Monodrámabetegségek és hatékony kezelésük

A monodrámákkal kapcsolatos első dolog, ami eszembe jut, egy zsigeri ellenérzés, ami abból ered, hogy nagyon kevés olyan produkció születik, amely nem szenved a klasszikus monodrámabetegségtől, miszerint a mindenkori rendező nem bízik a teljesen önmagára utalt színész érdekességében – amennyiben a színész és a rendező ugyanaz a személy, akkor önmagában –, így különböző technikai elemek, fények, vetítések, hangbejátszások, és végtelen mennyiségű effektek halmozásával próbálja fenntartani a nézői figyelmet. Azonban az egyedüli hatás, amit sikerül elérnie, az egy érthetetlen ekelektika, melyből minden nézőnek percek alatt elege lesz, ezek után pedig a kiszolgáltatott játszó a csillagokat is „leszínészkedheti” az égről, szinte lehetetlen kitörnie az érdektelenségből.

Hasonló prekoncepciókkal beülni egy előadásra nem mindig szerencsés, és ezen az ellenérzésen az előre meghatározott másfél órás időtartam sem enyhített, hisz sokszor a negyven perces monodráma is tűnhet hosszabbnak, mint egy egész estés előadás. Mindezek ellenére kíváncsisággal ültem be a Jurányi nézőterére, bízva abban, hogy az általam izgalmas személyiségnek ítélt színész mégiscsak ki tudja tölteni az 1V1 a kilencven perces játékidejét

Ellenérzéseim már a Kamaraterem előtti folyosón enyhülni kezdtek látva a folyosón mellettünk teljesen „civil” ruhában várakozó színészt. Azonnal egyértelmű lett számomra, hogy nincsenek „érdekeskedő” jelmezek, se multifunkcionális high-tech díszletek, ez pedig egyet jelent: talán a vetítést és a hangbejátszásokat is megúszhatjuk.

A színpadkép végtelenül egyszerű: néhány, a nézőkkel szemben felállított, kb. két méter magas és ötven centi széles plexilap és egy zongora. Mindez tökéletesen illeszkedett a címben meghatározott stand-up műfajhoz, ahol szintén az előszínpadra van kiszorítva az előadó, a teljes kiszolgáltatottság premier plánjába. A függönnyel „lezárt” előszínpadról nincs menekvés, aki oda kiáll, annak vállalnia kell saját magát, és bíznia saját érdekességében. Ez pedig kizárólag teljes önazonossággal tud nem mesterkélt és nem megjátszott lenni. Ez Vilmányi Benett esetében létre tudott jönni: önmagáról, gyerek és fiatalkoráról, traumáiról, tanárairól, a fociról beszélt, és még egy kis fasizmus is belefért a történetébe. Elmesélte önmagát, és lényegében visszanyúlt a színészet – sőt, talán az emberi létezés – egyik legalapvetőbb motívumához, a történetmeséléshez. A teljes előadás során követte a stand-up műfajának könnyedségét, és kellő iróniával viszonyult mind önmagához, mind az általa elmesélt történetekhez és megjelenített karakterekhez. Mindezt annak ellenére, hogy a történet bizonyos részeinél sikerült annyira kizökkennem, hogy elgondolkozzak azon, hogy vajon mi igaz mindebből – hisz ilyenkor adottnak vesszük, hogy minden –, de egy idő után ez teljesen lényegtelenné vált: mi nézők nem tudjuk, nem tudhatjuk, és nem is kell tudnunk, csak élveznünk, néznünk és befogadnunk.

Az előadás legjobb pillanatai a különböző történetekben megjelenő elrajzolt-karakter monológok voltak, amelyek egyszerre voltak humorosak, és biztosítottak óriási mozgásteret a színész számára. Ezek a karaktermegjelenítések jellemzően a stand-up világából érkeztek – meg is idézte bennem a @sikidegvagyok Instagram-oldalt – mégsem tűntek túlságosan elrajzoltnak, sem bántónak vagy éppen finomkodónak, hisz nem a karaktert parodizálta, hanem azt, amit mi gondolunk róla, ahogyan mi elképzeljük a melóst, a dílert, a focieddzőt, vagy éppen a csak panaszkodni tudó távoli nagynénit. Egyedül a dalbetétek lógtak ki kissé az egységből, azok ugyanis bizonyos esetekben túlságosan megakasztották az előadás dinamikáját, amit egyébiránt a stand-uposság kétségkívül jól ritmizált. Bár mind láthattunk példát dalbetétekkel teletűzdelt stand-upokra – gondoljunk csak a Netflixen hatalmas sikert arató Bo Burnham: Inside című filmre –, most mégis az az érzésem, hogy bár önmagukban megállják a helyüket, dramaturgiailag logikus ponton vannak elhelyezve, mégis kizökkentenek a flow-ból, amibe az előadásnak viszonylag hamar sikerül elmerítenie. Ugyanakkor, a dalokkal kapcsolatos kérdéseim közül sokra választ kaptam az előadás fináléjában, mikoris egy AKPH számot idéző rapet hallunk Benettől teljes energiabedobással. Annyira erős ez a szám, mintha jóval az előadás előtt született volna, mintha közvetlenül át tudná adni azt az érzést, azt az elemi erőt, amiről addig szó volt.

Bár Benett története nem futott ki a jelenig, számtalan történetszálat elvarratlanul hagyott – például hogyan vált az enyhén fasiszta srác az előttünk álló színésszé – ennek következtében azért enyhe lezáratlanság-élménnyel távoztunk a nézőtérről, mégis dicséretes, hogy egyedül (valójában Józsa Tamás zongoristával közösen) sikerült valódi történetmeséléssel egy olyan őszinte és egyben merész hangnemet megütnie, amely a nézőkben is hasonlóan őszinte érzetként tud lecsapódni, és képes rávilágítani arra, hogy mi lenne a lényege egy monodrámának: a színpadi kiszolgáltatottság helyett valódi színész-nézői kapcsolat, az érdekesség-kényszer helyett őszinte, sallangmentes történetmesélés.

1V1

előadja: Vilmányi Benett
Zene: Józsa Tamás
Látvány: Domahidy Veronka
dramaturg: Kemény Lili
szakmai konzulens: Bíró Bence
fény – és hangtechnikus: Kormos Róbert
rendezőasszisztens: Magasi Dalma
írta, rendezte: Vilmányi Benett

Fotók: Gulyás Dóra