Rudolf Chmel: Új Milan Hodža kerestetik, aki értelmet ad a Közép-Európa gondolatnak. Senki sincs a láthatáron…

A kiváló irodalomtudós és politikus azt állítja, hogy az értelmiség az utóbbi három évtizedben teljesen elvesztette egykori kisugárzását.

Hol tanultál meg magyarul? – kérdezték tőle régesrégen az elmúlt évszázadban a Szlovák Irodalmi Intézet állásinterjúján. A nagyanyám anyanyelve, válaszolt az igazságnak megfelelően, és talán már sejtette, hogy elérkezett a pillanat, mikor a szláv nyelvek mellett a magyar válik további irodalomtudományi működésének kulcsává.

Kiskorától fogva olyan környezetben élt, ahol természetes volt, hogy az ember több nemzeti identitással rendelkezik. A szélsőségek szorítása alatt mindig édesanyja szavaira gondolt: „Nem illik ezt, Rudíku, esztétikai okok miatt.”

Rudolf Chmel hungarológus, diplomata és politikus egész életét a közép-európai szellemiség gondolatának szentelte azzal a meggyőződéssel, hogy tanulmányozni kell az irodalmi és politikai kapcsolatokat, azonban nem szabad őket azonosítani.

Azon igyekezete ellenére, hogy ilyen kulturális környezetet teremtsen, nem emlékszik egyetlen olyan pillanatra sem, amikor a régió államai, nemzetei és politikusai tanúbizonyságot tettek volna összetartozásukról, olyan különleges eseményre, amelyet állampolgárként számon tarthatna.

A 20. század rendszereinek tapasztalatával a háta mögött állítja, ha a polgári Közép-Európát újra hagyjuk túszul ejteni, akkor most saját magunk túszai leszünk. Mi magunk leszünk ebben bűnösök.

Nyolcvan felett továbbra is Sziszüphosznak érzi magát. És meg van győződve arról, hogy jó irányba lehet fordítani a dolgokat.

Pilzenben született, mi hozta a családját Szlovákiába?

Szüleim friss házasokként a múlt század harmincas éveiben költöztek Pilzenbe Nógrádból – apám Szinóbányáról, anyám Katalinhutáról –, együtt anyám szüleivel, vagyis a nagyszüleimmel. Egészen hároméves koromig, 1942-ig éltek ott. Anyai nagyanyámmal együtt, akit haláláig babicsnak hívtunk [a kifejezést a babička (nagymama) szóból alkották – a ford.], ekkor tértek vissza Szlovákiába, pontosabban a Tátra alá, Szvit városába. Nővérem tízéves volt.

Nyilván a munka végett költöztek.

Az apám a pilzeni Škoda üzemből érkezett Szvitbe, egy olyan gyárba, melyet csak nyolc évvel korábban építtetett Baťa zöldmezős beruházásként. A középvezetésben kapott helyett, és az ennek megfelelő szociális vívmányokat is élvezhette. Vagyis a költözés oka egyszerűen csak a hazatérés volt, ha nem is a saját régiójába, hanem a festői tátrai plenérbe, amelynek – kár volna tagadni – megvolt a maga hozzáadott értéke. Apámnak több lehetősége is volt, Baťovany, a mai Partizánske, vagyis Simony, Zólyombrézó, a dél-csehországi Sezimovo Ústí, de állítólag én Szvitet húztam ki a kalapból.

Gondolja, hogy jobb lett volna Csehországban maradni?

Nem sajnálom, hogy eljöttünk, még ha nem is mondanám magam a hegyek legnagyobb barátjának. Szülőhelyem, Pilzen csupán ködös, inkább mozaikszerű emlékeket hagyott bennem, konkrétabb emléknyomok a tátraalji háborús és háború utáni évekből maradtak.

Hogyan hatott Önre a legszűkebb környezete?

Támogató családi környezetnek nevezném, ahol természetes volt a nemzedékek közti összetartás, a család emlékezetét elsősorban a már említett babics tartotta egyben. Egy igazi közép-európai emlékezetről van szó.

Milyen értelemben?

Babics a Vajdaságban született, kerekesmester apja, akinek szép német neve volt: Stuhl, Csehországból, ha jól emlékszem, Prágából költözött oda. A szélesebb család lefedte az egész Monarchiát, benne Budapestet és Bécset, tehát a multikulturalizmus alapjai megvoltak. A mai napig őrzöm babics névjegyét, talán a múlt század elejéről, melyen ez áll: Illés Károlyné, szül. Stuhl Erzsébet. Egyébként dédapám, anyai nagyapám apja, Illés Nándor, akit a szlovák tudománytörténet Ferdinandként ismer, más mellett a magyar erdészeti terminológia megalapítója volt, a selmecbányai erdészeti akadémia professzora, mely Csehszlovákia megalakulása után Sopronba költözött.

Milyen nyelven beszéltek otthon?

Otthon a szlovák mellett a magyar volt használatban, és nem csak akkor, amikor a szülők azt szerették volna, hogy a gyerekek ne értsék, mit mondanak. Illetve a cseh is. Helena nővérem csehül végezte az általános iskolát, majd a költözés után, az ötödik osztály kihagyásával kitűnő diákként folytatta a poprádi ún. polgári iskolán, vagyis a hatodik osztályban. Miközben a nyelvvel nem volt semmi problémája. Elszakadt a csehtől, de a magyartól is. Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna őt ezeken a nyelveken beszélni. Apám szlovák volt a legjavából, ám szintén magyar nyelvű iskolákat látogatott, nővéreivel, akik már az első világháború előtt Budapesten telepedtek le, magyarul levelezett. Valószínűleg anyám volt a korrektora. Természetesen Pilzenben a bő évtized alatt magukba szívták a cseh nyelvet, és hattott rájuk a szélesebb értelemben vett cseh kultúra is. Apám többek közt haláláig a cseh židle szót használta a szlovák stolička helyett a székre, sőt, a pilzeni városi dalkörben is énekelt.

A szülei soha nem foglalkoztak a bennük megbúvó úgynevezett igazi szlovákkal?

Nem volt abban semmiféle nemzeti szempont, hogy visszatértek szűkebb hazájukba. Spontán csehszlovakizmusukban éltek, mely nagyanyám multikulturalizmusában gyökerezett, s amiben szerb, máskor expresszívebb kifejezések keveredtek. Sőt, mikor anyám várandós volt velem, úgy gondolta, Dása lesz a nevem! És élete végéig Rudíkunak szólított, vagyis a cseh megszólítást használta. Tíz évig asszimilálódott a cseh környezetbe, magyar kulturális tudata szolid iskolai alappal rendelkezett, de mindez nem akadályozta meg abban, hogy a szlovák tudatát ápolja, ráadásul Szvitben belépett a hagyományos nemzeti nőegyletbe, a Živenába.

Honnan jött az ötlet, hogy a szlovák irodalom tanulmányozásába kezd, s ezzel tölti majd az egész életét?

Környezetemben nem volt helye az etnikai gyűlöletnek, mégis termőtalajra találhatott itt egy jövendőbeli irodalomtörténész, aki a szlovák irodalommal foglalkozik, vagyis a nemzettudat valamiféle koncentrátumával – ez egy olyan probléma, mely most, ahogy öregszem, egyre több indokot szolgáltat arra, hogy elgondolkodjam. Cseh – pilzeni, cseh-szlovák (Szvitben a legközelebbi szomszádságban sok cseh család lakott) –, nem hagyományosan nemzeti-rurális, hanem urbánus-ipari-multikulturális környezetben növekedve azonban már tizennégy évesen határozottan eldöntöttem, hogy a szlovák irodalom történetének tanulmányozásával keresem majd meg a kenyerem. Tehát valami olyasminek a vizsgálatával, ami mintha a szlovák identitás története lenne kicsiben.

Szerepet játszott ebben az is, ahogy a tanuláshoz viszonyult?

Hatással lehetett erre az iskola is, de az alapimpulzusnak a közvetlen környezetemből kellett érkeznie, amely azonban nem volt a legkompetensebb, már ami a műveltségi szintet illeti, bár anyám, de a nagyanyám is elég sokat olvasott. Vannak ilyen dolgok az ember életében, ma már valószínűleg felesleges boncolgatni. Mikor támogató környezetről beszélek, el kell mondanom, hogy hétévesen, mikor zeneiskolába mentem, a szüleim Dalibor pianót vásároltak nekem, és úgy tizennégy évesen, mikor úgy viselkedtem, mint egy tudós, egy komoly íróasztalt. Kis túlzással azt lehetne mondani, hogy azóta van dolgozószobám. És könyvtáram is, amely – miként előszeretettel hivatkozom Márai Sándorra – a magunkfajta ember számára a legeredetibb és legbensőségesebb hazát jelenti.

Szeretett zeneiskolába járni?

