Ki viszi fel az értelmet…

Ezen az őszön bántani a színházat galád dolog. Empátiával rendelkező ember, ha csak kicsit is normális, inkább drukkol neki, együtt érez vele, aggódik érte. Ezen az őszön a covid miatt elmaradt előadások sorát kellett bepótolni, és mellette valahogy bizonyítani, hogy a színház fontos dolog. Nem helyettesítheti stream, tévésorozat, e-színházi kínálat. Az Örkény Színház A szecsuáni jó embere nálam az évad első olyan előadása, amely meggyőz arról, hogy a jelenléti színháznak egyáltalán nem csengettek, értsd: nem lehet lecserélni semmi másra.

Pedig a Mácsai Pál rendezte Szecsuáni nem könnyű, közönségsimogató előadás. Nehezen is húz be az elején, időbe telik, amíg megszokom az építőipari környezetet: Izsák Lili díszlettervező színpadán ugyanis csak raklapépítmények láthatók, igaz, ügyesen variálva, kreatív elrendezésben. Azon meg – főleg a későbbekben – különösen elcsodálkozom, mennyire színeváltozók ezek az árukészlettartó elemek, még az is felmerül bennem, hogy valamilyen trükkös fényvisszaverő festékkel vannak bekenve.

Eleinte „kétes kedvet” csepegtet belém az is, hogy olyan köztesnek érzem a színészi játékot. Úgy észlelem, hogy rideg, elidegenítő brechti játékmódot kell majd ezen az estén megpróbálnom megszeretni, de közben (már a háromról ötfősre duzzasztott istentársaság bevonulásakor) cinkos kikacsintásokat is felfedezek, mintha azt próbálnák jelezni nekünk: „Ne aggódjatok! A sokszor kellemetlenné váló elgondolkodtatás mellett egy kis szórakoztatásban is lesz részetek.” Ezen én már el is szórakozom, miközben azon gondolkodom, hogy miért is lettek ezek a fekete (estélyi) ruhás, elegáns istenek hirtelen öten. Nem volt elég belőlük három?

Bertolt Brecht nemes egyszerűséggel példázatnak nevezte a darabját, az Örkény Színház is e műfaji megjelölést használja az előadás színlapján. A példázat a jelenünkről szól: például gyarapodik a fejünkre növő felső hatalmak létszáma, akiknek képviselői igyekeznek külsőségekben fennkölten elegánsnak mutatkozni, miközben gondolkodásmódjuk földhöz ragadtan triviális, a primitív, olykor gyerekes egoizmusuk pedig egyszerűen nevetséges. Mindez így teljesen hű Brechthez, miközben határozottan a korunkra utal. Hasonló kettősséget érzek a vízárus Vangot adó Znamenák István játékában (akiről az est végére újra nyugtázhatom: ezúttal is frenetikusan jó volt), és Tenki Réka Sen Téje is illeszkedik az általam feltételezett, és láthatóan tényleg körvonalazódó koncepcióba. Mindketten rögtön éreztetik, hozzák a szövegük mögöttes tartalmát, de („szórakoztató”) karaktert is formálnak. Znamenák gyarlóságai ellenére szerethető clown, Tenki sokszínű egyéniséget formál meg, a fel-felcsillanó belső jósága mellett dívás is, esztétikusan erotikus is, később őszintén és halálosan szerelmes, mint egy bakfis.

Ennek a bizonyos körvonalazódó rendezői koncepciónak a lényege szerintem az, hogy a darab Brechthez hű maradjon (leginkább szellemiségében), de közben a színházzal szemben támasztott mai igényeket is kielégítse. Szándékosan kerülöm a kortárs szót, mert a kortárs mint stíluskategória nem jellemzője Mácsai Szecsuánijának. A tekintetben inkább színháztörténeti visszatekintés, hogy a brechti színházfelfogás működteti az előadást, miközben a karakterformáló és -építő, helyenként kifejezetten „kisrealista” színészi játékmódja révén olyan mai, „kőszínházi” stílusra emlékeztet, amelyben elvárás a darabvégi katarzis. Sen Te és Jang Szun, állástalan pilóta bimbózó love storyja például nem példázatnak tűnik fel az előadáson, hanem drámai fordulatokkal teli szerelmi történetnek, melynek „fogyasztása” közben a néző drukkol az őszintén szerelmes lánynak, míg találgatja, tényleg becsapja-e a pasi a nőt a végén, vagy mégsem. Dóra Béla, a pilóta több jelenetben egy cinikus, jóképű hollywoodi filmhőst formál meg, legalábbis nem úgy érezzük, hogy erkölcstelen szélhámossága igazságtalan társadalmi viszonyok következménye volna. Tisztességtelen viselkedése miatt rá haragszunk, nem a világra, esetleg még Jang asszonyra, az édesanyjára (Csákányi Eszter adja adekvát játékkal), aki szintén a fia áldozata lesz, nem a társadalomé.

