Beszédtöredékek a halálról

Három bajtárs

Olívazöld borító.
Remeg rajta az éjjelilámpa fénye.
Sarkain, gerincén lejár a celofán.
Ki-be jár belőle a lélek.
Édesapám lelke.

Ahogy mesélte,
egy éjszakai szolgálat közben olvasta ki.
Nézem a kopott könyvet, a hátsó borítólap megtörve,
benne kávéfolt, vízfolt, bármifoltok.
Elképzelem, ahogy fiatal apám
a vasúti toronyban,
fölteszi a lábát az irányítópultra,
és olvas.
Hol szerezhette a könyvet? Ötvenhat forint, 1981.
Születésem éve.
Milyen lehetett végigsimítani?
Izgatottan várni az éjjeli műszakot?

Elolvasta-e a fülszöveget? Benne, hogy „másik fő motívum egy nagy szerelem, amely azonban tragikus véget ér”. Nem vette el a kedvét? Hogy nem vette el?
Ha nem vette, hát mi fogta meg benne, még a könyvesboltban? Talán az, hogy „az összetartás, a barátság, a szeretet az élet legnehezebb pillanatain is átsegíti az embert”?
Mire, kire gondolt apám, amikor a barátságra gondolt? Amikor a szerelemre, afelől aligha lehet kétségem.
Melyek voltak neki akkor, 1981-ben, születésem évében az élet legnehezebb pillanatai? Megszülettem-e már akkorra, amikor egy éjjel elkezdte, és hajnalra be is fejezte a könyvet?

450 oldal.

Most én nyitom ki a könyvet. Először úgy, hogy én is akarom. Elkezdeni, befejezni.
Miért épp ez lett apám kedvenc könyve? Mi az, ami miatt nem tudta letenni, talán csak addig, amíg átirányította a pályaudvaron átszaladó tehervonatokat? Volt-e éjszakai személy?

Évtizedek alatt nem mertem hozzákezdeni. Talán a tragikus szerelem miatt, talán nem. Forgattam, nézegettem. Ma már nem rettent.

Kinyitom. Óvatosan. 5 világrész könyvei.
Beleborzongok az érintésbe, apám ujjainak nyomába lépnek ujjaim.
Lapozok.
A szennycímlap alatt nagy, szálkás betűkkel a nevem. Apám neve. A nevünk?
Ugyanaz a név, amely a sírunkon áll.
Mikor írta bele? Azonnal? Vagy évekkel később?
Újabb lapozás. Izzik belül, ahogy az első mondatot, az első szavakat, az első hangokat olvasom. Ugyanazok a betűk, amelyeket ő is látott aznap éjjel.
Akkor még látott a szemével.
Hogyan lehet, hogy ezt a könyvet sosem olvastatta fel magának később? Úgy gondolta, nem gyereknek való?
A Csillagok háborúját az ő meséjéből ismertem meg. A vöröstorony kincsének, mikor megtudta, hogy azt olvasom, azonnal elmondta a végét. Kegyetlen árulásnak éreztem ezt akkor. Olvasó nem döf hátba egy másik olvasót. Ma már tudom, hogy nem voltunk egyenrangúak. Én olvasó voltam, ő már nem látott. Neki ez volt ott, akkor, hogy elmondja a végét. Bocsánatos bűn. Az én könyveim kinőnek még.
A Három bajtársat sosem mondta el. Annyit sem, amennyit a fülszöveg.

„Az ég úgy fénylett, mint a sárgaréz, még nem szennyezte be a kémények füstje. A gyártetők fölött élesebben derengett. Felkelőben volt a nap.”

Negyven évvel ezelőtt, még látó, huszonhárom éves apám, a 450. oldal után, napkeltekor, becsukta a könyvet. Ott voltam már valahol, több mint gondolatként, indultam már a világba. Most úgy olvasom a mondatokat, hogy ott legyen bennük ő, induljunk együtt most egy másik világba.

Fotó: Bán-Horváth Attila