Abban az időben különösen inspiratív volt számomra. Igazgatója a kiváló zeneszerző, Mikuláš Schneider-Trnavský tanítványa, Anton Kantor hegedűművész volt, aki úgy beszélt velünk a művészetről, mint felnőttekkel. Később más tanítónők vettek át, végül Liszt II. Magyar Rapszódiájával fejeztem be a zongoraórákat. Majdnem azt mondtam, hogy jellemzően, de máskülönben a jazz, a swing és a cseh avantgárd Osvobozené divadlo (Felszabadult Színház) – Jaroslav Ježek zenéjének és dalai szövegének, melyet Jan Werich és Jiří Voskovec írtak – rajongója voltam. Olyan kultúra volt ez, ráadásul politikai kultúra, amely operett-Magyarországon, de a hozzá sokban hasonló Szlovákiában is teljesen hiányzott. És még a háború után is aktualizálták. Mindenféle rendszerrel szemben kritikus volt, a nem demokratikusakkal szemben különösen. A hatvanas években lelt visszhangra nálunk, kortársaimnak – Milan Lasicának és Július Satinskýnek köszönhetően.

De térjünk vissza az irodalomhoz, vagy a tágabb értelemben vett kultúrához. Milyen könyvek hatottak Önre?

Én kissé atipikus módon párhuzamosan jutottam hozzá a szlovák és a cseh gyerek- és ifjúsági irodalomhoz, mivel a nyolc évvel idősebb nővérem elhozta a könyveit Pilzenből, így egyszerre olvastam Pavol Dobšinský és Božena Němcová népies meséit és mondáit. Tehát a szlovák-cseh bilingvizmus tulajdonképpen már a gyerekkoromban megerősödött bennem. Később ezt az olvasmányanyagot gazdagítottam nővérem lányregényeivel, amit valószínűleg kevesen abszolváltak kortársaim közül. Végső soron egyfajta cseh-szlovák irodalmi kontextust megélve nőttem fel, és ezt senki nem veheti el tőlem. Bizonyos szempontból értem, hogy mindannyian kapunk valamilyen alapfelszerelést a bölcsőnkbe, amely aztán tartósan beépül az identitásunkba. Én akkor kaptam meg ezt, mikor magamévá tettem a cseh irodalmat, előbb a gyerekirodalmat, a hazait és a fordításokat, mely számunkra, szlovákiaiak számára a hidat jelentette Nyugat felé.

Mikor kezdett el gondolkodni az identitásáról?

Az én nemzedékem nem tett lényeges különbséget a cseh és a csehre fordított világirodalom közt, szinte sajátként olvastuk azt is. Paradoxnak hangzik, de így érzem. Ugyanakkor azonnal hozzá kell tennem, hogy ez nem érvényes vice versa, tehát a csehek számára. Ők egészen másként tették a magukévá Szlovákiát és a szlovák kultúrát. Talán valahol itt vannak az alapjai a bilingvizmus, sőt az ún. kettős irodalmiság – vagyis két irodalmi rendszer átfedése – általam elméletileg később megfogalmazott problémájának. A múltban, a 19. században, majd a 20. elején mindez szlovák–magyar viszonylatban is megnyilvánult olvasói és szerzői oldalon egyaránt. Napjainkig a cseh és a szlovák irodalom közt működik, bár, természetesen, már differenciáltabban és nem olyan intenzíven. Pontosabban a szlovákok esetében. Egy kulturált szlovák számára azonban most sem okoz problémát cseh nyelvű könyvet olvasni. Magától értetődően fiatalkoromban nem így gondolkodtam, azonban mikor már huszonöt-huszonhat éves voltam és a doktori disszertációm írtam, amely később, 1972-ben megjelent könyv alakban és 1980-ban, majd 2014-ben magyar fordításban is, már igen. Még mindig úgy látom, hogy ez egy termékeny komparatisztikai módszer a specifikus irodalmi viszonyok vizsgálatára. És ilyenek voltak, de még mindig azok, a szlovák–magyar és a szlovák–cseh viszonyok. Bár már kevésbé, de a szlovák kultúrális tér képviselői a mai napig eredetiben olvassák a cseh irodalmat, azonban a cseheknek ehhez mindig műfordítóra volt szükségük. Napjainkban talán még inkább. És már ez is a gyakorlat. A cseh irodalom, nem csupán a műfordításoknak köszönhetően, még mindig a nyugatot jelenti a számunkra.

A cseh irodalomból ki jelenti Ön számára leginkább a Nyugatot?

Nemzedékem számára Jaroslav Hašek, Karel Čapek, a két háború közti cseh avantgárd, de később Josef Škvorecký, Milan Kundera, Bohumil Hrabal, Ladislav Fuchs és sokan mások is, akiknek abban a cseh-szlovák irodalmi kontextusban, vagyis a kettős irodalmiságban, egyszerre volt számunkra komplementáris és integrációs funkciója. Mindezt, ahogy említettem, nemzedékem a bölcsőjébe kapta, és talán nem lehet már elvenni tőle. Esetemben ebben nagy szerepet játszott sokéves munkásságom a prágai egyetemi, illetve tágabb, értelmiségi és nyilvános térben. Más dolog, hogy ez a kontextus veszt az erejéből, módosul majd a következő generációkkal, bár nem gondolom, hogy angol közvetítéssel fogjuk majd olvasni intenzíven az irodalmat világszerte.

Abban az időben mennyire vette észre nemzedéke a női szerzőket?

Generációm még a hagyományos tiszteletet ápolta a nőkkel szemben, s ez nem csupán abból eredt, hogy fiatalkoromban úgy voltam ismert, mint aki felsegíti a nőkre a kabátot, a bundát, vagy átadja nekik a helyét a villamoson, ami az akkori „polgárságomhoz” tartozott. Nem tudom azonban, hogy ez ma már nem volna-e szexizmus. Mindenesetre még álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer az emberi és nemzeti kisebbségek jogaiért, a nemi egyenlőségért felelős miniszterelnök-helyettes leszek, és mindezért a törvényalkotásban én viselem majd a felelősséget. De valahogy soha nem jutott eszembe, hogy meg kellene különböztetni a női irodalmat a férfitól. A női regényt a férfitól. Ne adj isten a női irodalomkritikát a férfitól. És gyerekkoromban lányregényeket olvastam! A cseh kritika klasszikusa, F. X. Šalda, akire valamikor fél évszázada Kaffka Margit Hangyaboly című regényének utószavában hivatkoztam, úgy gondolta, hogy az ilyen felosztás csak a kor irodalmi nyomorának és kicsinyességének kicsúcsosodását jelenti. Másrészt kedves barátnőm, a legtöbbet fordított prózaíró, Klára Jarunková, aki sajnos már több mint másfél évtizede nincs köztünk, ha jól emlékszem, nagyon kritikusan viszonyult az ilyen megkülönböztetéshez. Ebben az értelemben mindig is a nemi egyenlőség mellett voltam, ha éppen nem is így nevezték.

Mi a szerepe az angol közvetítésnek napjaink Közép-Európájának irodalmában?

Nem tudom megítélni, minderről csupán azt gondolom, hogy az irodalom nyelv, és a nyelv Közép-Európában – a nemzeti megújhódás ideje óta bizonyosan – az identitás lényeges része. Amivel sajnos vissza is élnek, mindenekelőtt a nacionalisták, a soviniszták. Úgy vélem, ebben a fázisban még egyfajta ördögi körről beszélhetünk, melyet nem nagyon tudunk meghaladni. Vannak a következetes nyelvváltásnak egyedi esetei, mint például Kundera, de az ellenkezőjének is, az anyanyelvhez, a nemzeti nyelvhez való szó szerinti hozzátapadásnak – nemcsak az olyan emigránsok esetében, mint Márai vagy Miłosz, hanem sok ismert szerző esetében is, nálunk és a környékünkön. Más a helyzet persze a szakirodalomban, az irodalomtudományban, a biológiában, az antropológiában vagy más tudományágakban. Ha nem használja az angol nyelvet, akkor csupán otthon van jelen, és ez gyakran kevés, sőt ártalmas. A szépirodalom azonban, Közép-Európában biztosan, még sokáig ellent fog állni az ilyenfajta globalizációnak. Éppen a nyelv miatt. A jövőben minderről megtudhatunk majd valamit, amikor ezeket a megállapításokat tapasztalati úton igazolják unokáink és dédunokáink nézetei és gyakorlata. Nem csak azoké, akik külföldön fognak élni.

A kemény ötvenes években a szlovák mellett oroszt is tanult. Ki lehetett kerülni a politikai nyomást?

1956 szeptemberének végén érkeztem a Comenius Egyetem bölcsészkarára, az enyhülés évében, a szovjet kommunisták XX. kongresszusa után, mely Nyikita Szergejevics Hruscsov beszédével detronizálta Joszif Viszarjonovics Sztálint, az egész világ igazhitű kommunistáinak addig érinthetetlen bálványát. Bármennyire is rigid volt Csehszlovákia, valami megmozdult ott is, ugyan lassan, csigatemtóban.

Miben nyilvánult meg ez a parányi elmozdulás?

