„A kérdés az, hogy mit tudunk kezdeni a sérüléseinkkel”

Az újságíróként ismert Dobray Sarolta első regénye egy sokakat érintő témát helyez középpontjába, amely rengeteg nő életét keseríti meg, és amely mindenekelőtt a közbeszéd tárgya kell, hogy legyen. Üvegfal című regényéről kérdeztük a szerzőt.

A súlyos kérdéseket feszegető regény milyen megfontolásból született? Rengeteg, a könyvben felvázolt probléma jutott el Önhöz, ami aztán regényért kiáltott?

Az a kapcsolati dinamika, ami a regénybeli Léna és Péter között működik, valóban nagyon gyakori. Sőt, ahogy az ember elkezd ezzel a témával foglalkozni, kiderül, hogy sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Bármerre nézünk, „belebotolhatunk” különféle bántalmazó kapcsolatokba, és világossá válik, hogy többé vagy kevésbe, személyesen vagy közvetve szinte mindenki érintett a dologban. Persze aki épp bele van ragadva egy ilyen rendkívül nehéz és bonyolult helyzetbe – ahogy Léna is –, gyakran maga sincs tudatában ennek. Itt nem csak párkapcsolatról beszélhetünk, a bántalmazó dinamika nyilván ugyanúgy megjelenik egyéb, például szülő–gyerek, munkatársi vagy baráti viszonylatokban is, és rengeteg életet képes lassan, szinte észrevétlenül megmérgezni.

Manapság a családon belüli erőszak, a család mint fenyegetés, a lelki terror forrása gyakran előkerülő téma. Mit gondol, az évszázadokig szőnyeg alá söpört, férfi–nő kapcsolatban jelentkező probléma, a kritika nélkül elfogadott férfiuralom tudat alatt ott van bennünk, ezeknek a betetőzését szenvedjük el mostanság?

Nem gondolnám ezt betetőzésnek, és mindig fontosnak tartom elmondani, hogy nem csak a férfi lehet egy kapcsolatban bántalmazó. Persze a nők és a férfiak „módszerei” különböznek a bántásban. Ezzel együtt álszentségnek tartom letagadni, hogy a bántalmazás bizonyos formái – például a fizikai és a gazdasági – jóval nagyobb részben köthetőek a férfiakhoz, de ezektől sem választható le egyértelműen a lelki, a verbális bántalmazás. Ezek mind egymást erősítik, összefüggenek, aztán valami szörnyű, negatív szinergiaként kijön az egészből a végeredmény: a másik fél személyiségének, integritásának, önbecsülésének totális felmorzsolása. Igen, abban, hogy erre valóban gyakrabban van a férfiaknak terük, lehetőségük, szerepet játszik a patriarchális társadalmi berendezkedés, amiben olyan régóta élünk, és amit sajnos sokan még ma is bebetonozni igyekeznek. Persze egy ilyen társadalmi berendezkedés sok, az egyén szintjén is tetten érhető – lélektani, gazdasági stb. – működésmódot is kialakít, úgyhogy ennek az egésznek a megváltoztatása egy nagyon komplex, nehézkes, lassú folyamat. Tény, hogy ha egy magyar átlagcsaládot veszünk, abban többnyire a nő van gazdaságilag kiszolgáltatottabb helyzetben – általában hasonló mennyiségű munkáért is –, ő keres kevesebbet, miközben szintén rá hárul a családban ellátandó feladatok nagy része. Erről az egész dologról pedig a társadalom azt üzeni, hogy így a „normális”. A nőkön tehát összességében jóval több a praktikus felelősség, így a szabad mozgásterük is kisebb, azaz ők eleve kevésbé „ugrálhatnak”, mint a férfiak, még akkor is, ha adott esetben szenvednek a házasságukban, és bántva vannak. Ráadásul egy bántalmazó ezeket a hatalmi helyzeteket kifejezetten eszközként használja az egyenlőtlen viszony fenntartásában, sőt, egyértelműen jelzi a másik felé, hogy egyedül esélye sem lenne boldogulni. Persze ez nem azt jelenti, hogy nincs más választás, mint maradni, de tény, hogy az ilyen kapcsolatokból nagyon nehéz, és sokszor – bizonyos szempontból – veszélyesnek tűnhet mozdulni. De van egy pont, amikor mégis muszáj. Persze ha gyerekek is vannak, az csak tovább bonyolítja a helyzetet.

