Lángoktól ölelt kis ország, gyerekkorom világa

Az ír származású Kenneth Branagh rendezőként számos Shakespeare-adaptáció (V. Henrik, Hamlet, Ahogy tetszik), képregényfilm (Thor), Disney-tündérmese (Hamupipőke) és Agatha Christie-krimik (Gyilkosság az Orient expresszen, Halál a Níluson) megfilmesítése után legújabb filmjében saját gyermekkorának egy fontos fejezetét meséli el. Az amerikai Telluride, illetve a torontói filmfesztiválon debütáló Belfast Branagh visszaemlékezése, egyfajta mozgóképes memoárja arról az időről, mikor kilencéves korában gyerekként kellett megtapasztalni az Észak-Írországban egyre inkább fokozódó vallási konfliktust a protestánsok és a katolikusok között. A három évtizedig elhúzódó (1968–1998) helyzet (angolul The Troubles) rengeteg áldozatot követelt, és többen döntöttek az emigráció mellett, a Branagh család is ekkor költözött az angliai Readingbe. A film ezt az időszakot eleveníti fel: egy naiv kisfiú perspektíváján keresztül mutatja be a családban felmerülő problémákat és a várost egyre inkább mérgező ellenséges hangulatot és erőszakos összecsapásokat. Családi dráma, felnövéstörténet, történelmi tablókép, ahogy azt Kenneth Branagh látta és átélte.

A személyes és szentimentális hangvétel mellett a rendező a formanyelvi megoldások terén is próbált valami újjal előrukkolni. A Belfast fekete-fehér filmként csatlakozik az idei monokróm filmkészítői trendbe – többek közt Rebecca Hall (A látszat ára), Mike Mills (C’mon C’mon), Wes Anderson (A Francia Kiadás), Joel Coen (The Tragedy of Macbeth) és Sam Levinson (Malcom & Marie) választotta ezt a régi időket idéző, szofisztikált vizuális kivitelezést. Branagh állandó operatőre, Haris Zambarloukos ugyan megteremti az elérni kívánt hollywoodi glamourt, de olykor túlságosan modorossá válik; elidegenítő beállításokkal, kameramozgásokkal, közelikkel operál, ami hátrányára válik a narratívának, az önmagában egyszerű elbeszélés nem kívánja meg a különböző stílusok egymásra halmozását.

A Belfast nyitó képsora – ami a jelenben indul – konkrétan egy turisztikai videó szintjén mozog, vagy egy Hallmark film hatását kelti, aztán egy nem túl eredeti átmenettel belecsöppenünk a fekete-fehér múltba, és a cselekmény ténylegesen elkezdődik. A játékidő hátralévő részében a képi világ konzisztens marad, viszont Branagh a színeket nem iktatja ki teljesen. A főszereplő Buddy a filmek szerelmese. Amikor moziba vagy színházba mennek, akkor a mozgókép és a színpad színes lesz. Ezzel az alkotók egy nagyon szokatlan hatást kreálnak a fikciós térben: minden fekete-fehér, de a színpadon játszó alakok színesek. Lehet ezt úgy értelmezni, mint a kisfiú élénk fantáziájának a kivetülése, de összességében esetlen és szükségtelen filmnyelvi eszköz. A vizuális szinten hiányzó könnyedséget a filmzene némileg sikeresen megteremti, Van Morrison dalai rezonálnak az éppen jelenetben lévő szereplők érzéseivel, és hűen tolmácsolják Buddy gyermeki és ártatlan rácsodálkozását a világra, amit egyre inkább beárnyékolnak a közelgő sötét felhők: a szülők veszekedése, a nagyapja betegsége, az utcai zavargások és a költözés lehetősége. A szintén belfasti születésű Van Morrison szerzeményeivel a Belfast akármusical is lehetett volna.

Kenneth Branagh nosztalgikus múltidézése elsősorban a családjának szól, egyfajta köszönetnyilvánítás feléjük és megemlékezés azokról, akik a bajok idején elhagyták az anyaföldet, és azokról, akik ottmaradtak – ezt a film végén ki is írja. A Belfast elbeszélése és megvalósítása több ponton emlékeztet Alfonso Cuarón pár évvel ezelőtti Roma című filmjére, mely szintén a rendező saját életéből merített történet, és a hetvenes évek Mexikóvárosába repíti vissza a nézőt. A Romában is egy kisfiú szemével követjük az eseményeket, hétköznapi élethelyzetek és kisemberek tragédiája társul líraisággal, gyönyörűen megkomponált képekben bontakozik ki előttünk egy kevésbé ismert korszak és Cuarón gyerekkora. Ami Cuarónnál egy biztos és érzékeny rendezői vízió, az Branagh-nél egy bizonytalan stíluskísérlet.

