Egy közép-európai író fogadtatása a visegrádi térségben

Az Esterházy Dunafeszt irodalmi fesztivál keretében került sor 2021. szeptember 19-én a budapesti Három Holló kávéházban a Café Visegrad programjára. A beszélgetés Esterházy Péter szlovákiai fogadtatását járta körül némiképp a szélesebb térséget is bevonva. A panel résztvevői Veronika Šikulová írónő, Mészáros Tünde műfordító, Görözdi Judit irodalomtörténész és Deák Renáta műfordító. Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett átiratát közöljük, a szlovák írónőt Lenka Nagyová tolmácsolta.

Görözdi Judit: Mindenekelőtt néhány szót arról szólnék, milyen könyvek jelentek meg Szlovákiában Esterházy Pétertől. Az első Esterházy-könyv csak 2005-ben látott napvilágot szlovák fordításban, máris a főmű, a Harmonia Caelestis. Az előző munkásságával addig nem találkozott a szlovák közönség, és nem véletlen, miért nem. Még az 1980-as években felmerült, hogy a Termelési regényt kiadják szlovákul is, de akkor még olyan erősek voltak a kultúrpolitikai megszorítások Csehszlovákiában, hogy egy ilyenfajta esztétikát képviselő szöveg nem jelenhetett meg. 1989 után pedig elhúzódott az Esterházy-átvitel: átalakultak a kiadói struktúrák, fordítói generációváltásra is sor került.

Mit tesz az, ha rögtön a főművel lép be a szerző a másik kultúrába? Ez egyáltalán nem volt egyszerű helyzet, hiszen máris egyedi poétikájának a teljes eszköztárával jelent meg. A szlovák közönségnek eltartott egy ideig, amíg felvette a ritmust, amíg megtalálta hozzá az utat. Kíváncsi vagyok, Veronika Šikulová például hogy látta ezt. Magam úgy láttam, hogy az elején volt némi zavar a szakma, a recenzensek körében. Emlékszem olyan konferenciára is, ahol a Harmonia Caelestisről beszéltem, és a szlovák kollégák részéről hozzáférési akadály mutatkozott. Nem azt mondom, hogy érdektelenség, hanem inkább valamiféle bizonytalanság, hogy akkor most hogy is kell ehhez a műhöz közelíteni.

Később egyre közvetlenebb lett a szlovák fordítások kiadása, jórészt Deák Renáta munkái. A Harmoniát követően megjelent a Javított kiadás, majd a Semmi művészet, A szív segédigéi (ezt a két könyvet Juliana Szolnokiová fordította), 2011-ben az Egy nő. Utána az Egyszerű történet vessző száz oldal sorozatnak a Kardozós és a Márk változata. Az Egyszerű történet darabokra pedig annyira felvette a ritmust a szlovák kiadás, hogy pár hónappal a magyar megjelenés után már szlovákul is kijöttek. A szlovák Esterházy-fordításköteteket egyébként a Kalligram Kiadó gondozta, Szigeti László kiadóigazgató viselte a szívén.

2017 januárjában egy olyan mű is színpadra került Pozsonyban, amit Esterházy Péter élete utolsó hónapjaiban írt a Szlovák Nemzeti Színház felkérésére. Ez a Mercedes Benz című dráma, Peter Kováč fordította. Érdekes, hogy már a Kardozós változat regényben is sok szlovák motívumot, utalást találhatunk, a Mercedes Benz pedig közvetlenül szólítja meg a szlovákokat, és a közép-európai térségnek a történelmi, nemzeti huzavonáival foglalkozik, ami az összes közép-európai kisnépet érinti így vagy úgy. Eddig utolsóként szlovákul a Hasnyálmirigynapló jelent meg 2018-ban.

Ennyit bevezetésképpen.

Érdekelne az, hogy hogyan látta belülről, a szlovák irodalom felől Veronika Šikulová Esterházy Péter belépését a szlovák kultúrába, és hogy érzett-e ugyanilyen fokozatosságot, vagy nincs igazam ebben?

