző így mutat rá az egyébként működőképesnek gondolt szociális rendszer gyengeségére, a családon belüli erőszak következményeire és a gyermekek kiszolgáltatottságára.

A gesztenyeember összességében teljesíti a skandináv krimik rajongóinak elvárásait. A képi világ jól adja vissza azt a hűvös, melankolikus atmoszférát, amelyet Sveistrup a regényben is megteremtett, a brutalitás viszont kevésbé jelenik meg a képernyőn. A cselekmény jól kiegyensúlyozott, megfelelően adagolja az információkat ahhoz, hogy a nézőket folyamatosan izgalomban tartsa. A krimi műfajában már nehéz olyan történetet alkotni, amely a gyakorlott nézőket meglephetné, viszont a rendezőknek sikerült egyet csavarni a szokásos „zseni sorozatgyilkos” sztereotípiáján. A főszereplők viszont kifejezetten sablonosak lettek, a mellékszereplők történetszála figyelemreméltóbb, és végső soron ebből is bontakozik ki az elmaradhatatlan társadalomkritika.

A film adatlapja.