Kenneth Branagh rendezéséből talán pont az az önfeledt kreativitás és játékosság hiányzik, amit Buddyn keresztül szeretne közvetíteni. A kisfiú előtt szülei hollywoodi filmsztárokként jelennek meg, a tévében az 1952-es western, a Délidő megy, hogy pár jelenettel később szinte egy az egyben az abban látott beállításban bukkanjon fel az apja és az egyik helybéli. Minden filmes referencia, kompozíció túlságosan megszerkesztett, Branagh saját filmrendezői víziója nyomja el az emlékei által megszépített kort. Végeredményben körvonalazódik 1969 nyara, hogy mit élt át a család, a történelem azonban a háttérben marad, csak annyit tudunk meg belőle, amennyit Buddy tudhatott.

A gyerek főszereplővel készült filmek esetében mindig felmerül a rizikó, hogy a színész mennyire lesz meggyőző, mennyire tudja a narratívát irányítani, mennyire éri el, hogy a néző azonosuljon vele és drukkoljon érte. A Belfast protagonistáját, Buddyt a kezdőnek számító Jude Hill alakítja, aki őszinte mosolyával, csillogó tekintetével és jellegzetes ír akcentusával hűen formálja meg Branagh alteregóját. Buddy szeret Belfastban élni, a zavargások nem rémisztik meg, nem igazán fogja még fel, hogy mi történik körülötte, naponta meglátogatja a nagyszüleit, a közelben lakó lánnyal köt barátságot (aki kicsit beleviszi a rosszba) és szorgalmasan tanulja a szorzótáblát – ezzel szeretne imponálni az osztály legjobb tanulójának, akibe reménytelenül beleszeret, és aki történetesen egy katolikus lány.

Mivel a film narratívája Buddy köré szerveződik, így a felnőtt karaktereknek nem tudjuk meg a polgári nevüket, ők csak anya, apa, nagyi és papa. Az anyát (Ma) az Outlander sorozatból ismert, de már mozifilmekben (Az aszfalt királyai) is bizonyított Caitríona Balfe testesíti meg. Balfe egy igazi anyaoroszlán, bármit megtenne a fiaiért, ragaszkodik Belfasthoz, ám idővel belátja, hogy szeretett városa már nem az, ami egykor volt. Az apa Jamie Dornan (Pa), aki kevésbé meghatározó szereplője Buddy felnövésének, a munkája miatt időről-időre magára kell hagynia a családját, meg is köszöni a feleségének, hogy felnevelte a fiait. A házaspár végül közösen dönt az angliai élet mellett, kiszakítva ezzel a gyerekeket a megszokott környezetükből. Belfast Buddy számára az otthont jelenti, a családot, a nagyszülőket, a barátokat, az első diákszerelmet. A kinti zűrzavar és veszély ellenére a családi ház és a negyed a biztonságot nyújtja. A szülőkön kívül a kisfiú életének meghatározó szereplői a nagyszülei, akiket Judi Dench (Granny) és Ciarán Hinds (Pop) formál meg. A harmonikus és kedvesen élcelődő páros mentsvárul szolgál Buddynak. Talán a meghatóbb jelenetek azok, melyekben Buddy a nagyszülőket faggatja és tőlük kér tanácsot, legyen az a kiszemelt lány meghódítása, a protestánsok és katolikusok közötti ellentét vagy a költözéstől való félelem.

A torontói bemutatót követően a Belfast azonnal a közönség kedvence lett, és valószínűleg a díjátadó szezonban még hallunk róla. Hollywood szereti az ilyen nosztalgikus filmeket, melyekben megjelenik a mozi iránti rajongás, és pozitív üzenetet közvetítenek. Remény a nehéz időkben. Életrajzi film vonzó és tehetséges színészekkel. Az olykor didaktikus dialógok és széteső narratíva, illetve tobzódó stílusgyakorlatok ellenére a Belfast egy könnyen befogadható és eladható film, ami elsősorban a családi kötelékek fontosságáról beszél. Hiányzik belőle a Roma költői érzékenysége vagy a Jojo Nyuszi merészsége (Taika Waititi filmje szintén egy gyerek perspektíváján keresztül mesél a 2. világháború borzalmairól), az észak-írországi konfliktus mindössze a cselekmény katalizátora és tematikai eleme, a karakterek – a közelik ellenére – egydimenziósak maradnak, és olyan figurákként tűnnek fel a vásznon, akik csupán a rajtuk kívül eső történések hatására mondanak igent a változásra. Kenneth Branagh a Shakespeare-adaptációk és közönségfilmek után ezúttal ír gyökereihez visszatérve egy bensőséges és meghitt szerzői filmmel állít mozgóképes emlékművet felmenőinek és szülővárosának, Belfastnak.

A film adatlapja.