Veronika Šikulová: Éppen tegnap meséltem Renátának, hogyan ismerkedtem meg Esterházy Péterrel szlovákul. Azt kell hogy mondjam, hogy a szlovák nyelvnek és Esterházy Péternek is nagy szerencséje, hogy egy nagyszerű fordítóra találtak Deák Renáta személyében. Még Esterházy előtt Závada Pál Jadviga párnáját olvastam szlovák fordításban, és mondhatom, hogy felfedeztem magamnak egy remek magyarországi írót. Amint elolvastam, rögtön írtam is Renátának, hogy ezek a magyar írók mind ilyen jól írnak, vagy te teszel hozzá valamit a fordítás során?

Azt vettem észre, hogy Szlovákiában eleinte probléma volt a Harmonia caelestis olvasásával. És lehet, hogy szükség lett volna további fordításokra is, mert az olvasók nehezen tudták megérteni, mi történik Esterházy Péter művében. Hiányzott a kulcs a megfejtéshez. Viszont nagyon sokat segített az, hogy a Javított kiadás is megjelent szlovák nyelven, ekkor fedezték fel sokan Esterházy Pétert mint szerzőt, mint egyfajta irodalmi érdekességet. Aztán rájöttek, hogyan kell olvasni Esterházyt. Érdekes volt a Javított kiadásban az óriási bátorság, ahogy a szerző a saját bőrét vitte a vásárra. Szerintem ez sokaknak tetszett, és valamiféle irodalmi különlegességként fogták fel a stílusát, ami szinte már egy más világból származó stílus.

Görözdi Judit: Közbevetném, hogy a recepció alapján csak egyetérteni tudok Veronika Šikulovával, mert óriási volt a visszhangja ennek a kötetnek, és nemcsak irodalmárok reagáltak rá, hanem szociológusok, politológusok, a közéletben megszólaló, legkülönfélébb előképzettségű szerzők. Nyilvánvaló, hogy a magyar posztkommunista történelmi helyzet nagyon hasonló a szlovákhoz. A szlovák társadalomnak is meg kellett küzdenie a saját ügynökmúltjával. Kicsit másképp zajlott le ez, mint Magyarországon, de ebbe most nem mennék bele. Amit fontos megemlíteni, az az, hogy Eterházy Péter Javított kiadás című könyve a múltfeldolgozás témájában sokat segített: erre rá lehetett kapcsolódni, hozzá lehetett szólni, kérdéseket vetett föl, amelyeket tovább lehetett gondolni.

Deák Renáta: A múlt heti műfordító szemináriumon Pozsonyban ezzel a könyvvel kapcsolatban kiderült egy nagyon érdekes dolog. Nyolc országból voltak hét nyelvre fordító résztvevők a szemináriumon, angol, német, cseh, szlovák, lengyel, holland, orosz környezetből. Figyelemre méltó, hogy egészen másképpen reagáltak a különböző kontextusok erre a kötetre. Volt, amelyik nem tudja befogadni a témát. Például az amerikai. Viszont Oroszországban, a volt Szovjetunióban éppen ellenkezőleg. Ott pont ennek az Esterházy-könyvnek volt a legnagyobb visszhangja. Hasonlóan a szlovák kontextushoz, és valószínűleg a csehben is valami ilyesmi játszódhatott le.

A nagyon különböző országokból jött fordítók bemutatták, ahogy Németh Gábor mondta, az Esterházy művei alkotta szöveguniverzumot. Amely különböző nyelveken, különböző kontextusokban egészen más életet él. Mindenhol kompetens szövegek, kompetens életek, de mégis van bennük olyan specialitás, ami más, mint a magyarban. Ezek az Esterházy-szövegek valószínűleg nem tudnak másképp működni, tehát a fordítónak át kell alkotnia őket, és belehelyezni a befogadó kontextusba, a nyelvbe, a történelembe. Nagyon érdekes volt látni, hogy tényleg másképp működik ez mindenhol.

Örülök, hogy itt van Verona, és neki köszönhetően is elhangzik, hogy Esterházy Péter az írók számára is inspiráló. Felszabadító az írásmódja, a szövegei. Hogy megváltoztatta a magyar írást, az irodalom nyelvét, igazából nemcsak közvetve, de közvetlenül is inspirálta az írókat. És szerintem a fordítást. Az ő szövegei más fordítói hozzáállást igényelnek.

