Karácsony maszkok nélkül

Közeledett a karácsony, és mivel hosszú ideje csak maszkokban találkoztunk, azt beszéltük meg a családban, hogy tíz nappal előtte, senki nem megy sehova és nem találkozik senkivel, hogy végre úgy tudjunk ünnepelni, ahogy megérdemeljük: maszkok nélkül. Többnyire be is tartottam az ígéretet, az ablakból néztem le az emberekre, ahogy egymástól megfelelő távolságot tartva, haladnak a kijelölt utakon. Mintha valaki irányítaná őket fentről. Már olyan régóta tartott a pandémia, hogy szinte álomnak tűnt, hogy valamikor moziba jártunk és éttermekbe, és az emberek csak úgy szóba elegyedtek egymással az utcán, és senki nem tudta, és nem is akarta tudni, hányan haltak meg aznap a világon.

December huszonegyedikén a számítógép előtt ülök, az arcom tükröződik a monitoron, a szememben pedig tükröződik a monitor. Boldog szülinapot kívánok a facebookon a volt barátom volt lakótársa macskájának: „Boldog szülinapot Feofán!”. Mindig is tetszett a neve: Feofán Grekk, jól esett évente egyszer leírni, örültem, hogy csináltak neki egy profilt. Most az az érzésem támad, mintha már csak én és Feofán maradtunk volna a facebookon. Mindenki átment már az instára, én, a fő pokemon, még vonakodom. Talán, ha Feofán sem lesz itt… Talán majd akkor. Nézem a kezemet, nagy és hulla fehér – szinte zöldnek látszana, ha a rajta futó erek nem lennének zöldek – egy vágás, egy régi seb, egy szeplő, egy anyajegy, a körömágy halvány rózsaszíne, az ujjaimon egy, kettő, három gyűrű. Hogyan lehetséges, hogy egy kéz, az én kezem, egy test, az én testem, egy nap alatt teljesen megváltozik. A kezem tegnap apró volt, bézsszínű, szép, öröm volt az ujjaimat összekulcsolni, csodáltam a gyűrűket rajtuk. A vékonyodó művész ujjaim, most olyanok, mintha még olvasni sem tudnék.

Visszaemlékszem arra az éjszakára, valami bennem visszaemlékszik arra, amikor harminc köhögés elleni tablettát vettem be, és émelyegve feküdtem az ágyban várva a hatást. Egy óra után egyszer csak elmúlt a hányinger, a testem annyira könnyű lett, hogy nem is éreztem, a szembeni könyvesszekrény ajtói kinyitódtak, és engem egy szofisztikált hölgy befelé invitált, leemeltem a tálcáról, amelyet felém tartott, egy pohár pezsgőt, és már bent is voltam, a gyönyörű báliterem tele volt, ilyen nincs – gondoltam, vagy nem is gondoltam – ilyen nincs voltam, a kezemmel megtapogattam a szemem, amely tágra nyitva volt, az ujjam a nedves szemgolyót érte, ez történik, ez nem álom, ez valóság. És aztán, csak akkor, ugyanazzal az ujjal, mintha nem is a sajátommal, bekapcsoltam a direkt összeválogatott playlistet az mp3-masomon, és a fülembe bedugott fülhallgatókba lassan berobbant a Pink Floyd Echoes című száma, én meg repültem, először erdők fölött, utána az űrben, és azt kérdeztem némán, valami bennem azt kérdezte, hogy ez valóság? Ez is valóság volna? Később pedig, valamilyen oknál fogva legurultam az ágyról és semmilyen fájdalmat nem éreztem, ezért visszamásztam és leestem, visszamásztam és leestem, mert a fájdalom helyén nem volt semmi, és majd csak másnap kapom meg a számlát az esésekért, zöld és lila foltokban. És amikor már kileestem magam, rájöttem, hogy pisilnem kell, a harminc tabletta mellé sok vizet kellett meginnom, így hát útra keltem, és sokan nevettek bennem, mert pont úgy jártam, ahogy ezt egy trip leírásban olvastam előző este, mint egy robot, amelyben merülnek az elemek. Ekkor valami neszt hallottam, édesapám lehetett, és menekültem vissza a szobába, mint egy robot merülő elemeken, és a látvány még viccesebb lehetett, mint az érzés. Másnap, és az azt követő napon olyan voltam, mint egy boldog cica, mint egy pihepuha Feofán, mivel az éjszaka alatt meggátolt szerotonin elöntötte a testemet. Ebből azt a tanulságot vonom most le, hogy az úgy nevezett valóság ott van, ahol akkor az eséseknél a fájdalom, hogy nem lehet eldönteni, a mai vagy a tegnapi kéz az igazi, hogy tágra nyitott szemekkel is álmodom, hogy mindez szédítő és kifürkészhetetlen.

Vagy csak ne vegyél be harminc köhögés elleni tablettát. Erőltetetten elmosolyodok. Vagy nem is erőltetetten, mit tudom én. Olyan, mintha épp a semmit lyukasztanám át. Na de az meg milyen? Majd azt tetetem, mintha mindjárt tüsszentenék – majd mégsem tüsszentek –, nyilván. Nálunk otthon az volt az irányelv, hogy bolondozzunk, hogy meg ne bolonduljunk. Úgy látszik, én nem bolondoztam eleget.

A tíz nap alatt csak egyszer érintkeztem emberrel, amikor receptért mentem a doktornőmhöz, és amikor kiváltottam a gyógyszert a patikában. A hideg levegő úgy csapott arcon, mintha lenne még mire számítani. A város furcsa, idegen. Pedig valamikor az enyém volt. Az emberek – látszik – félnek egymáshoz közel kerülni. Ha meg kellene most állapítani, ha mindenképpen állást kellene foglalni, én sem voltam valami jó hangulatban. Illetve nem tudtam, milyen hangulatban vagyok. Bár nem is hangzik rosszul, kín. Na jó, nem kín. Túlzok. (Sue me). A kín rosszabb. