Black Bodies Matter

A népszerűbb Trafós bemutatókat idézte november 21-én a veszprémi Hangvilla előtere: az ottani törzsközönség egy tetemesebb része, köztük esztéták, kritikusok, hírességek tették tiszteletüket a városban Nagy József OMMA című előadásának magyarországi bemutatóján. Nem véletlen: Nagy Józsefet szívesen tekintjük a magyar színháztörténet emblematikus részének, miközben ténylegesen látni csak ritkán van alkalmunk a produkcióit.

A HÍD – Vajdasági alkotók Veszprémben című, november 19. és 21. között megrendezett minifesztiválnak azonban érezhetően az OMMA volt a főattrakciója. Mellette Ladik Katalin performanszán, valamint egy – tulajdonképpen már az OMMA előkészítéseként is felfogható – beszélgetésen lehetett részt venni Nagy Józseffel és a vele szoros alkotói kapcsolatban lévő Tolnai Ottóval (az est moderátora Géczi János költő volt).

Mielőtt még a konkrét előadásra rátérnék, be kell ismernem, hogy kifejezetten bizonytalan vagyok jelen szöveg létjogosultságának a tekintetében. Nagy József előadásaihoz ugyanis sokkal jobban illenek az ihletett, hosszan kiforralt művészetelméleti tanulmányok, mint az inkább csak kezdetleges benyomásokra építő kritika műfaja. Művei ugyan a részleges tapasztalataim szerint megragadják a figyelmet már a felszínen is, ám nehéz a mélyükre látni. Elsősorban a test és a mozgás révén megfogalmazott, „hardcore” filozófiai eszmefuttatásoknak tekinthetjük őket, amelyek leírásához a recenzensnek legalább közelítenie kellene az alkotó tudvalevőleg elképesztő műveltségét. Ez még akkor is igaz, ha az eddigi tanulmány- és esszéíróknak (a teljesség igénye nélkül például Várszegi Tibornak, Rényi Andrásnak vagy Darida Veronikának) hála pár támpontot kaphatunk már a mostani előadáshoz is, így az önmagát színre vivő test, a gyakran halandzsává egyszerűsödött nyelv vagy a kimunkált vizualitás központi szerepéről. A másik nehézség, hogy jelen vendégjátéknál különösen szembe ötlőek az eltérő kulturális kontextusból adódó befogadói „zavarok”. Két példát említve: az egyik, hogy az előadásban két központi kifejezés hangzott el, amelyeket a külföldi performerek lefordítva, magyarul mondtak ki. Míg az első (fekete) jól érthető volt, a másodiknál az értelmezésbe akaratlanul is bezavar a pontatlan kiejtés („Vörös a föld”? Vagy „véres a föld”? Valószínűleg az utóbbi.), ráadásul a kimondás pillanatában inkább egy előadásból kiugró attrakciónak hatott a nehezen artikulált magyar mondat, mintsem a vélhető alkotói szándéknak megfelelően beindította volna az asszociációinkat. A másik példa a megváltozott kontextusra, hogy a fekete testek látványa nyilván egészen másként működik a rasszok szempontjából jóval diverzebb Franciaországban, ahonnan az előadás érkezik, mint a black lives mattert alapvetően csak absztrakt politikai vitaként, semmint valós emberek húsbavágó tapasztalataként megélő magyarok esetében.

Nehéz ezért megállapítani, hogy hol hat rebellisebbnek az alapkoncepció, amely a multikulturalizmus és píszí eszményét elkerülve nyolc fekete testet tesz direkten látványossággá. (Hozzátehetjük, hogy teszi ezt egy fehér koreográfus és kizárólag férfi testekkel, amely utóbbi nem jelenti azt, hogy ne lennének a férfiak által előhívott feminin energiák is a színpadon, ugyanakkor azt igen, hogy ebben a felállásban szándékoztak mesélni az egész emberiségről és az univerzumról, legalábbis az előadás ismertetője szerint.) Az OMMA érezhetően ezzel a látvánnyal és látványról állít valamit: a különböző országokból összeverbuvált táncosok feketesége hol esztétizálva jelenik meg a különböző egyszerű, de éppen ezért hangsúlyos fényváltások révén (egy jelenetben a felülről érkező hideg megvilágításban mintha a meztelen fekete felsőtestek lennének legvilágosabbak a sötét színpadon), hol inkább az anyagiság kerül előtérbe a csillogósra izzadt, elképesztő fizikai teljesítményt, néhol fájdalmat kibíró táncosok esetében. Ez utóbbira erősít rá, hogy a különböző kulturális képzeteket megidéző, de egyébként sokszor monoton zenék mellett a hangzásvilágot lihegések, üvöltések és kántálások alkotják leginkább, amelyek ebben az esetben szintén a fizikalitást kidomborító elemekként működnek. A testeket leszámítva a színpad üres, így annál hangsúlyosabbak lesznek a táncosokból kirajzolódó kompozíciók, amelyek alkalmanként fényképszerűen kimerevednek egy-egy pillanatig.

A sematikus öltözet (szürke zakó és nadrág, majd a zakó nélkül már meztelen felsőtestek) miatt előtérbe kerülnek a táncosok egyedi vonásai, de ennél még emlékezetesebb az elképesztően sokszínű és gyorsan váltogatott, hol borús, hol humoros mozgásvilág, amelyből merített a koreográfia. Ahogyan a Nagy József-kutatók más előadásoknál kiemelték, a mozdulatok többnyire itt sem figuratívak, de nem is absztraktak, sokkal inkább hol jobban, hol kevésbé artikulálható képzeteket hívnak elő az ember fejében. Ilyen asszociáció lehet ebben az esetben a harc, a hatalom, a rituálé vagy a feltámadás. A legmaradandóbb kép ebből a szempontból az utolsó, az egyetlen, amelyben egy apró kellék is megjelenik: egy vörös madzag. Két halottat látunk feküdni, a köldökzsinórra is utaló madzag egy-egy végével a szájukban. Egyikük felkel és kapzsin, egyre állatszerűbb mozdulatokkal, mint egy madár az anyja csőréből a kukacot, eszi magába a zsinórt, mígnem a fekvő társának is fel kell emelnie a fejét, ha nem akarja elengedni a szájával a rövidülő madzagot. A kép itt kimerevedik. Mi ez? A mértéktelen falánkság még a halottat is tettekre kényszeríti? Vagy ez egy feltámasztás, amely, amikor elfogy a zsinór egy csókban ér véget? Érdemes keresgélni, hiszen érezzük, jelentősége van a válasznak, még ha az nem is önthető szavakba.

OMMA

Előadók: Djino Alolo Sabin, Timothé Ballo, Abdel Kader Diop, Aipeur Foundou, Bi Jean Ronsard Irié, Jean-Paul Mehansio, Marius Sawadogo, Boukson Séré

Koreográfus és jelmeztervező: Nagy József (Josef Nadj)

Művészeti munkatárs: Ivan Fatjo

Világítás: Rémi Nicolas

Zene: Tatsu Aoki & Malachi Favors Maghostut, Peter Brötzmann & Han Bennink, Eureka Brass Band, Jigsaw, Lucas Niggli, Peter Vogel

Műszaki vezető: Sylvain Blocquaux

Hangmérnök: Shoї

Forgalmazza: Bureau Platô – Séverine Péan & Emilia Petrakis

Fotók: Sophie Carles és Severine Charrier