Veronika Šikulová olyan szlovák szerző, aki hagyta magát inspirálni Esterházy szövegeivel, erre szeretnék nála rákérdezni.

Veronika Šikulová: Az én esetemben is érvényes, ami Esterházy Péter szlovákiai befogadására jellemző a Javított kiadással kapcsolatban. Amikor elolvastuk ezt a könyvet, azt vehettük észre, hogy hirtelen könnyebben tudunk lélegezni. A könyv nem csak Esterházy Péter számára volt nagyon fontos, hogy elmesélte, az apja ügynök volt, általa már mi is máshogy néztünk a történelemre, máshogy néztünk a saját apáinkra. Ez az én könyvemben szintén fontos motívum volt, ha csupán mellékmotívum is, de hangsúlyos szerepet töltött be. Ami pedig a Hasnyálmirigynaplót illeti, Esterházy Péter szövegei elsősorban irodalmi szövegek. Hogy például egy betegségről vagy a közép-európai történelemről ír bennük, az véleményem szerint mellékes. Mert nemcsak az a fontos, hogy miről beszél, hanem hogy eközben milyen eszközöket használ, és hogy a végeredmény egy nagyon összetett mű. Tehát nemcsak az a fontos, miről szól, hanem hogy mindezt hogyan írja meg a szerző. Esterházy Péternél ez nagyon jól látható, és emiatt természetesen minden író számára rendkívül inspiráló tud lenni. Amikor ugyanis egy író elolvassa Esterházy Péter szövegét, elkezd gondolkodni azon, mi is az írás. Mi a fontos benne? Fontos az, hogy én mint szerző mit mondok, vagy inkább az, ahogyan mondom? Ezzel nagyon inspiráló tud lenni.

Esterházy nem történetet ír. Az ő története a nyelv. EP kapásból lő, akár foci-, akár más témában – ah, Puskás Öcsi! Mintha nem is az lenne a fontos, hogy a történet megélve, hanem csak hogy elmesélve legyen, és csak így elmesélve, a pontatlanságokkal-hozzáköltésekkel együtt válik igazi történetté. Esterházy király, Esterházy csillag, est- és hajnalcsillag egyben, az olvasók pedig az alattvalói, akikre nem tart igényt. Na jó, egy kicsit mégis. A magyarság históriája és hisztériája, törökök, labancok, világ- és helyiérdekű-fájdalom, apróbb bibik.
De lehet az is, hogy szó nincs itten elmesélésről, merthogy egységes történet sincsen, amely szükségessé tenné az események író általi interpretációját. Inkább az van, hogy az események alárendelik magukat a beszéd folyamának, és ennek során mintha lassanként kirajzolódna előttünk valaki, aki akár így is értelmezhetné és mesélhetné a történteket. Ezek a mesélők pedig jönnek és mennek, van belőlük minden könyvben több tucat, köztük testvérek, unokatestvérek, válogatott cigánylegények. Vagy például az a makacsul ismétlődő szakaszkezdés a Harmonia caelestisben: „Édesapám…”, de csak azért, hogy minden kísérlet máshogy végződjön. Mintha újabb és újabb mikrokozmoszokat fedeznénk fel: az alapötlet és a forgatókönyv nagyjából ugyanaz, a világnak a nyelv logikájából visszatükröződő magyarázata azonban más – zárványos, teljes és hiteles. A mindenség. Mert hát tulajdonképpen nem fontos, hogy valami valóban megtörtént-e, és ha igen, úgy történt-e. Az a fontos, hogy a világnak miféle magyarázata kerekedik abból az egybefüggő, emberes szövegtömbből.
Részlet Veronika Šikulová Esterházyról írott esszéjéből Mészáros Tünde fordításában

Görözdi Judit: Szeptember 9–10-én egy konferencia volt Pozsonyban, amely Esterházy Péter műveinek szélesebb külföldi recepciójával foglalkozott. Erre a tudományos konferenciára Európa különböző hungarológiai központjaiból, munkahelyeiről hívtunk irodalmárokat, illetve fordítókat is. Olyanokat, akik a helyi Esterházy-recepciót ismerik, akik ennek a recepciónak a formálásában esetenként részt is vesznek. Arra kértük fel őket, hogy számoljanak be arról, Esterházy Péter szövegei az egyes kultúrákban hogyan működnek.