Hiába, a mai színházlátogató nem a háttérben lappangó társadalmi viszonyokra és azok hatásmechanizmusára kíváncsi, hanem bele akarja élni magát a szereplők helyzetébe. Azonosulni akar velük, vagy távolodni tőlük. Mindezt Mácsai Pál nagyon jól tudja. E tekintetben sokkal „maibb” kínálat a Sen Tét kihasználó, hálátlan, számító siserehad, akikről szintén nem társadalmi igazságtalanságok jutnak eszünkbe, hanem az, hogy mennyi hozzájuk hasonló, másokat kihasználó pocsék alakot ismerünk az életben.

Mindezek mellett a brechti alapvetés (is) végig működik, értelmező-mérlegelő bölcs dalok szakítják meg időnként a dráma kibontakozását – elidegenítve a hatástól a befogadót. Néha a színészek megteszik ugyanezt egy-egy kinézéssel, közönségnek címzett kvázi magyarázattal. Nekem különösen szimpatikus ebben a rendezésben, hogy bár Mácsai Pál és Ari-Nagy Barbara dramaturg helyenként megdolgozta a szöveget, a rendezői koncepciót és benne a darab mának szóló üzenetét alapvetően a színészi játék jellege és minősége hordozza (és nem az átírt szöveg vagy más eszköz). Ebben az előadásban a színészi játék kövezi ki a katarzis felé vezető utat, hogy a végén kiderüljön: a katarzis is csak (döntés és) játék kérdése. Brecht a darab végére a példázat méltó lezárásaként erkölcsi tanulság levonása céljából írta meg az Epilógust. Znamenák István pedig – a szerzői utasításhoz hűen –, függöny elé állva, úgy mondja el, mint egy mai Puck a Szentivánéji végén a zárszót. Azaz: nem is kicsi kétértelműséggel, sok-sok áthallással, de valahogy mégis telve hittel, reménnyel, közönség- és színházszeretettel, művészi alázattal („Mert kell jó végnek lenni, kell, muszáj!”). Azt már Mácsai „teszi hozzá”, hogy mindeközben megint csak egyedül Sen Te tartja fent – roskadozva a súlya alatt – a függönyt, ő tényleg nem akarja, hogy vége legyen a színháznak. A színésztársak, kedves siserehaddá válva, mint akik jól végezték dolgukat, szedelőzködnek, és elégedetten eltávoznak a színpadról, ők már végeztek.

Tenki Réka nemcsak egyszerűen főszereplője az előadásnak, hanem két lábon járó értelme és érzékisége, alakítása telitalálat. A kettősségre törekvő koncepció végig benne munkál. Ő maga bravúrosan belesimul a „Sen Te / Sui Ta” kettősségbe, nem két, egymástól élesen eltérő karaktert formál meg, hanem az alternatívák között vívódó-kínlódó ember két szélsőséges arcát mutatja meg. Mélyről, belülről fakadó vágy motiválja arra, hogy olyan legyen, amilyen szeretne lenni (másokon segítő Jó), ugyanakkor érthető, átélhető, hogy az esze azt diktálja neki, olyan legyen, amilyennek muszáj lennie (másokkal kegyetlen Rossz). Azt is felméri, hogy muszáj rossznak lennie azért, hogy időnként jó is lehessen (szüksége van Sui Tára azért, hogy Sen Te lehessen). Tenki Réka felviszi az értelmet a színpadra, miközben szenvedéllyel játszik. Nem epikus, hanem (kortárs) drámai hős, akinek a tragikai vétség eleve a személyiségében rejlik, ami félelmet kelt és részvétet ébreszt a nézőben. Ő tartja fenn a függönyt.

Bertolt Brecht: A szecsuáni jó ember

Nemes Nagy Ágnes, Térey János és Kovács Krisztina fordításainak felhasználásával készült. Szövegkönyv: Ari-Nagy Barbara, Mácsai Pál. Zenéjét szerezte: Paul Dessau. Dalszövegek: Eörsi István. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Díszlet: Izsák Lili. Díszlet-asszisztens: Radványi Fruzsina. Jelmez:

Benedek Mari. Jelmez-asszisztens: Szabó Dorka. Világítás: Baumgartner Sándor. Zenei vezető: Kákonyi Árpád. Súgó: Kanizsay Zita. Ügyelő: Mózer Zsolt. Rendezőasszisztens-gyakornok: Birkenstock Rebeka. A rendező munkatársa: Érdi Ariadne. Rendező: Mácsai Pál.

Szereplők: Znamenák István, Csuja Imre, Ficza István, Gálffi László, Józsa Bettina, Pogány Judit, Tenki Réka, Dóra Béla, Csákányi Eszter, Borsi-Balogh Máté, Bíró Kriszta, Takács Nóra Diána, Bajomi Nagy György, Dávid Áron, Fedor Bálint, Felhőfi-Kiss László m.v., Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Kovács Ildikó, Olesiák László, Szakács Eszter, Tragor Péter, Tukora István Tamás, Máthé Zsolt, Novkov Máté, Ficza István; zenei közreműködők: Horváth Ákos, Kákonyi Árpád.

Örkény István Színház, 2021. november 26.

Fotó: Horváth Judit