Hol kezdődik a bántalmazás? Egy-egy rosszul megfogalmazott, kritikus megjegyzésnél, felemelt hangnál, sértődékeny, hosszú hallgatásnál?

A fentiek közül mindegyik dolog megesik időnként minden „normális” kapcsolatban is, miközben valóban gyakorlati elemei lehetnek egy bántalmazó kapcsolatnak is. A bántalmazás rendszerességet és mindenképpen valamiféle egyenlőtlenséget feltételez. Ha ennek a folyamatnak a gyakorlati kezdetét keressük, talán azt mondhatjuk, hogy a bántalmazás apró határátlépésekkel kezdődik. Amikor az egyik fél feljogosítva érzi magát arra, hogy ne tartsa tiszteletben a másik személyes határait, és hogy olyan saját, minden empátiát és közmegegyezéses, morális alapokat nélkülöző játékszabályok szerint játsszon, amikről eleve nem tájékoztatja a másikat, és amiket ő fordítva nem is tűrne el. Sokan, sokféle ilyen „első jelet” találtak már az Üvegfalban is, legtöbben talán azt szokták említeni, amikor a kapcsolatuk legelején, Velencében Péter látszólag jószándékból, praktikus megfontolások alapján átrendezi Léna bőröndjét, mikor ő nem látja. Önmagában egészen apróságnak tűnhet, mégis, visszanézve már ebben az apró mozzanatban is benne van a jövő.

A könyv férfiszereplője, Péter, az udvarlás fázisában visszataszító módszereket választ: hazudik, kifigyeli Lénát. Péter egész életében a külső megfigyelő szerepébe kényszerült: nyolcéves korában, amíg a család a vendégekkel foglalkozott, a másik szobában volt büntetésből, idegen szavak mögé rejtőzött, felnőttként a nők testéhez igen, a lelkéhez nem fért hozzá, a szeretet, megértés, meghittség, intimitás nem szerepelt a testi-lelki szótárában. Egyenes út vezetett a kialakult személyiségéhez, viselkedéséhez, vagy ez túl egyszerű, nincs olyan, hogy sorsszerűség, tehetünk ellene?

Pontosan tudjuk, hogy az, hogy egy gyerek hogyan nő fel, milyen a kapcsolata az anyjával, az apjával, hogyan szerették, vagy hogyan nem, stb., meghatározza, hogy milyen felnőtt válik belőle, milyen kapcsolódási képességekkel és adott esetben milyen súlyos vagy kevésbé súlyos személyiségzavarokkal. Nyilván mindenki hoz magával sérüléseket, persze nem mindegy, hogy mekkorákat, és milyen típusúakat. Én azt gondolom, hogy ha mindenkinek lehetne rá lehetősége, hogy ezeket a sérüléseket – pláne a súlyosabbakat – minél előbb felismerhesse, és dolgozhasson rajtuk mondjuk egy jó terápia keretében, akkor más lenne a világ. És ez ugyanúgy igaz a bántalmazottakra is, mint a bántalmazókra, hiszen őket is nagyrészt a maguk sérülései teszik alkalmassá arra, hogy beleragadjanak egy ilyen egyenlőtlen, romboló kapcsolatba, hogy ne tudják megfelelően képviselni a határaikat, és besétáljanak a másik állandó bűntudatkeltésének a csapdájába.

A bántalmazó kapcsolatban élő nők előtt egy út létezik: a menekülés útja. Azonban ott a másik fél, aki általában szintén traumatizált. Előtte milyen út van, kijuthat-e az őt elnyelő sötétségből, hogy jobb, egészségesebb emberként folytassa az életét, és esélyt kapjon egy jobb, egészségesebb kapcsolatra? Ezek a férfiak mit tehetnek az ügy érdekében, ki tehet értük?

