Szobrászat és elmúlás

A pályakezdő szobrászművészeknek az epreskerti Parthenón-fríz Termen kívül adatott szűkös kiállítási lehetőségek mellett szinte kuriózum, hogy a Székesfehérvári Közösségi és Kulturális Központban két tárlattal rögtön három alkotó munkáit ismerhetjük meg.

Két, egymástól távoli formai kifejezésmód, amely úgy formálódott eltérő utakon, hogy a Magyar Képzőművészeti Egyetemen eltöltött évek alatt szoros ismeretség és barátság alakult ki Becskei Andor, Nagy Dániel és Körei Sándor között, amely nem csak emberként hozta őket közelebb egymáshoz, de a művészetről alkotott elképzeléseik, alkotói elveik megosztására is terepet biztosított. Ebből az életrajzi kötelékből persze nem érdemes messzire menő következtetéseket levonni vagy konspirálni, ez még a jövő zenéje, de a munkákat nézve okunk van bízni abban, hogy sokat hallunk még felőlük. Az ok, amiért ez az írás megszületett, hogy megértsünk valamit ebből a három művészi vízióból. A megértés egyébként is egy nagyon szubjektív fogalom, nem intézhető el két mondattal, főként, ha műtárgyak kapcsán merül fel, hiszen maguknak a műveknek a létrehozása is rengeteg megértési folyamatot kell, hogy magába foglaljon.

A legkézenfekvőbb és legegyértelműbb, hogy a művész megérti az általa választott anyag működését, és ezzel együtt önkéntelenül azt is megérti, hogy az anyag vagy technika nem mindig úgy működik, ahogyan azt számításai szerint várná. Halmozottan igaz ez a szobrászatban, ahol olyan matériák, eljárásmódok és folyamatfázisok kerülnek előtérbe, amelyek igazán alapos munkaismeretet, fizikai gondolkodást és jelenlétet követelnek. Fontos megismerni az anyagot, érezni azt, hogy alakítani tudják, és már ekkor egy izgalmas kapcsolat születik szobor és szobrász között. A klasszikus értelemben vett szobrászati anyagok korántsem olyan alázatosak, rengeteg kiszámíthatatlan és váratlan dolog szólhat bele az alkotói folyamatba, amelyet a Tompa-zöldek, rozsda-színek című kiállítás két résztvevője, Nagy Dániel és Becskei Andor, tudatosan építettek be munkamódszereikbe, teret adva a természetes történéseknek és a véletlennek.

Az absztrakt szobrok kialakításához Nagy és Becskei ezen túl is számtalan inspirációt merített a természetből: nem a másolás eszközével élve, hanem egy őszinte, mély kapcsolódáson keresztül, amelynek alapja szintén a már említett megértés, hiszen csak úgy lehet valamit elvont módon ábrázolni, annak kivonatát adni, ha előtte abból valamit felismerünk, akár tudatos, akár intuitív módon. Becskei Andor és Nagy Dániel szobrainak organikus jellege így fogalmazódik meg.

Becskei szobrainak ívelt vonala, valamint a rendkívül aprólékos munkával, pontonként összehegesztett fémpálcákból összeálló szövedékek a nyugalom, a tekintély és törékenység érzetét keltik. Egyik munkájánál a víz beemelésével méginkább kihangsúlyozódik a természettel való kapcsolat, miközben izgalmas viszonyrendszer alakul ki a szilárd, megmunkált, valamint a fluid, naturális elemek között. Ez a kettősség nem teremt feszültséget, a víz jelenléte inkább mintha tovább puhítaná a fémplasztikák ívelt lendületét. A természet titokzatos, rejtett világához hű ez az elvont formanyelv, hiszen az sem megragadható jobban, mint a benyomások és sejtelmek szintjén, ezért is érezhetjük át jobban a művészet nyelvén keresztül, mint a természettudományok elidegenítő nyelvezete, racionális eredményei által.

