Kóla; Harlekin

Kóla

Reggel hétkor nem veszem fel a telefont, anyám nyolckor újrahív. Beszélgetni akar: most ráér, és annyi mindenről kellene. Dolgozni indulok, már rajtam a kabát. Fontos, erősködik, majd gyorsan hozzáteszi: boldog szülinapot! Már attól zavarban van, hogy fel kell köszöntenie. Nehéz ezt jól csinálni a mi helyzetünkben. Találkozzunk négykor a bisztróban, javasolja. Apád nélkül, csak te meg én.

A bisztró a jövő hónapban bezár. Ha meglátja a cetlit az ajtón, össze fog omlani. Apám itt kérte meg a kezét, az ablak mellett, az ajtótól legtávolabb eső asztalnál. Mondhatni, itt kezdődött az életem. A vén csapos a keresztapám, a fehérre meszelt, csempével burkolt helyiség a szülőszoba, a kockás abrosz anyám alatt a lepedő.

Dél óta esik. Szomorú, ködös derengésbe burkolózik a város. Foltos ablaküvegen keresztül bámulom az utcát, anyám alakja után kutatok. Színes ernyők takarják a rejtőzködő arcokat. Valahol ott van köztük az az ismerős alak, sietős léptekkel közeledik, haja nedves, kabátjáról nagy cseppekben hull a földre az esővíz, piszkos tócsa duzzad a lába körül.

A pincér elém teszi a kólát. Az édes, gyöngyöző itallal lázadok a gyerekkorom ellen.

Otthon csapvizet ittunk. Nem volt kólára való. Anyám sokat sírt a nyomorunk miatt, élvezettel gyötörte magát. Eltorzult arccal szórta apámra a szemrehányásait, a könnyei feketére festették a ráncosodásra hajlamos bőrt. Kesergett az áremelkedés, az évek óta festőre váró, málló vakolat, a kopott, kinőtt ruháim miatt. Szánakozva csóválta a fejét, tudom kincsem, hogy új kellene, na de miből, ennivalóra is alig futja. Nem lehet így iskolába menni, kiröhögnek a többiek, dacoltam, ő meg reggel hétkor, a harmadik cigivel a szájában, együttérzőn bólogatott.

Este szipogva rakta elénk a vacsorát, a héten már harmadszor kaptunk tésztát. Apám egykedvűen evett. Ne bőgjél, Ica – szólt rá anyámra –, csak a fejemet fájdítod vele. Mindjárt itt a hó eleje, lesz fizetés, sült csirke, húsleves, új nadrág, meg pulóver a gyereknek. Festeni nyáron kell, ilyenkor nehezen szárad a fal. Ráér az még tavaszig, vendég ide úgyse jön, mi meg már megszoktuk olyannak, amilyen. Anyám még csendben törölgette a szemét egy darabig, sok értelme nem volt már a színjátéknak, apa felállt az asztaltól, vitte a sört a tévé elé, hogy megnézze a híreket. A hírolvasó nyugodt hangja átlibbent a szobán: novembertől drágul a kenyér.

A poharam kör alakú foltot hagy a kockás abroszon. Ugyanoda teszem vissza, hogy ne látszódjon a nyoma. Kérdezem a pincért, mit lehetne enni. Hozza az étlapot, és elveszi előlem az üres poharat. Egy pillanatig együtt nézzük a hivalkodó foltot. Kávét is kérek, mondom zavaromban. Tejjel, cukor nélkül, ha lehet.

Az eső elállt, már az üveg is tiszta, megszáradtak rajta a foltok. A szemközti trafik előtt feltűnik anyám. Hosszú kabátban, csapzott hajjal küszködik az ernyővel. Fél kézzel keresi a tárcát, hogy kifizesse a cigit, a víz végigfolyik a karján, be a kabát ujja alá. Magazint is vesz, meg apámnak napilapot. Előfizetésre sosem telt. Behúzza a táskán a cipzárt, nyitja az ernyőt, lassan fordul felém. Ahogy közeledik, fiatalosnak tűnik, haja frissen festve, világosabb árnyalatú, mint öt éve. Felpillant, rádöbbenek, hogy egy idegent bámulok.

Okkal késik – győzködöm magam –, virágot vesz, vagy beugrott még a boltba kifliért. Előkerül a mobil a zsebemből, de nem jelez hívást, csak egy üzenet érkezett délután ötkor. Közbejött valami, ne haragudj, Alíz! A pénzt köszönöm, reggel hozta a postás, megnyugtató, hogy rád mindig számíthatok. Holnap talán már kenyérre se futotta volna.