Mindig hangsúlyozom, hogy én nem vagyok szakember, azaz nem vagyok sem pszichológus, sem pszichiáter, ezért is írtam regényt, nem pedig szakkönyvet egy bántalmazó kapcsolatról. Úgyhogy újságíróként – aki nagyon sokat foglalkozott a témával – és magánemberként, akinek nyilván van számtalan közvetett és közvetlen személyes tapasztalata és megfigyelése az ügyben, tudok bármit is mondani. Én azt látom, hogy a patologikus nárcisztikus – vagy bármilyen egyéb személyiségzavarral „megáldott” – bántalmazók traumatizáltsága általában nagyon mély és komplex. Az is megnehezíti a dolgot, hogy ezek a személyiségzavarok éppen arról szólnak, hogy az illető már gyerekkorában azt tanulja meg, hogy ő azért, amilyen ő valójában, nem szerethető, tehát ahhoz, hogy túléljen, és némi (ha hamis is) önbecsülést szerezzen magának, fel kell építenie egy teljesen hamis én-t. Péter is ezt teszi a könyvben, miközben láthatjuk a belső monológjaiból, hogy ő valójában belül egy nulla önbecsüléssel rendelkező, állandóan rettegő kisfiú. Ennek a kisfiúnak pedig az a legóriásibb félelme, hogy egyszer majd lelepleződik, azaz valaki majd lerántja róla a hamis „én” páncélját, és meglátja alatta őt magát, akit – szerinte, azaz a szülei szerint – nem lehet szeretni. És az maga lenne számára a halál. Ezt mindenáron elkerülendő lop, csal, hazudik, azaz bántja és folyamatosan „maga alatt” tartja Lénát, amivel aztán épp azt ellenkezőjét éri el, mint amit szeretett volna. Hogy szeressék. Ettől aztán ugye ő még dühösebbé, az örvény pedig még gyorsabbá válik, aztán ez megy, sokszor egészen a tragikus végkifejletig. Ezek az emberek ezért mennek el nagyon nehezen terápiára is, mert ott is ettől a leleplezősédtől félnek. Hiszen az utolsó, amit szeretnének, az az önmagukkal való szembenézés. A pszichológusok, pszichiáterek azt mondják, ennek ellenére van remény, vannak sikerek, el lehet érni nagymértékű javulást is, de ez általában sok-sok év kitartó terápiájának eredménye. De a többségük azt is mondja, hogy sajnos van olyan, akinek olyan mély a sérülése, hogy egyszerűen nem lehet hozzáférni.

„De hát honnantól koszolódik be az ember?” – olvassuk a könyvben. A gyermeki én tisztasága után így vagy úgy, de mind bekoszolódunk, sérelmeket szerzünk és sérelmeket okozunk. Nincs megúszás? Fejlődésünk érdekében áll, hogy megsebesüljünk az életben?

A sérüléseket nyilván nem lehet megúszni, ahogy azt sem, hogy mi is okozzunk néha sérüléseket másoknak. De nem hinném, hogy önmagában ettől a ténytől fejlődnénk. A kérdés az, hogy mit tudunk kezdeni a sérüléseinkkel, és hogy egyáltalán felismerjük-e őket. És tudunk-e segítséget kérni a gyógyuláshoz, ha arra van szükség. És hogy a megfelelő segítséget tudjuk-e kérni… Mert ez is becsapós lehet, ahogy például Léna Péternél keresi a gyógyírt, és fordítva, ami igen nagy mellényúlásnak bizonyul.

Sokan attól félnek, hogy az anyasággal elvész a nőiség, mintha a gyerekvállalás nem lenne összeegyeztethető a vonzó, szexi megjelenéssel, továbbá a felszabadult életnek búcsút mondhatunk, minden szinten alárendelődünk a gyereknek. Ez Magyarország-specifikus, hogy választanom kell: nő vagyok vagy anya? És igen: választanom kell?

Félretéve azt, hogy biológiai értelemben nyilván nem annyira jellemző ez a dilemma, aki volt már nő is és anya is, szerintem úgy érzi, hogy igenis vannak pillanatok, amikor egyszerűen és lényegileg nem lehet egyszerre mindkét szerepnek megfelelni, vagy megélni ezeket. De összességében, ha identitásként beszélünk a dologról, nem gondolom, hogy feltétlenül választás elé kerül az ember. De ez is sok mindentől függ. Megint az átlagcsalád példájához visszatérve – és itt lehet elgondolkodni, hogy ez mennyire Magyarország-specifikus dolog –, összefüggésben van ez az anyagi helyzettel, de a már említett társadalmi elvárások is sokat számítanak, ahogy a hozott családi minták is, például, hogy mennyire kell egy nőnek alárendelnie magát bárminek vagy bárkinek. És itt máris visszajutunk a bántalmazó dinamikákhoz, ha nagyon akarunk.

Borítókép: Bulla Bea