A halál után szerzett hírnév vonzereje

A férfi kabátokat és sapkát viselő, vazelintől fénylő hajú és orcájú Vivian Maier feltűnő alak volt Chicago északi partján, mielőtt 2009-ben, 83 éves korában elhunyt. A helyiek egy sor becenevet adtak neki – Bird Lady, Army Boots, Wicked Witch – eszükbe sem jutott, hogy az öregasszonyt, aki szinte minden nap ugyanazt a parkot kísértette, egy napon művészi zseninek fogják tekinteni. Mindenki hatalmas meglepetésére a dadusként dolgozó nő több mint 140 000 fényképet hagyott hátra.

Munkáinak első nagy kiállítása óta Maier művei bejárták a világot, és most a chicagói és a párizsi múzeumban tekinthetőek meg. Érzékeny pillanatképei, amelyek többnyire idegenekről készültek azokban a városokban, ahol élt – Chicago, Los Angeles, New York –, helyet szereztek neki az utcai fotósok panteonjában, Diane Arbus, Robert Frank és Garry Winogrand mellett.

Ahogy Ann Marks lebilincselő új életrajzában írja, figyelemre méltó, hogy ezek közül a fényképek közül bármelyik valaha is napvilágra került. Mivel Maier nem fizette be a tárolószekrényért fizetett összeget, elhagyott negatívjait és kinyomtatott filmtekercseit 2007-ben aukcióra bocsátották, ahol egy 26 éves történelemrajongó, John Maloof vett belőlük egy dobozt körülbelül 400 dollárért. Az alkotások lenyűgözték, így gyorsan összeszedte, amit csak talált, majd megpróbálta felhívni a nyilvánosság figyelmét, először egy blogon, majd 2011-ben egy kiállítással. „A reakció robbanásszerű volt” – írta Ms. Marks. Többen vettek részt a bemutatón, mint bármelyik másikon a chicagói központ történetében.

Maier története lehet egyedi, de egy ismerős ívet követ: a figyelmen kívül hagyott vagy félreértett zseni, akinek igazi ajándékai csak a halál után váltanak ki elismerést. Most csatlakozik néhány legkedveltebb művészünk – Emily Dickinson, Peter Hujar, Franz Kafka, John Keats, Amadeo Modigliani, John Kennedy Toole, Jonathan Larson – soraihoz, akiknek hírnevét növelte, hogy hírnév nélküli életet éltek. A művészet világában nagyra értékeljük a minőséget, de szívünk megdobogtatják a posztumusz sikertörténetek.

Amikor egy híres művészt életük során elutasítanak, gyakran dicsérjük őket amiatt, hogy megelőzték saját korukat. Ezzel a számítással a siker szinte elmarasztalónak tűnhet, művészi kompromisszumok következménye. „Nem érdekel a hírnév – mondta egyszer Jean Genet, a francia regény- és drámaíró –, a dicsőség érdekel, és a dicsőség posztumusz.” Vincent van Gogh tragikus története – fájdalma és ambíciója, és 37 évesen, feltehetően saját kezűleg bekövetkezett halála – mindig is a misztikumának része volt. Lehet, hogy élete sivár volt, de kitartása és eredetisége a visszautasítással szemben (életében csak egy festményt adott el) a művészi legenda tárgya.

Amikor Plath 1963-ban harmincévesen megölte magát, a helyi hírek azt közölték, hogy ő „az egyik legismertebb brit modern költő, Ted Hughes felesége”, de hírneve hamarosan elhomályosította férje nevét. A feministák egyfajta mártírként ölelték fel, aki úgy szabadult fel a lapokon, ahogy az életben nem lehet.

Az eredeti cikk itt olvasható.