Sok minden nem változott, Husák és társai továbbra is a börtönben ültek, a desztálinizáció felettébb szelíden zajlott. Ugyanis a korábbi sztálinisták felügyelete alatt történt. Kialakult egy kis tér a párbeszédre, leginkább néhány művész és író „éhezett ki” rá, szerették volna megreformálni a kommunizmust. Az 1956-os magyar forradalomra azonban nem reagáltak. Sőt, inkább az ellenkezője történt.

Önt hogy érintette mindez?

Abban az időben egy kollégiumi szobában laktam Simkó Tiborral, Koncsol Lászlóval és néhány kissé idősebb magyar diákkal, de nem csupán emiatt voltam informáltabb. De senki nem mert nyíltan megnyilatkozni. Még nem voltam tizennyolc, de nem emlékszem, hogy a szlovák írók, értelmiségiek közül valaki is kifejezte volna szolidaritását a magyar kollégaival, akik a forradalom szovjet tankok általi eltiprása ellen tiltakoztak. Az ezt követő kádárizmus, vagyis a szovjet bolsevizmus magyar formája, harminc évig tartott.

Ez még inkább növelte a belső feszültséget Önben?

Az ötvenes évekről és az akkori középiskolai, majd egyetemi tanulmányaimról külön beszélgetést lehetne folytatni. Mindenesetre lázadni csak nagyon ritkán lehetett, jobban a kávéházakban, mint a nyilvános térben, inkább metaforikusan, ami meg is történt, de az ötvenes évek első, elnyomó felének emléke még mindig erősen kapaszkodott mindannyiunk tudatában, főleg miután, ahogy mondtam, sztálinisták hajtották végre a desztálinizációt. Nem szabad azonban elfeledni, hogy 1948 és 1989 között olyan rendszerben éltünk, amelyben a teljes kulturális és művészeti intézményrendszer alá volt vetve a kommunista pártnak. A művészek, írók pedig ezt szolgálták. Mindannyian az állam alkalmazottai voltunk, vagyis annak birtokosáé, a kommunista párté. Mikor arról döntöttem, hogy milyen egyetemi tanulmányokat folytassak, a pozsonyi bölcsészkar szlovák nyelv és irodalom szakát választottam. Ez volt az ún. főszak, ötéves képzéssel, amihez mellékszakot kellett választani, amit három és fél évig hallgattunk. Az orosz mellett döntöttem. Egyrészt azért, mert a 19. századi orosz irodalom rajongója voltam, másrészt azért, mert úgy tűnt, hogy annyi tanulással töltött év után felkészültebb leszek az orosz nyelvre.

Nem volt ebben semmiféle ideológiai elhivatottság, mely annyira jellemző azokra az évekre?

Puskin, Gogol, Tolsztoj, Turgenyev, Goncsarov, Dosztojevszkij, Csehov, hogy csak néhányat említsek azok közül, akik számomra garantálták a valódi humanista értékeket. Talán ebben nem tévedtem. A 20. század irodalmának tanulmányozása közben természetesen nem kerülhettük el az ideologikus értelmezéseket, de hála néhány tanárnak – például Ivan Slimáknak – mégiscsak sikerült alaposabban tájékozódni benne. A másik oldalon az orosz irodalmi tanulmányok nem eredményeztek bennem semmiféle politikai, ideológiai elhajlást, vagy neadjisten túlzott szlavizmust, ruszofil érzéseket. Már akkor is érvényes volt, hogy mindent csak mértékkel. Anélkül éltem, hogy túl közel kerültem volna az egyoldalúságokhoz, melyek akkoriban minden lépésnel lestek az emberre, különösen a fiatalokra.

Ezekben az időkben még hatottak Önre a szülei?

A szélsőségek ilyen veszélye esetén szokta mondani anyám, hogy „Nem illik ezt, Rudíku, esztétikai okok miatt”.

Rudolf Chmel (Plzeň, 1939. február 11.)
1961-ben fejezte be tanulmányait szlovák nyelv és irodalom, valamint orosz nyelv és irodalom szakon a pozsonyi Comenius Egyetemen, azóta a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa.
Az ötvenes évektől, a kommunista totalitárius rendszer idejétől kezdve reflektál a gondolkodás és az irodalom eseményeire, látta és megélte a bársonyos forradalom utáni társadalmi változásokat, részt vett a szlovák politika és kultúra alakításában 1993 után.
1988 és 1989 között a Slovenské pohľady című irodalmi lap főszerkesztője volt.
1990 és 1992 között cseh-szlovák nagykövetként tevékenykedett Magyarországon.
1993 és 2000 között a Nyílt Társadalom Alapítvány elnöke, valamint a politikai-társadalmi havilap, az Os főszerkeszője volt.
A múlt század kilencvenes éveiben egyetemi tanárként dolgozott a pozsonyi Comenius Egyetem hungarisztika szakán.
2002 és 2005 között a Szlovák Köztársaság kulturális minisztere volt.
2006 óta a prágai Károly Egyetem mellett működő Szlavisztikai és Kelet-európai Tanulmányok Intézetének igazgatója.
2010 és 2012 között a Szlovák Köztársaság kisebbségekért felelős miniszterelnök-helyetteseként működött.
Több mint tíz, fordításokban is megjelent kötet szerzője, sok könyves sorozat mögött állt, valamint számtalan fontos, folyóiratokban, gyűjteményekben publikált szöveget, szakszöveget írt.

Az egyetemi tanárai milyen mértékben teljesítették be fiatalkori ideáljait az egészséges társadalomról?

Figyelmemet a szlovák irodalom tanulmányozására összpontosítottam, és egészen kiváló tanárok is tanítottak – Andrej Mráz, Milan Pišút, Miloš Tomčík, akik képesek voltak a kor ideológiai korlátait ha nem is leküzdeni, de puhítani vagy megkerülni mindenképpen. Hiszen ők is tudtak a politikai nyomás határairól, emellett tagadhatatlanul műveltek voltak. Széles eszmei spektrumot képviselve a maguk módján az akkori művelt ember mintáját jelentették, akik alkalmazkodtak ugyan, de nem szerettek volna prostituálódni. Az akkori szlovák, de egyáltalán, a közép-európai értelmiség helyzete mindenképp megérne egy mélyebb elemzést. Egyelőre mintha erre még nem lenne akarat. Megmaradunk az egyszerűsített, általánosító értékeléseknél, bár strukturáltabb problémáról van szó egyéni sorsokkal.

Később a magyar irodalomra és a komparatisztikára specializálta magát. Mi indította el errefelé, miközben olyan erősen vonzódott a szláv nyelvekhez?

Kissé bizarr történet, még ha a szlovák hungarisztikában nem is egyedi. Ha mégnéznék a magyarból fordító vagy a magyar irodalmat ismerő szlovákok névsorát, csak kivételesen találnának köztük szakirányú egyetemi végzettséggel rendelkező hungarológusokat. Megemlíteném itt például kortársaimat, barátaimat, Karol Wlachovskýt és Vojtech Kondrótot, de másokat is mondhatnék. 1961-ben fejeztem be a tanulmányaimat, amikor is megvédtem a Štúr Iskola tagjáról, a romantikus költő, drámaíró, irodalomkritikus és történész Mikuláš Dohnányról szóló szakdolgozatom, aki az 1848/49-es forradalom történetével is foglalkozott. 1968 és 1972 között jelentettem meg életművét. Már az egyetem befejezése előtt ajánlatot kaptam a Szlovák Tudományos Akadémia Szlovák Irodalmi Intézetétől, s a felvételi beszélgetés során a bizottság tagjai jelezték, hogy megérett az idő a szlovák–magyar összehasonlító tanulmányok megkezdésére. Egyetlen szakmai kérdést kaptam csak ebben a témában, mégpedig Andrej Mráz professzortól, aki a szakdolgozatom opponense is volt: „Hol tanultál meg magyarul?” Senki sem tudott nyelvtudásom mélységéről semmit, és én azt válaszoltam, hogy a nagyanyámtól, a már emlegetett babicstól. Mráz professzor azt válaszolta, hogy „Látod, mire jó egy nagyanya!” És ezzel be is fejeződött a felvételi meghallgatásom!

Tehát sikeresen vette ezt az akadályt.

Meggyőztek, hogy a szlovák–magyar kapcsolatokkal foglalkozó témát válasszak. Ezt követően bevonultam kétéves katonai szolgálatra, majd mikor visszatértem, intenzíven foglalkozni kezdtem a témával. Négy évvel később megvédtem a Két irodalom kapcsolatai: tanulmányok a szlovák–magyar irodalmi kapcsolatok köréből című, később könyv alakban kiadott disszertációm. Vannak korok, amikor az ilyen sikerül. Ha akarja az ember, és a csillagok állása is kedvező, s ez a hatvanas évek másik felében fennállt.

Pontosan mit jelentett ez az Ön esetében?