Magyarországon és a magyar kultúrkörben azt gondoljuk, hogy Esterházy Péter európai író is, illetve hogy a világirodalomban is jelenlevő kortárs magyar író. A konferencián arra voltunk kíváncsiak, ez mit jelent valójában: hány könyvet jelent egy-egy nyelven, azok a könyvek hogyan jutnak el a kiadókhoz, milyen kiadóknál jelennek meg, van-e visszhang ezekre a művekre akár a sajtóban, akár a tudományosabb jellegű vagy irodalmi befogadásban. És melyek azok a gondolatok, amelyek mentén az egyes kultúrákban befogadják Esterházyt, milyenek a fordítások, mennyire viszik át a sajátos Esterházy-ízt a különböző nyelvekbe, miben ragadható meg, hogy átviszik-e vagy sem, hol vannak a buktatók a fordítás során, stb., stb.

Úgy próbáltuk felállítani a koncepciót, hogy a nagy kultúrák mindenképpen képviselve legyenek, és hogy mindenképpen jelenjenek meg a közép-európai kultúrák, hiszen ez a közvetlen hatásnak a nagyon-nagyon fontos tényezője. Az angol nyelvű amerikai befogadásról Szöllősy Judit számolt be. A német recepciót Lőrincz Csongor, a berlini egyetem oktatója tekintette át. A franciáról Kányádi András beszélt a párizsi INALCO-ról. A spanyol recepciót Bárczi Zsófia irodalomtörténész vizsgálta, az oroszról Vjacseszlav Szereda számolt be, aki fordítója is Esterházynak. Nemcsak irodalmárként tekintett erre a történetre, hanem fordítóként is, mint Szöllősy Judit az amerikaira. Ezen kívül a szlovák (Peter Michalovič, Mária Kusá, Anita Huťková), a cseh (Pató Márta, Gál Jenő), a lengyel (Gizińska Csilla) és a román (Bányai Éva) befogadásnak a történetét is végigkövethettük.

Természetesen mindenki kicsit másképp közelített, mást emelt ki a befogadástörténetből. Ami nagyon izgalmas. Hiszen a befogadó kultúrák különböző hozzáférést kínálnak, vagy pedig különböző akadályokat állítanak a befogadás során. Ha egymás mellett hangoznak el az egyes kultúrákban lejátszódott befogadás történetei, kiderül, miben vannak az azonosságok, miben vannak a másságok. Természetesen előkerültek a címkék, toposzok is, amelyek segítségével könnyebben fel lehet hívni a célközönség figyelmét a külföldi, kis irodalomból érkező, ezért kevésbé ismert írókra. De előkerültek sokkal mélyebb dolgok is azzal kapcsolatban, hogy egy-egy közeg miképpen tudja közelíteni a nagyon sajátos Esterházy-írásmódot.

Kiderült például, hogy az a közeg, amelyben jobban jelen van az avantgárd hagyomány, ezt a csatornát tudta használni Esterházy olvasásakor. Vjacseszlav Szereda számolt be például arról, hogy az orosz kultúrában mennyire mások az olvasói attitűdök, illetve hogy milyen akadályokat tud állítani konkrétan a Javított kiadás befogadása során, ha ezzel a referenciális és morális alapú beállítottsággal közelítenek az olvasók, mert ott ez az olvasás hagyománya.

A műfaji kérdések is nagyon izgalmasak. Vannak műfajok, amelyek Esterházy műveiben automatikusan bukkannak fel, és számunkra, olvasók számára is érthetők, ilyen például a termelési regény. Eszünkbe nem jut sem Szlovákiában, sem Magyarországon, hogy ez valahol ne lenne ismert műfaj, és hogy ne lehetne ez a címe Esterházy Péter Termelési regény című művének külföldön. De például a francia kiadásban más címet adtak, mert úgy ítélte meg a kiadó, hogy a termelési regénnyel nem tud mit kezdeni a francia olvasó, ez a műfaj egyszerűen nincs benne a köztudatban.