A mobil kijelzője tükör: magamat látom benne. Anyám harmincéves arcát.

Öt évvel ezelőtt az abrosz új volt, kockái élénkpirosak. Az ablak mellett ültünk, anya, apa meg én. Kólát ittam, apám sört, anyám kávét. Anyám színlelt lelkesedéssel a lánykérésről mesélt. Türelmesen hallgattam, majd megkérdeztem, bemutathatom-e Dórát. Apámat akkor láttam utoljára. Anyám időnként felhív. Zavarban van, megköszöni a pénzt. Olykor hallom, hogy szipog. Már csak akkor, ha megemlítem Dórát.

Harlekin

Anya reggel kidobta a pöttyös bögrét. A húgom verte le az asztalról, és letörött a füle. Fül nélkül is tudom használni, bizonygattam, de anya szerint csak megégetné a kezem, inkább vesz egy újat a boltban. Beletenném a ceruzákat, de szerinte biztonságosabb, ha megszabadulunk tőle. Ő sosem ragaszkodott a tárgyakhoz. Ha valami elromlik, kidobja, akkor is, ha apától vagy tőlünk kapta ajándékba. Hiába magyaráztam neki, hogy a bögre a nagyi miatt fontos. Legyintett és kivette a kezemből.

Tavaly ősszel, a tor után hoztam magammal. Nagyinál mindig ebből ittam a kakaót. Anyáé nem ízlik, mert cukrozott instant porból csinálja, és édesen nem szeretem. Mióta nagyi meghalt, reggelente itthon is kakaóra vágyom. Egyedül is el tudom készíteni: holland kakaóporból, zsíros tejjel felfőzve, ahogy nagyi tanította. Anya persze ottmarad mellettem, nehogy kifusson a tej.

Nagyi sok mindenre megtanított. Három szilva-, két barackfa és néhány ribizlibokor volt a kertjében, egész nyáron együtt főztük a lekvárt. A buktába és a barátfülébe szilva, a gőzgombócba ribizli, a lábatlanba sárgabarack passzol. Esküdött rá, hogy a kakaó pöttyös bögréből a legfinomabb, a grízes tésztát kovászos uborkával tálalta, a paprikás krumpli mellé rántottát sütött, a csirkelábakat a húslevessel együtt a tányérunkba tette. De sosem készítette volna cukros instant porból a kakaót.

Irtózott a rovaroktól, egy legyet sem tűrt meg a konyhában, csak a katicának örült. Jó, ha tele van velük a kert, hasznosak, megeszik a levéltetvet. Percekig figyeltük az ablakon tévelygő bogarat, versenyeztünk Hajnival, ki tudja előbb megszámolni a pettyeit.

– Öt van neki – mondtam csalódottan. – Biztos harlekin.

– Ázsiai bevándorló – fintorgott a húgom. – Nagyon agresszív. Ha nem talál élelmet, felfalja a hétpettyest.

– Egy fenét harlekin! Hét pettye volt ennek is, csak kettőt elveszített valahol – bolondozott a nagyi.

Mutatóujjammal megérintettem az üveget, ingereltem a bogarat, hogy másszon a kezemre.

– Vigyázz, mert lepisil, és büdös leszel! – figyelmeztetett a húgom, vihogva mutatta a sárga foltot, ami a bogár után maradt. – És csíp is – riogatott.

*

Délután bezárkózom a szobámba, úgy teszek, mintha tanulnék, de közben fülelek, mikor csendesedik el a lakás. Akkor végre kisurranok, hogy visszaszerezzem a bögrét. Óvatosan nyomom le a kilincset: néha nyikorog. Megfontolt léptekkel osonok a folyosón, a háló ajtaja csukva, a nappali üres.

A balkonajtó résnyire nyitva, anya a kisasztalnál kávézik és olvas, pedig míg tart Hajni zongoraórája, általában a városban marad. Kiveszek a hűtőből egy joghurtot, a konyhapultnak dőlve kanalazom.

Anya a kávéba kortyol, aztán undorodva a virágágyásra köpi. A maradékot kilöttyinti: át a korláton, a lakótelep fái közé. Fellapozza a könyvet, idegesen kaparássza a papírt. Rohadt kis dögök, sziszegi, majd hadonászni kezd a kötettel, mint aki darazsat akar elriasztani.

Kilépek, anya felém fordul, keze megáll a levegőben. Lihegve mondja:

– Mindent ellepnek ezek a kis szarháziak.

Rémületemet látva gyorsan hozzáteszi:

– Ne sajnáld őket, kicsim! Ez itt mind harlekin.