Fontos szerepet játszott ebben budapesti tanárom, mentorom, a kitűnő szlovakista, Sziklay László. Arra is rákényszerített, hogy magyarul levelezzek vele. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Csukás István Ady Endre a szlovák irodalomban (Endre Ady v slovenskej literatúre, 1965) című könyvéről írt recenzióm magyar fordítását szótárral a kezemben és nagyanyám segítségével (!) olvastam a Tátra alatt, látjuk, hogy a bizarr dolgokból nincs hiány. No, de az eredmény számít. Mindenesetre nagyon sokat adott a magyar irodalom és egyáltalán, a magyar kultúra akkori, mondhatni posztgraduális tanulmányozása, a gyakori budapesti tanulmányutak, mindenekelőtt az MTA Irodalomtörténeti Intézetébe a Ménesi útra, a találkozások a rengeteg tudóssal, a magyar irodalom és a komparatív módszerek ismerőivel.

Mi volt ennyire vonzó a magyar környezetben?

Most azt mondanám, paradox módon, hogy a hatvanas évek végén, de főleg a hetvenesek elején ott ismertem meg a nyitottabb világot, amit nálunk, Csehszlovákiában az 1968-as megszállás után olyan brutálisan bezártak. Nyilván túlzott nosztalgiával emlékszem ezekre az időkre. A Mikroszkóp Színpad, melyet bár a kádárizmus, vagy egyenesen Kádár szentelt fel, akkoriban Pozsonnyal és Prágával összehasonlítva elérhetetlen politikai kabarénak tűnt! A mi fejeseink nem tűrték, hogy valaki viccet csináljon belőlük. De ez talán már az emlékezés műfajához tartozik, hiszen talán ebben az esetben is áll Kohn mondása a halálos ágyán, miszerint minden másként van. Mai fejjel visszagondolva talán érvényes az is, hogy intenzívebben és szisztematikusabban kellett volna folytatnom a hungarológiai pályát. Ki tudja…

Összehasonlítva, milyen volt a szlovák?

Az természetes alap volt, amelyből kifejlődött az egész későbbi szakmai életem. Hogy kissé nagyobb hangsúlyt kapott benne a romantika tanulmányozása, azt jelentette, hogy kapcsolatba kerültem a romantizmus ún. immanens problémájával, a nemzet problémájával, a szlovákkérdéssel, és annak képviselőivel, főleg Ľudovít Štúrral és Jozef Miloslav Hurbannal. De hasonlóképpen a cseh- és a magyarkérdéssel is.

Különbséget tett a tanulmánya tárgyául szolgáló irodalmi romantizmusok közt?

Az identitás már akkor fontos fogalom volt. De ahogy mondani szoktam, nem szabad ezzel kapcsolatban túlzásokba esni. Mindenesetre az ötvenes években a romantizmus tanulmányozása mégiscsak kevésbé volt terhelt ideológiailag, mint a realizmusé, a két világháború közti avantgárdé vagy a kortárs irodalomé. A másik oldalon összehasonlító módszert is implikált. Így amikor a disszertációm témáját pontosítottam, egészen természetes módon támaszkodhattam a szlovák és a magyar romantizmus stúdiumaira. Azonban érthető módon még a tudományos, a strukturalizmussal alátámasztott módszer sem tudta megkerülni a politikai, ideológiai összefüggéseket, melyek a modern közép-európai nemzetek és irodalmak létesülése során sok mindenben hasonlítottak egymásra, de el is tértek egymástól. Ezért engem sokkal inkább érdekelt a két romantizmus tipológiai összehasonlítása, mint például az oly gyakori, a nacionalisták által örömmel felhasznált túlkapások, amilyen Petőfi vagy Madách nemzetisége. Ha valami vonzott ebben a témában, akkor az az volt, hogy a romantika korában ezekben az irodalmakban miként artikulálódtak nem csupán az egyes nemzeti jegyek, hanem a tágabb európai kontextussal kapcsolatban álló általános értékek. Ezért is jártam gyakrabban a közép-európai térség országaiban, és ezért részesítettem előnyben a közép-európai irodalmi szintézist, ami komplementer a hagyományos szlavisztika elképzelésével. Ám – hogy visszatérjek a szlovák vagy a magyar irodalom vonzerejéhez – sok más időszak vizsgálatával lehetett volna folytatni ezt a kutatást, több tucat magyar könyv fordítása jelent meg az én elő- vagy utószavammal.

1989 előtt hogy fogadták az olvasók a magyar irodalom szlovák fordítását?

Azt gondolom, hogy a magyar irodalom a szlovákok számára egyfajta komplementer szerepet töltött be, sok mindenben pótolta számukra bizonyos időszakban és bizonyos területen például azt, amit népszerű vagy populáris irodalomnak nevezünk – Jókai, vagy akár Mikszáth. Másrészt pedig voltak az igényesebb szerzők, a nyugatosok, Kosztolányi (még diákkoromban megjelentettem egy recenziót Pacsirta [Pavučina] című regényének cseh fordításáról), Ady, Babits és mások, hogy ne húzzam nagyon az időt, egészen Mészölyig, Esterházyig, Konrádig, Nádasig és sok már kortársig. Azokat a szerzőket szerettem, akik a gondolkodást, az intellektust, vagy ha úgy tetszik, az emlékezetet ugyanarra a szintre helyezik, mint az alkotás technikáját, illetve esztétikáját. Ezt nyújtotta a magyar irodalom mindig is, napjainkban talán még inkább, bár a társadalomban sajnos már nem rezonál olyan nagy mértékben. De ez nem csupán a magyarok problémája.

Van értelme irodalmi kapcsolatokkal foglalkozni? Mások az irodalmi kapcsolatok, mint a politikaiak, vagy közös nevezőre hozhatók?

Mikor a múlt század hatvanas éveinek első felében tudományos pályára léptem, az éppen akkoriban rehabilitált komparatisztikára fektettem hangsúlyt, ugyanis ez érdekelt. A komparatisztika bizonyos értelemben arra volt hivatott, hogy kompenzálja az összehasonlító irodalomtudomány átpolitizáltságát, amely a proletár internacionalizmus ideológiájának szolgálatában állt, és főleg a szatelit nemzetek irodalmának az orosz, illetve a szovjet irodalomhoz fűződő kapcsolatait részesítette előnyben. Azt mondták róluk, hogy szocialista irodalmak! Mindemellett persze valamennyire ott volt a hagyományos szlavista elképzelés is, a szláv kölcsönösség felélesztése.

Miről tanúskodik mindez?

Ez természetesen egyoldalúság volt, amely a háború utáni helyzet és az említett kemény ötvenes évek következménye volt. Az eredeti komparatisztika rehabilitációja és a társadalmi liberalizáció nálunk a tudományosság visszatérését is jelentette, az irodalomtudomány strukturalista hagyományaihoz való visszatérést, és bizonyos értelemben az ideológia és a politika beleszólásának csökkentését vagy gyengítését az irodalmak összehasonlító vizsgálatában. Kérdésével összefüggésben azonban el kell mondani, hogy a politikának egy kissé más pozíciójáról van itt szó, inkább a politikatörténetéről, mely beavatkozhat az összehasonlító kutatásba. Amikor a szlovák–olasz, spanyol, francia, román, portugál és sok már bilaterális kapcsolat vizsgálatáról beszélünk, csak ritkán jut eszünkbe megemlíteni, nemhogy még hangsúlyozni is ezek politikai kontextusát. Azonban vannak olyan kapcsolatok, melyek ezt a politikai kontextust szó szerint magukban foglalják, mondhatni a DNS-ükben hordozzák. A szlovák–magyar kapcsolatok kétségkívül ezekhez tartoznak. A nemzetiségi feszültségek, ellentétek, konfliktusok, a szociális-politikai szűrő, melyen keresztülmentek mindkét nemzet kapcsolatai főleg az utolsó két évszázadban, és az utóbbi évszázadban a szlovákok és a kisebbségi magyarok, vagy a szlovákiai magyarok kapcsolatai is, mindez sajátos arculatot, specifikusságot adott neki. Az irodalmaknak és azok kutatásának azonban mindennek ellenére megvolt a maguk immanens fejlődése, amely a szóban forgó feszültségeket, konfliktusokat átlépte. Bár jobbára vékony jégen táncolt. Nagy fába vágtam a fejszém… Mivel – miként említettem – a pályám elejét a romantika kutatása határozta meg, nem tudtam megkerülni a nemzet, a nemzeti ideológia egyedi és ugyanakkor univerzális jelenségét, egyszerűbben mondva – a szlovák és a magyar nacionalizmust. Ennek a jelenségnek minden fontos toposzát – a jókat és a rosszakat egyaránt – innen örököltük. És továbbvisszük azokat, sajnos, a 21. századba is.

Mit gondol, szolgál számunkra valamiféle tanulsággal az irodalom?

Az irodalom az összes többi művészettel együtt jelentős szerepet játszott a nemzeti ideológiák alakulása során, és a szlovák–magyar kapcsolatok kutatója ettől nem tud eltekinteni. Azonban nem kell, hogy a művészet domináns legyen. De hogy lezárjam ezt a gondolatmenetet, kutatni kell az irodalmi és a politikai kapcsolatokat is, de nem szabad azonosítani őket. Lehet tanulságot levonni belőlük, még ha a gyakorlatban ilyet nem is nagyon látunk. Biztosan nem ártana megismerni azoknak, akik például a szlovák–magyar kapcsolatokba politikai síkon szeretnének beavatkozni, hogy milyen nyomot hagyott azokban az irodalom és a történelem. És például elolvasni, hogy mit írt erről Ladislav Ballek vagy Závada Pál és sok már szerző, akik felelevenítik számunkra az elfeledett emlékezetet. A politikai emlékezet ugyanis mindig szelektív és célirányos. Az irodalmi rendelkezik azzal az exkluzivitással, hogy egyszerre lehet egyéni és komplex.

Hogy látja a szlovákokat és a magyarokat ma? Változott a véleménye róluk az évek során?

Éveket áldoztam a szlovákok és a magyarok tanulmányozására, megismerésére, s ezt a tudást több könyvembe szintetizáltam. Közös, ugyanakkor ellentétes történelmünk bejárása során szerzett tapasztalataimat azonban nem lehet olyan könnyen, aforisztikusan általánosítani. Karl Deutschot, a prágai születésű amerikai politológust parafrazeálnám ezzel összefüggésben, aki azt mondta, hogy a nemzet egy olyan közösség, mely a szomszéddal szembeni averziókon, és talán leginkább a közös történelem eltérő értelmezésén alapul. Természetesen ez csupán egy nézet a nemzetről, de a szlovák–magyar problémára úgy illik, mintha rá varrták volna. Rengeteg példát hozhatnék erre a történelemből és a saját – tudományos, diplomata és politikai – tapasztalataimból is, de nem szeretném ezt a beszélgetést tovább terhelni az emlékezéssel.

Talán mégiscsak megtehetné, még ha ez nem is mindig ad optimizmusra okot.

Mikor utolsó csehszlovák nagykövetként harminc évvel ezelőtt szlovák–magyar kiegyezést, megbékélést kezdeményeztem parlamenti szinten, az lett az eredménye, hogy valamikor 1992 tavaszán mindkét delegáció elhozta ennek a memorandumnak a saját szövegezését, melynek tárgya főleg az 1938–1948 közötti időszak volt, csakhogy ezek totálisan, de totálisan inkompatibilisek voltak. A mai napig kerestetik egy ember, aki valami hasonlót megpróbál. Mindezt csupán annak margójára mondom, amit néhány politikus kijelent a szlovák–magyar kapcsolatok kitűnő állapotáról. És a demokráciában, a diplomáciában és a politikában többségében csak a rossz oldalt éltem meg.

Mi minden lehet ennek az oka?

Azt mondanám, megint csak távirati stílusban, hogy ennek a legtöbbször a felelőtlen politikusok az okai, de a sztereotípiák és a szimbólumokkal való visszaélés is, melyek a történelem során több rétegben rakódtak le mindkét nemzet tagjainak tudatában különböző, például iskolai, mediális, sőt még irodalmi eszközök révén is. Ezt aztán a politikusok kihasználták, hiszen tudták, hogy a választó manipulálható. Mikor több mint tizenkilenc évvel később a Most–Híd színeiben az emberi és nemzeti kisebbségek jogaiért felelős miniszterelnök-helyettesként, Fico kormányzása után, a két ország közötti kapcsolatok fagypontján, terápiaként egy szlovák–magyar megbékélési alap létrehozását javasoltam a már régebb óta működő cseh–német alap mintájára, a javaslatot végül nem támogattak még konzervatív-keresztény koalíciós partnereim sem. Mondhatnám, hogy demokrata nacionalisták vagy nacionalista demokraták. Magyarország, abban az időben még a Magyar Köztársaság akkori külügyminisztere, Göncz Kinga ennek az alapnak még az Európai Únióban is szerzett támogatókat, de nem segített ez sem. És mikor egy évvel később a kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvény lényegi módosítását javasoltam, kemény harcokat kellett folytatnom a koalíción belül, például a nemrégi kormányfővel, Igor Matovičcsal is, mivel úgy tűnt számukra, hogy túl sok jogot „adnánk” ezzel a kisebbségeknek, vagyis a magyaroknak. És most nem az akkori ellenzéki nacionalista szociáldemokratákról, illetve az ortodox nacionalistákról, tulajdonképpen extrémistákról beszélek. Az ehhez hasonló szomorú történetekből egy egész antológiát állíthatnék össze, mely a szlovák–magyar sziklatömböt görgető Sziszüphosz sorsát dokumentálná.

Még mindig ez az érzése?

Nyolcvan felett természetesen már fogy az ember ereje. De érvényes ekkor is, ez Sziszüphosz sorsa. Soha nem görgeti fel sziklatömbjét a csúcsra. Napjainkban, mikor a közép-európai nacionalizmus új méreteket ölt, még inkább kifejező ez a mementó. Azt gondoltam, mikor a kilencvenes években a szlovákoknak túl kellett élniük a rurális, nacionalista-szocialista populista Mečiar által uralt időszakot, hogy mindez adó a történelmi késlekedésért. Kiderült, hogy tévedtem. Néhány szomszédunk, leginkább a vezéreik, akik nemzetük történelmi mítoszokkal alátámasztott felsőbbrendűségét hangsúlyozták, később ezt megismételték, immár szofisztikáltabb, de erőteljesebb formában. Szlovákia ma politikai marazmusával fizet adót azért, hogy a mečiarizmus erkölcsi-politikai destrukciója betetőzi művét, aminek következtében a dezorientált társadalom szétesésik, mégpedig olyan eredménnyel, melyre a politológiának nincsen szava. Nagyon leegyszerűsítve úgy is mondhatnánk, hogy a mečiarizmus alapozott meg ahhoz, hogy harminc év demokráciát követően a polgár/választó képes érvényes lehetőségként elfogadni egy vagy két „családi” pártot, amelyekről akkor senki sem képzelte, hogy valamikor is szerepük lehet a politikában. Erre is tart a fejlődés, és talán nem csak amiatt, mert az elején az első gombot félregomboltuk. Nincs ebben semmi biztató a távozó Sziszüphoszok számára. De ő volt az is mindeközben, aki az egész világot kissé kisiklatta.

Változott valamit az, hogy miként tekintenek a kisebbségekre Szlovákiában és Magyarországon?

Kívülről úgy tűnik, hogy a kisebbségi-nemzetiségi kérdés ma már nem olyan neuralgikus pont, mint egykor, mely naponta teremtett konfrontációs és konfliktushelyzeteket. Sok politikus úgy viselkedik, mintha ez az ő személyes érdeme volna. Egy mélyebb alámerülés a „lelkükbe” azonban képmutatást, alattomosságot és hamisságot hozna a felszínre. És azt, hogy elemi szinten sem ismerik a problémakört. Eddig legfőképpen a parlamenti és köztársasági elnöki választások előtt mutatkozott meg mindez, mikor a politikusok előhúzták az ún. magyarkártyát. És a választók, a hagyományos sztereotípiáikat működtetve, hálásan kaptak rá erre a csalira. Megvoltak ennek Szlovákiában a saját tradicionális rituáléi, amelyekhez természetesen a másik oldal, vagyis a magyarok is megfelelő alapot biztosítottak. Például valamikor negyedszázada az egyik Tátra-alji rokonom azt kérdezte tőlem, hogy miért szeretnének a magyarok elszakadni tőlünk, erre én azt a kérdést tettem fel, hogy erre miből következtetett, mire azt válaszolta: a csontjaimban érzem. Így működött ez éveken át, az ellenségkép hatott és félelemmel töltött el. Benne volt azokban a csontokban! Próbáltam tenni ez ellen valamit az értelmiségi és polgári aktivisták közt, és a politikában vagy a diplomáciában is. Nem tudom objektíven megítélni az eredményt, de a sziszüphosziság érzése biztosan meghatározó.

A bársonyos forradalom után mikor vált ennyire bonyolulttá ez a probléma?

Sok földim 1989, de főleg 1992 után abban lelte örömét, hogy végre uralkodhat a magyarok fölött, vagy legalábbis a kisebbségiek fölött, és jogokat ítélhet meg nekik, de később inkább korlátozhatja a nyelvi, kulturális és oktatási/művelődési jogaikat. A többség szeretett volna a kisebbség identitásáról dönteni, és ez mindig is összeegyeztethetetlen volt a demokráciával. Az az érzés, hogy a többség ilyen szégyentelenül uralkodhat a kisebbségen, nem csupán a nemzetiségin vagy nemzetin, ma is él. A magyarországi szlovák kisebbség ma már csak kulturális és folklór probléma, míg a szlovákiai magyarság, a népszámlálásokkor láthatóvá váló folyamatos fogyás ellenére, nem csak kulturális, hanem politikai entitásként is értelmezhető. Ezért is képes bonyolultabban, politikai eszközökkel képviselni önmagát. Ez pedig a másik oldalon nacionalizmust hív elő, mivel a másikban az ellenségét ismeri fel, aki – miként a másik sztereotípia mondja – mindig valamit akar, valamit kér. A kisebbség így aztán folyamatosan valamilyen traumával, félelemmel él, s ez nem jó alap az együttéléshez.

Miért nem sikerült úgy megoldani a helyzetet, hogy ne csupán a többség legyen elégedett, hanem főleg a kisebbség?

