Klasszikus zene a holokauszt idején

Amikor a tizenhét éves Anita Lasker-Wallfisch belépett Auschwitz-Birkenauba, biztos volt benne, hogy halál vár rá. 1943. decemberét írták, és ő már addigra szemtanúja volt annak, ahogyan szüleit deportálták, majd nyomtalanul eltűntek. „Tehát ez most az utolsó állomás” – emlékszik vissza a most 96 éves Lasker-Wallfisch arra, mit gondolt a táborba érkezéskor.

Amikor egy tiszt megkérdezte, mivel foglalkozott, félve válaszolt: „Csellóztam.” Pillanatokkal később megkereste az újonnan alapított koncentrációs tábor leányzenekarának vezetője, Alma Rose. „Reszkettem a félelemtől, meztelen voltam, és Alma Rose megkérdezte tőlem: »Hol és mit tanultál?« Őrült beszélgetés volt.”

A csellistával egy új dokumentumfilm alkalmából került sor a beszélgetésre. A Der Klang der Diktatur — Klassik unterm Hakenkreuz (The Sound of Dictatorship — Classical Music under the Swastika) című dokumentumfilm Christian Berger rendezésében bemutatja, milyen szerepet játszott a diktatúra idején a klasszikus zene. Lasker-Wallfisch azt vallja, hogy az ő életét a cselló mentette meg. Felvették őt a zenekarba, melynek tagjai gyerekek és amatőrök voltak.

Rose, Gustav Mahler zsidó zeneszerző unokahúga, akit a nácik „degeneráltnak” tituláltak, maga hangszerelt darabokat a rongyos zenei társulat számára. A zenekar minden reggel és este a női tábor kapujában játszott a dolgozóknak, még fagyos időben is. Bár a csellistát megkímélték a kegyetlen kétkezi munkától, nem érezte magát biztonságban. „Nem küldenek minket a gázkamrába csak addig, amíg zenét akarnak. Ez csak haladék!” – gondolta.

De miért foglalkoztak a nácik azzal, hogy zenéljenek az általuk meggyilkolt foglyoknak? „Ez a mentalitás annyira perverz, hogy nehéz felfogni, de elengedhetetlen: a zenét és a művészeteket a gyilkos gépezet részeként használták” – mondta Norman Lebrecht a DW-nek. „És az egész zenei intézmény és a zenei szakma Németországban vagy szemet hunyt, vagy együttműködött.”

A brit zenei újságíró hosszú évek óta kutatja a komolyzene szerepét a nácik idején. „A kultúra volt az egyik módja annak, hogy igazolják a náci uralmat Németországban” – mutat rá Lebrecht. „Mondhatnák: kultúrnemzet vagyunk, kultúrnép vagyunk. Nem is lehetett sejteni, hogy olyasmit csinálunk, ami nem kulturált.”

A kegyetlen valóság az volt, hogy bár a zsidó zeneszerzőket és zenészeket kiközösítették és meggyilkolták, a náciknak, például a koncentrációs tábor orvosának, Josef Mengelének, zsidók játszottak klasszikus zenei darabokat, köztük például Lasker-Wallfisch Auschwitzban. Állítólag még Hitler lemezgyűjteményében is voltak zsidó zenészek felvételei.

Az új zenei dokumentumfilm ezekkel az ellentmondásokkal foglalkozik, és most először foglalja össze a komolyzenei eseményeket, pontosabban, hogy azok miképp kapcsolódnak a holokauszt szörnyűségeihez. A film két főszereplője nagyon eltérő módon képviseli a nácik alatti zenei életet: Wilhelm Furtwängler sztárkarmester egyezséget kötött a nácikkal, míg Lasker-Wallfisch zenei tehetségének köszönhetően maradt életben. A történelemnek ezt a drámai időszakát digitálisan restaurált és gondosan kiszínezett történelmi filmfelvételek elevenítik fel.

Az eredeti cikk itt olvasható.