Fény derült továbbá az Esterházy-próza ösztönző hatásának egyes eseteire, amiről Veronika Šikulová is beszámolt. Vagy előkerült inspirációként az Egy nő című kötet, amely több folytatást ösztönzött, a cseheknél is született egy ilyen könyv Dora Kaprálová Zimní kniha o lásce című műve, ami magyarul Egy férfi címen jelent meg, románul pedig Ruxandra Cesereanu Utóférfiak címü szövege. Válaszra, továbbírásra késztette ezeket a szerzőket.

A kétnapos konferencián egymás mellé kerültek a különböző célkultúrákból származó szemléletek, tapasztalatok, adatok, és ebből egy színes világ, az „Esterházy-kultúrtranszfernek” az univerzuma bontakozott ki. Az anyagot kötetben is ki szeretnénk adni, hogy a magyar olvasók is hozzáférhessenek.

Deák Renáta: Nagyon érdekes volt az irodalomtudósok és a műfordítók találkozása egy szerző műve fölött. Az irodalomtudósnak is alapvetően az a dolga, hogy olvas. És a műfordító is alapvetően olvas. De ez a közös út egy ponton irányt változtat. Az irodalomtudós leírja, amit elolvasott, elemzett. Megpróbálja megfogalmazni és rendszerbe tenni, megnevezni a módszert, a szöveg mibenlétét. A műfordító pedig alkalmazza a tapasztalatot, amit elolvas az eredeti műben, megpróbálja megalkotni egy másik nyelven. Viszont egy darabig tényleg hasonlóan állnak a szöveghez, ebből sokat lehet meríteni. De egy ponton eltávolodunk. Talán ez az a pont, amikor ezt a szöveguniverzumot minden fordító a saját kontextusában újraalkotja. A fordítónak erről nem könnyű beszélni. Nagyon nehéz volt megnevezni, hogy abban a pillanatban mit is csinálunk a szöveggel, bár mindenki erre volt kíváncsi. Mi történik azzal a magyar szöveggel a másik nyelvben? Egy pillanatban úgy éreztem, mintha elkezdenénk boncolni egy élő testet. Mert nem mindig tudjuk megmagyarázni, mitől kezd működni a fordított szöveg, ha megmagyarázzuk a poént, lelőjük. Nehéz megmagyarázni egy másik nyelvi közegben mozgó embernek, hogy a mi nyelvünkben mi hogy működik, ez nem biztos, hogy átadható. Ez a fajta megértés akkor történik meg, ha az idegen nyelven olvassuk a szöveget.

Görözdi Judit: Veronika Šikulovát kérdezném már ezeknek a tapasztalatoknak az alapján is. Beszámolt arról, hogy milyen volt a saját Esterházy-élménye és az az ösztönző erő, amit az Esterházy-szövegekből nyert. Lát-e valamiféle hatást például a nyelvhasználatra a szélesebben vett szlovák irodalomban, nemcsak a saját művészetében?

Veronika Šikulová: Nem beszélem, ugye, az eredeti nyelvet, és azt a hasonlatot tudnám felhozni, hogy ez olyan, mintha szárazon átjutottam volna a folyó túloldalára. Azonban azt, hogy mi történik a folyó fölött, hogyan építik a hidat a műfordítók, mennyire dolgozzák meg a szöveget, nem tudom, de érdekes folyamat lehet. Irigylem is Deák Renátát azért, mert ő tudja, hogy mi történik.

Hogy mi erős Esterházy Péter prózájában? Meg kell vallanom, a Harmonia caelestis elolvasása után többet foglalkoztam a közép-európai térséggel. Ez a térség még mindig létezik, bár csak a könyvekben, de a művekben még egyben van. Egyetértek azzal, hogy a nihilizmus (ahogy a franciák használják a nihilizmus kifejezést), és ahogy már említették mások is, a humor és az önirónia különösen jól illenek Esterházy Péterhez és a mai életünkhöz. Még azt fontos kiemelni Esterházy Péter kapcsán, hogy nagyon olvasott volt, a műveiben más szerzőkre is reflektált, kiragadott egy-egy mondatot, mintha az ő könyveinek az olvasásához szélesebb kontextusra lenne szükség. Volt, hogy vett egy mondatot, széttépte, és csak azokat a részeket használta fel belőle, amelyekre szüksége volt, és volt, hogy nem tett semmit ezzel a mondattal.