Valamiféle megoldással próbálkoztam, mikor Bugár Bélával 2009-ben megalapítottuk a Most–Híd nevű interetnikus pártot. Több mint egy évtizedig tartotta magasba a polgári párt zászlaját, s a címerében az etnikai egyetértés szerepelt. Mindez Fico nacionalista kormányai idején, s ha megengedi: olyan újdonság ez, amelynek a nacionalizmussal felcicomázott Közép-Európában inspirációként kellene szolgálnia. Egy ideig szolgált is, de mikor beléptek Fico harmadik kormányába 2016-ban, a választók elfordultak a párttól, bár a párt paradox módon éppen ebben az időszakban tett a legtöbbet a kisebbségekért, különösen a magyarokért, ha az elmúlt harminc év kormányait tekintjük. Ugyanis rendelkezett az említett politikai eszközökkel.

Ma hogy ítéli meg ezt a szerencsétlen politikai kompromisszumot?

A Most–Hidat is a sziszüphoszi projektjeim közé sorolom, mivel mostani visszatérésük a tisztán magyar párthoz jelzi azt, hogy a polgári párt még mindig nem kelendő portéka. Az egyetértés pártja máig nem talált semmiféle megértésre a Duna túloldalán sem. Talán egy hónappal azután, hogy 2010-ben beléptünk Iveta Radičová kormányába, amelyben én, mint már említettem, az emberi és nemzeti kisebbségek jogaiért felelős miniszterelnök-helyettesként működtem, a Duna tévében egy vitában mások mellett részt vett az akkori, illetve jelenlegi miniszterelnök-helyettes, Semjén Zsolt, aki kijelentette azt a számomra emlékezetes mondatot, hogy mi csak etnikailag tiszta párttal vagyunk hajlandóak tárgyalni. Megértettem, hogy mi már soha nem találkozunk. De mindent összevetve, a sziszüphoszi sziklatömb kb. tízéves görgetését nem sajnálom. Talán hagyott valami nyomot a szlovák–magyar kapcsolatok történetében a jövő idealistái számára is. Megtalálni a modus vivendit a többség és a kisebbség vagy kisebbségek közt, közös nevezőre hozni az együttélés integrációs és megkülönböztető tendenciáit, olyan politikusokat kíván meg, akik nem preferenciát látnak minden sarok mögött, hanem az embert, aki méltósággal, egyenjogúan, identitásával összhangban szeretne élni. Ez idáig egyetlen kormánynak sem sikerült következetesen.

Legalább megváltozott ezeknek a kapcsolatoknak a paradigmája? A szlovákiai magyar kisebbségnek, mint mondja, polgári része is van, még ha az utóbbi időben egyre szembetűnőbb is a visszatérés a hagyományos nacionalista elképzelésekhez. Vagy nem?

A kemény ötvenes években Fábry Zoltán magyar értelmiéségi Harmadvirágzás című, 1954-es esszéjében a szlovákiai magyar irodalom korszakolásával kapcsolatban az első Csehszlovák Köztársaság idejét úgy jellemezte, mint az új magyarság születésének idejét, amikor többféle hatás vegyült. Voltak olyanok, mondja, akik a régi, hivatalos pesti irányadást követték. Csak a hitlerizmus és a nyilasok rémtettei ébresztették fel őket. De voltak olyanok is, akik Fábry szerint a tényleges magyar szellem követői voltak, amit olyan alkotók képviseltek, mint Ady, Móricz, Bartók, Kodály, vagy a humanista európai kultúra, az emberiesség hangja, a vox humana, mely az antifasizmusban folytatódott. Ez volt az „Új arcú magyarok” nemzedéke, ahogy az akkori jelentős költők egyike, Győry Dezső fogalmazott. Azért említem ezt a látszólag a történelem süllyesztőjébe került történetet, mert a szlovákiai, vagyis akkor még csehszlovákiai magyarok körében ez az integrációs magatartás – mely az itt vagy száműzetésben élő baloldaliakra éppúgy jellemző, mint a polgári-konzervatív szerzőkre és aktivistákra, és tipikusan a szlovák vagy csehszlovák környezetbe való beépülésre irányul, miközben arra törekszik, hogy ne vesszen el semmi a magyarságukból – még mindig aktuális. A hagyományos bezárkózáson túllépő vonulat képviselői közül biztosan sok nevet lehetne említeni.

Például?

Részt vettek ebben a munkában további generációk, így Tőzsér Árpádé, Grendel Lajosé, Szigeti Lászlóé, Hunčík Péteré, és több mai negyvenes, Csehy Zoltán, Gazdag József, Szalay Zoltán és mások, akik nem tették magukévá a régi kisebbségi atavizmusokat. Ezzel összefüggésben részletesebben kellene beszélni arról a programról is, amellyel a Független Magyar Kezdeményezés nevű párt a nyolcvanas évek végén előállt. Ha most a csehszlovák irodalmi kontextusnak a Stanislav Šmatlák irodalomtörténész által hatvan évvel ezelőtt kidolgozott fogalmából indulnák ki, azt mondanám, hogy az elmondottak fényében a szlovákok és a magyarok kapcsolatában, főleg Szlovákiában, minden vonulatot vagy – Fábry szavaival – hatást közös nevezőre kellene hozni: a megkülönböztetőket, a komplementereket és az integrációsakat is. Különbözőek vagyunk, kiegészítjük egymást és képesek vagyunk összefogni is. Talán ez lehetne, ha létezik egyáltalán ilyen, a történelem tanulsága. De semmi ilyen nem létezik.

Melyik időszakban voltak Ön számára a társadalmi történések a legintenzívebbek?

Kétségkívül ma már emlékmű, tanú vagyok, aki aktív életéből kétszer több mint harminc évét két teljesen eltérő politikai-gazdasági rendszerben élt le – egyszeűen fogalmazva: a totalitáriusban és a demokratikusban. De minden ilyen szigorú felosztás csak általános, nem éri el az átalakulás mélységét, mely tudatunk legalsóbb rétegeit érinti. Azt is mondhatnánk, megint csak leegyszerűsítve, hogy ha a sors ilyen kort ró valakire, és az illető a közéletben aktívan is részt vesz, tehát ha író emberről van szó, akkor mindennek utána lehet járni a megírt szövegekben. Egy ilyen leltár során – amire az embernek, ahogy öregszik, egyre kevesebb kedve van –, az látható, hogy több, térségünk számára kulcsfontosságúnak mondható helyzetben is ott voltam. Értelmiségiként elég jelentős szerepet vállaltam 1968-ban, a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes években és később felváltva a civil szektorban, az intellektuális akadémiai és egyetemi szférában, de a diplomáciában és a politikában is. A nem mindig rokon, nem mindenben kompatibilis szférák ilyen találkozásából nem lehet teljesen sértetlenül kijönni, főleg a politika képes olyan helyzetek teremtésére, amelyek a többivel ellentétben állnak. És mindegy, hogy egy kis közép-európai országban él az ember, vagy egy nagyhatalom polgára.

Úgy látja, hogy a szlovák társadalom és kultúra fejlődése egyértelmű irányt követ?

Lehetőség szerint muszáj valamiféle alap étoszt követnie az embernek már a bölcsőtől. Valamit már ott kap az ember, és ehhez jön a hozzáadott érték, amit az élet nyújt fokozatosan. Sok függ attól, hogy a pozitív dolgok milyen módon találkoznak, és hogy túlsúlyba kerülnek-e. Megőrizni az integritást a szűkebb szlovák, vagy a tágabb csehszlovák környezetben, és aktívan leélni kétszer több mint harminc évet, ahogy mondtam, teljesen eltérő rendszerekben, nem volt könnyű és egyszerű. Valami alap demokrata ösztön azonban nem engedett a szélsőségek irányába. Ezek mindkét rendszerben fenyegettek. Az elsőben a forrófejű kommunizmus, a másodikban főleg az, hogy engedünk a nemzet bájerejének, pontosabban a nacionalizmus veszélyének, amivel a különböző alakban feltűnő populisták rögtön a bársonyos forradalom után éltek és visszaéltek. Szerencsére nem vonzottak a szélsőséges dolgok. Már a kommunizmusban is demokráciára vágytam, azonban ez főként csupán verbális vágy volt. Mikor ezek megvalósítására megteremtődtek a feltételek 1989 novembere után , megmutatkozott, hogy gyakran ellentétesek az elképzeléseink. Míg a kommunizmusban például a nemzedékemben létezett valamiféle konszenzus – a környezetemben csak kevesen tűntek hithű kommunistának, inkább az alkalmazkodás mértékéről beszélhettünk –, a novemberi változások után jóval nagyobb eltérések mutatkoztak. Valakik újra alkalmazkodtak az éppen regnáló hatalomhoz, valakik a populista Vladimír Mečiar és a szélsőséges nacionalisták vonatára ültek fel, mások pedig – később a világpolgár, kozmopolita jelzőt kapták – egy pillanatig a legüres térben maradtak. Én akkorra megszoktam a kozmopolita jelzőt, már az ötvenes években ezzel illettek a gimnáziumban, mikor felvettek az ifjúsági szervezetbe!