Nagy Dániel munkáira a töredékesség, a foszlányosság a jellemző, amely akarva-akaratlanul az időt és annak megkerülhetetlen, spontán munkáját juttathatja eszünkbe. A héjszerű, rétegesen felépülő struktúrák torzó jellege a hiány esztétikájával játszik, ahogy az olykor ember által készített tárgyakra, olykor természeti képződményekre emlékeztető absztrakt formák mintha az idő vasfoga által nyerték volna el végső formájukat. Figyelemre méltó teljesítmény, hogy Nagy Dániel munkái úgy érik el ezt a hatást, hogy közben nem érződik rajtuk semmi mesterségesség, csak a gondolat könnyed plasztikába ültetése.

Becskei és Nagy a fémek világát választotta mindehhez, amelynek kemény, szigorú matériáját képesek voltak könnyeddé és törékennyé tenni. A felületeikre jellemző rozsda, ahogy azt a kiállítás címével is kiemelték, festői hatást kelt, izgalmas tónusokkal gazdagítva a szobrokat. Ugyanakkor a rozsdálás nem egyszerűen szín, hanem egy hangsúlyosan időbeli folyamat, amelynek végére érve a rozsda rendszerint felemészti hordozóját, apránként oldva fel azt a létből a nemlétbe. Ugyan a szobrok esetében ez a veszély nem áll fenn ténylegesen, de a rozsda puszta jelenléte tovább fokozza a filigrán plasztikák kitettségét.

Ezután jön valami más, ami talán mégsem annyira eltérő, mint jellegéből adódóan mutatná. A másik tárlat egyéni kiállítójának, Körei Sándornak az alkotásai nem hagyományos értelemben vett szobrászati munkák: műfaji határterületeken mozognak, de mint ready made alkotások hajlamosak kioltani ezt az egyébként izgalmas kategorizációs kérdést. Azt, hogy mit látunk pontosan, a kiállítás címe szarkasztikus egyszerűséggel írja le: Virágok vázában. Ugyanakkor mégsem ez a puritán egyértelműség köszön vissza a műveken, kezdve azzal, hogy a valódi virágok nem a vázákban vannak, hanem azok fölött: elidegenítve lebegnek üvegdobozukban. Az elzárás meghatározó gesztusa rögtön egy szürreális, ismerős, mégis bizarr, rendellenes szituációba helyezi az egyébként hétköznapi, idilli képet. Ez a darabjaira szedő, furcsán analizáló művészi hozzáállás nem a körülöttünk lévő hétköznapi tárgyak milyenségére szeretné felhívni a figyelmet azáltal, hogy beemeli őket a kiállítótérbe, tulajdonképpen nem is igazán róluk szól, hanem arról, ami rajtuk végbemegy, vagyis az idő történéséről, amit kevés dolog szemléltet jobban, mint a változás. Nincs semmi a világon, ami állandó vagy statikus lenne, minden folyamatos alakulásban van körülöttünk, csak ezek többnyire olyan mikro-mozgások, és a lassúságnak azon a fokán működnek, hogy nem feltétlenül érik el az ingerküszöbünket. Ezért nem érzékeljük őket folyamatként, megváltozott állapotukat csak egy idő után ismerjük fel.

A kiállítás során a virágok valóban elhervadnak. Tagadhatatlan, hogy van ebben valami melankólia, merengés az elmúláson, mint a németalföldi mesterek által festett vanitas-csendéleteken, amelyek a földi javak és a jólét múlékonyságára figyelmeztettek, de sokkal inkább az idő moralizálástól mentes bizonyítékai, a legtermészetesebb biológiai és fizikai folyamatok hordozói. Üvegdobozba zárásuk is ennek a steril, megfigyelő nézőpontnak a következménye, ahol egyszerre hozzá is férünk a dologhoz, meg nem is, mintha a művész eltiltana minket annak lehetőségétől, hogy beleavatkozzunk az idő és a változás természetes munkájába, és mindössze a kontemplatív szemlélődést teszi számunkra lehetővé.