Nem tudom, hogy van-e a szlovák kultúrában még egy ilyen fanatikus olvasója Esterházynak, mint én. Az igazat megvallva, csak Deák Renátával tudtam beszélgetni Esterházy Péterről, meg esetleg még Michal Hvoreckývel a Hasnyálmirigynapló szlovák bemutatóján. Később még írogattunk is erről, de nem volt kivel megbeszélnem az Esterházy Péter iránti csodálatomat. Nagyon kíváncsi voltam a ritmusra és a játékosságra Esterházy szövegeiben, úgyhogy magyarul is hallgattam. Bár nem értettem a nyelvet, de jól lehetett érzékelni a ritmust, és ez engem nagyon érdekelt.

EP felhasznál mindent, ami kéznél van és ami kéznél nincs: történelmi dokumentumokat – ha nem talál, ír magának –, kortársai, kedvenc szerzői műveit, a napisajtót. A zenész-zeneszerző Marián Vargánál tett egyik utolsó látogatásom alkalmával szóba került, hogy mennyire megörül mindig, ha valaki másnak a szerzeményében olyan inspiráló elemre bukkan, amelyet továbbfejleszthet, átformálhat. Ezzel az eszközzel remekül bánik Esterházy is: „Szeretek régi könyvekből motívumokat, alakokat kicsippenteni, és átültetni őket egy új helyzetbe, más jelentésbe. Így működik az agyam” (EP). Ezek az irodalmi kölcsönholmik aztán belenőnek a szövegbe, és az olvasó idővel már csak annyira érzékeli őket, mint göböt-bütyköt a fában, elválaszthatatlanul hozzátartoznak, mert ez mind irodalom, és az irodalom megengedhet magának efféle ornamentumokat; a világ történetei nem kell, hogy az író történetei legyenek, mert a világ ánblokk az író története. Gyakran kérdezték őt ezekről az azonos téma körül forgó posztmodern variációkról. A témához kapcsolódón persze számos magasztos elmélet kínálkozik válaszként, az övé azonban sokkal egyszerűbb: „A világ meg a fejem is tele van szavakkal, szövegekkel. Amit hallok, amit érzékelek, mind építőanyaggá válik előbb-utóbb. Munka közben egyszer csak életre kel közülük ez-az…”
Esterházy valamennyi szerzeményében feldobban nem is egy, hanem gyakran két vagy három, egymást átfedő ritmus, ütemesen váltakozik személyes és társadalmi… És vegyük itt észre a többféle rend metszéspontját, az órákat, napokat, heteket, évszázadokat; csakhogy az emberi létnek más a metruma, az irodalomban pedig egy esztendő csupán egy pillanat. Vagy maga a végtelen.
A szerző fantáziájának szüleménye minden és mindenki, kivéve a konkrét személyeket, bár néha még azok is szülemények, szavakból alkotott univerzumának alattvalói. Ám ha ezeket a konkrét személyeket vagy történéseket kihagyná, elvesznének a szavai is, mert a túlparthoz nemcsak híd szükségeltetik, hanem az innenső part is, kell valami, ami nem ő, ami nem az író.
Regényeiben a humor gyakorlatilag létkérdés. Állítja, hogy akarva-akaratlanul, de ki van neki szolgáltatva, ezzel viszont – és aligha akaratlanul – magával ragadja az olvasót is. Talán mert a tragikum és a humor néha olyan közel vannak egymáshoz, hogy szétválasztani sem lehet mindig a kettőt.
Részlet Veronika Šikulová Esterházyról írott esszéjéből Mészáros Tünde fordításában

Köszönet Karádi Évának a beszélgetés publikálásában nyújtott segítségért.