Utólag hogy értékeli az írói közösség hozzáállását a szlovák társadalom szóban forgó vonásához?

Máig működik benne ez a kettősség – mely egy bevált koncepción alapul: nemzeti verzus nemzetellenes, bár nálunk nem volt élesen megfogalmazva az ún. népiek és urbánusok hagyománya. Természetesen az egyik irány sem rezonál napjainkban számottevő módon a társadalomban, de a ridegség fennmaradt. És nem létezik diskurzus. A párhuzamos világok nem találkoznak. A fogyasztói társadalmat mindez hidegen hagyja, hiszen az már régen lemondott a kultúráltságról. Nem érdeklik őt sem a nemzetiek, sem a világpolgárok. Másrészt viszont Szlovákiában a nemzeti kártyával, ahogy a magyarkártyával is, a választási kampányban még mindig számolni kell. Teljesít egy elemi szükségletet: ellenségképet ad.

A Közép-Európa-gondolat és az ehhez kapcsolódó eszmék, eszmények ma már hiábavalónak tűnnek az Ön számára? Elvesztettük Közép-Európát? Vagy maradt belőle valami, megváltozott benne valami, vagy esetleg még előttünk áll ennek az eszménynek a beteljesülése?

A Közép-Európa-eszmény iránti egész életen át tartó irodalomtörténeti és valamiféle érzelmi vagy származás által meghatározott érdeklődésem nézőpontjából ezt a projektet ma már szintén a sziszüphosziak közé sorolnám. A nem teljesen megvalósítottak közé. Végighullámzott ez az életemen és a pályámon a maga emelkedőivel és lejtmeneteivel, bár ma inkább a szkepszis uralkodik, vagy a pesszimizmus. Mert minden másképp van, hogy megint csak az öreg Kohnra hivatkozzam. Talán a szlovákok rendelkeznek történelmileg a legkisebb affinitással az iránt, amit – mindenekelőtt a 20. században – Közép-Európának hívunk. De ez rendben van, mivel ennek a vitás helynek és vitahelynek – miként Karel Kosík cseh filozófus megnevezte fél évszázaddal ezelőtt – minden országa a maga módján definiálja ezt a fogalmat, a saját szemszögéből.

Mi lehet az oka annak, hogy ilyen gyenge a Közép-Európához tartozás érzése?

A szlovákok valószínűleg soha nem voltak összenőve az emlékekben élő, eltűnt Kakániával, ezzel az érthetetlen, tulajdonságok nélküli állammal, a liberális alkotmánnyal, de klerikális hatalommal, melyet meglehetős iróniával ábrázolt Robert Musil. Azonban ő is „szlovák falvakat” emlegetett, mikor ennek az államnak a különböző attribútumait sorolta. Másrészt, ahogy Konrád Györggyel szoktam mondani, és amit Pavel Vilikovský szintén megerősített, Közép-Európa egy urbánus, városi projekt, nem pedig rurális. Musil ironikusan mutatta be a korabeli nemetiségi harcokat, melyek abban az időben a külföld érdeklődését is felkeltették; inkább azt vette komolyan, ami szerinte ebben a térségben egyesítő erőként lépett fel – „minden ember ellenállását az emberek igyekezete ellen”, és az ebből következő bizonytalanságot és bizalmatlanságot a saját személyes sorssal szemben. A szlovákok számára, a konzervatívok számára biztosan, ebben az időben a nemzetiségi, kollektív problémák voltak a legfontosabbak, ebből vezettek le minden mást. Bár a magyarok jobbára csak a Monarchia szétesése után kezdtek el érdeklődést mutatni a Közép-Európa-gondolat iránt, de már a két világháború közt is inkább azt az utat keresték benne, hogy a Trianonban meghiúsult ambícióikat jelentősebb mértékben megvalósítsák. Közép-Európában azonban soha nem arról kellett volna az eseményeknek szólnia, hogy ki lesz a hegemón, még ha néhány politikus esetében az ilyen hatalmi érzések erősebbek is voltak. A 20. század első felének legjelentősebb szlovák politikusa, Milan Hodža, aki oly intenzíven és tervszerűen próbálta megvalósítani ezt az eszményt a szélesebb geopolitikai térben, ezért univerzálisabb értelmet adott neki.

Hol történt aztán a hiba?

Több mint fél évszázada, iránykeresésem közepette teljesen természetesen jutottam el a Közép-Európa gondolathoz, azzal együtt is, hogy a hagyományos kelet-európai szláv elképzelést magyar résszel bővítettem, vagyis egy közép-európai szintézishez, mely nem arra épült, hogy megszüntesse, hanem hogy ellensúlyozza és kiegészítse az addig előnyben részesített szláv nyelvi egységet és kölcsönösséget. A magyar irodalom, kultúra integrálása az ún. szocialista irodalmaknak ebbe az akkoriban mégiscsak ideológiai hatás alatt álló terébe azt jelentette, hogy már megfontoltabban és élesebben mozgott az ember azon a bizonyos vitás helyen, vagy vitahelyen. Már említettem, hogy a politikát nem lehetett teljesen elkerülni. Azonban, látszólag paradox módon, a már szintén említett proletár internacionalizmus a negyven év alatt a nacionalizmus éleit leköszörülte, eltakarta. 1989 után, szintén paradox módon – a szabadság és a demokrácia idején, ezek feltárultak és nemegyszer rosszabb oldalukat mutatták. A szlovákok ezért Vladimír Mečiar működésének következtében a kilencvenes években könnyen válhattak volna Kelet-Európa nyugati országává, nem pedig Nyugat-Európa keleti országává. Azzal fenyegetőzött, ha nem fogadnak be minket az euroatlanti struktúrákba, a Kelet részévé válunk, de ma azt mondanám, hogy csoda történt. A nyugati Közép-Európában maradtunk, ami akkor Közép-Európa minden nemzetének vagy államának célja volt, és most is viseljük ennek betegségeit, egyszer könnyebben, másszor nehezebben.

Alighanem Szlovákia ma néhány szempontból jobb helyzetben van.

Ma úgy tűnik, hogy egy lépéssel… vagy épp a régi hendikepek kiegyenlítődtek Közép-Európában; bár talán csak azért, mert a partnereink megbotlottak az úton, neadjisten rátértek az általunk elhagyott röppályára. Vagy inkább a poros mezei útra! Közép-Európa az utóbbi több mint harminc év alatt olyan fejlődésen ment át, amelyet néhány, inkább faktografikus kísérlet ellenére egyelőre senki sem rekonstruált megfelelő módon. Térképe ugyan nem változott, de ma kissé szomorúan kell megállapítanom, hogy nem tudom, tulajdonképpen még mi köti össze Közép-Európa államait, hogy például a Visegrádi Négyek megalapozottságáról beszélhessünk. A partikularizmus, a lezárt határok, a köldöknézés, a régi jó elszigeteltség talán mégsem jelenti ezt a kötőanyagot. Neadjisten a harc a liberalizmus vagy a liberális demokrácia ellen? Nem emlékszem egyetlen olyan pillanatra sem, mikor Közép-Európa államai, nemzetei, politikusai különösebben összefogtak volna, egy olyan pillanatra, melyet állampolgárként számon tarthatnék, nem még hogy honorálnék. Mikor 1991 februárjában beléptünk ebbe a közös felvonóba, akkor is inkább a rivalizálás volt túlsúlyban, nem pedig az őszinte együttműködés és a kölcsönös segítség. Talán még azt a tényt ki lehet emelni, hogy minket, szlovákokat a mečiarizmus idején főleg a lengyelek bent tartottak ebben a csoportosulásban. Az értelmiség pedig az utóbbi harminc évben, Közép-Európa politikai arculatának kialakulása során teljesen elvesztette egykori fényét. A Visegrádi Négyek formális célja, hogy felvonóként szolgáljon az integrációs struktúrákba, megvalósult, és az értelmes együttműködést felváltotta a provinciális egoizmus, illetve a nemzeti bezártság. A szellemi dimenzióról, mely valamikor a nyolcvanas évek végén alapként szolgált, már ne is beszéljünk. Új Milan Hodža kerestetik, aki értelmet és idők feletti koncepciót ad a Közép-Európa-gondolatnak.

Van esély ilyet találni?

Egyelőre nincs a láthatáron senki, tényleg senki. De ez nem csupán a mai globális krízis eredménye, Közép-Európa állapota már régen nem adott okot a reményre. Mi, akik hiszünk a sokszínű, közös Közép-Európa szellemében, a kulturált Közép-Európában mint a polgári társadalom terében, kissé hosszú ideig megvetően emelkedtünk felül az egyes államokban létrejövő politikai mutációkon. Nem tűnt valószínűnek számunkra, vagy egyenesen lehetetlennek látszott, hogy Közép-Európa olyan térséggé váljon, amelyben veszélyeztetik az emberi jogokat, a demokráciát, a jogállamot, ahol ismét egy olyan rendszer kerekedhet felül, mely állítólag demokrácia, de autoriter, szó szerint illiberális demokrácia. Ma egy sokkal bonyolultabb valóság előtt állunk, de ha megint hagyjuk túszul ejteni a mi polgári Közép-Európánkat, már önmagunk túszul ejtéséről beszélhetünk majd. Most mi magunk leszünk a bűnösök.

A szellemi közép-európaiság gondolatát intenzíven támogatta a Kalligram kiadó, mely azonban nemrég megszűnt. Az ön számára ez is egy sziszüphoszi projekt volt?

Azt az időszakot, amikor a Kalligrammal és annak ún. szellemi atyjával, Szigeti Lászlóval együttműködtem, intellektuális életem szempontjából talán a legfontosabbnak, legértelmesebbnek és leginspiratívabbnak gondolom. Nem pusztán azért, mert én is kiadtam ott több könyvem, illetve több könyvsorozat és folyóirat szerkesztésében is részt vettem, hanem azért is, mert működése negyedszázadában valóban egy független műhely volt, azt is mondhatnám, hogy szellemi oázis, mely megbirkózott a politikai és ideológiai egyoldalúság csapdáival, amikből azokban az években nem volt kevés. A Kalligram maga köré gyűjtötte a műveltek elitjét. A közép-európaiak összetartozásáért többet tett, mint a visegrádi politikusok többsége összesen, azért is, mert a Közép-Európa gondolatot mindig új kulturális és szellemi impulzusokkal gazdagította, melyek valóban átlépték a zárt társadalmak határait. Megtiszteltetés volt számomra, hogy a Volt egyszer egy kiadó… (Bolo raz jedno vydavateľstvo…) című szlovák és magyar gyűjtemény összeállításával kifejezhettem a tiszteletem iránta. Ilyen kiadó már sajnos nem létezik. Hiányzik, és úgy gondolom, nem csak nekem. Nem véletlen, hogy miután befejezte működését a Kalligram, Közép-Európa felett is valahogy kevesebb fény látszik. Hálás vagyok a sorsnak, hogy részese lehettem ennek az ún. közép-európai felemelkedésnek Közép-Európa tetejére abban az időben, mikor még ennek talán volt értelme. Napjainkban az ilyen intellektuális diskurzus iránti társadalmi kereslet lassan gyengül, és talán ezzel meg kell békélni. Mindenesetre a Kalligrammal való együttműködést nem vélem olyan mértékben sziszüphoszinak, mint a többi említett aktivitást. Sőt ellenkezőleg. Még ha nem is toltuk fel azt a sziklatömböt a csúcsra, megmaradt az értelmes cselekvés, a beteljesedés érzete. Ez kissé legalább megbékít az öregséggel, melynek nyavalyáihoz nem csupán a nosztalgia tartozik hozzá…

Hungarisztika, szlovakisztika és közép-európai tanulmányok hallgatóit oktatta Pozsonyban és Párgában. Úgy gondolja, hogy sikerült átadni nekik a tapasztalatait és ismereteit, és ők ebből le tudták vonni a tanulságot?

Az utóbbit természetesen rájuk hagyom, de ha csak azt a tíz doktorandust és a többi diákot említem, akik sikeresen állnak helyt szakmájukban, formálisan talán már ez is megnyugtathat. Mindig is fontos volt számomra a dialógus alapú tanítás, a kritikus gondolkodás. Manapság mindenki fellelheti a tényeket, de fontos, hogy összefüggéseikben és kontextusukban értelmezzék és értékeljék azokat. Ezt a szlovakisztika és a hungarisztika esetében többségében mindig összehasonlító módszerrel, közép-európai felülnézetből tettem, és úgy vélem, ez a diákok számára vonzóbbnak bizonyult. A prágai bölcsészkaron, ahol ez a megközelítés egy időre dominánssá vált, areális stúdiumnak neveztük.

Min alapult?

A nyelven és az irodalmon kívül bevontuk a történelmet, a kulturológiát, röviden egy, a hagyományos, szűken filologikustól tágabb kontextust. Az areális megközelítés néhány közép- és kelet-európai, vagy épp déli, balkáni irodalom esetében produktívabbnak, vagy ha úgy tetszik, progresszívabbnak tűnik a számomra. Magában foglalja az összehasonlítás mindhárom említett tulajdonságát vagy funkcióját – az integrációsat, a komplementert és a megkülönböztetőt. És nem szünteti meg ezeknek az irodalmaknak a hagyományos, már a nemzeti újjászületésük idejéből ismert kapcsolatait, melyek által egységes kulturális entitást alkotnak. Időről időre politikai vagy geopolitikai konstrukciókkal felélénkítve. Az egyik ezek közül a visegrádi csoportosulás, mely, mint már szó volt róla, sikertelenül keresi szellemi arculatát, de hiába vár egy közös szándékra is, mely a felvirágoztatását célozná. Igaz, az értelmiségieknek állítólag nincs mit hozzáadni ehhez.

Mikor a kilencvenes évek közepén rövid ideig a magyar tanszék vezetője volt a pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészkarán, úgy tűnt, hogy a hungarisztikai tanulmányoknak van jövője. Ma már nem létezik ez a szak, miért jutott kátyúba?

Mikor a tanszékre érkeztem, képzeletbeli statútumában az állt, hogy tulajdonképpen a magyar kisebbség tanszékéről van szó. Olyan diáknak, aki idegen nyelvként tanulta volna a magyart, egyszerűen nem volt lehetősége ott tanulni. Az első rendszerváltás utáni dékán, a már emlegetett ruszista, Ivan Slimák – akinek Juliana Szolnokiová, a modern magyar irodalom jelentős műfordítója volt a felesége – próbált tenni ez ellen. Slimák beszélt rá a habilitációra és a tanszék vezetésére, amit végül úgy értelmeztem, hogy az lenne megfelelő, ha két szakot nyitnánk. Egyet a kisebbségi magyaroknak, akiknek az anyanyelve magyar és magyar nyelvű érettségivel rendelkeznek, egy másikat pedig, ha úgy tetszik, a nem kisebbségieknek, azzal a szándékkal, hogy kielégítse a szlovák társadalomtudomány és közélet szükségleteit, és fordítókat, a magyar nyelv, irodalom és tágabb értelemben vett kultúra ismerőit adjon. Hogy megszüntessük azt a paradox helyzetet, hogy – mint mondtam – a magyar történelemmel, nyelvvel, irodalommal, kultúrával olyan emberek foglalkoznak Szlovákiában, akiknek nincs egyetemi végzettségük. Megpróbálkoztam azzal is, hogy a tanszék mellett kialakítunk egy hungarológiai intézetet, de nem jártam sikerrel. Nem volt érdeklődés iránta az akkori, mečiari szlovák politikában, de Magyarországon sem, de még a magyar kisebbség körében sem.

Vagyis ismét a nacionalista irigységnél vagyunk, a gondolkodás kicsinyességénél?

Ahogy mondtam, úgy tekintettek rá, mint a kisebbség számára fenntartott munkahelyre. Sőt a magyar pedagógiai fórum olyan határozatot fogadott el akkoriban, hogy a magyar nyelv és irodalom tanszék vezetője a Comenius Egyetem bölcsészkarán csak magyar lehet. Tehát valaki olyan, aki vér szerint magyar! Így aztán tanári munkám helyszínét megváltoztattam, a Károly Egyetem bölcsészkara hívására a Szlovakisztikai Kabinet vezetője lettem, később pedig a Szlavisztikai és Kelet-európai Tanulmányok Intézetének igazgatója, mely alá az összes szláv nyelv mellett a magyar és a balti nyelvek is tartoztak. Más dolog, hogy azóta a hungarisztikát több főiskolán is lehet tanulni, de specifikus, mondhatni tudományos irányt a szlovák általánosabb – nem, istenem, nemzeti – felfogásban nehezebben vagy ellentmondásosabban lehet érvényre juttatni. Még ha bizonyos fejlődés tapasztalható is. Szempontomból azonban rövid pályafutásom a tanszék élén szintén a sziszüphoszi projekteimet gazdagítja. Mit lehet tenni.

Képes mindezek ellenére optimista lenni? Honnan származik az optimizmusa, vagy másként – mi miatt múlik el?

Apám pesszimista volt, anyám optimista. Az ilyen anyagból nyilván inkább szkeptikus lesz. Aki kívülre optimizmust sugározhat. Mindenesetre azonban a sziszüphosziság érzete sem nem optimista, sem nem pesszimista, és természetes, ha magasabb célokat állít. Vagyis erőn felüli, illetve az embert meghatározó környezet horizontja feletti célokat.

Hisz benne, hogy a dolgokat meg lehet változtatni, meg lehet javítani? Sikerült ez Önnek?

Megváltoztatni talán nem, de elmozdítani a jó irányba valamikor igen. Hogy ez sikerült-e nekem, megítélik mások. Mindenestre érdeklődési területeim némelyikén megpróbálkoztam ezzel. Azonban a befejezetlenség sziszüphoszi érzésével. Ilyen értelemben az élet, függetlenül a hosszától, egy befejezetlen mondat. Csakhogy nem lehet megismételni.

Beke Zsolt fordítása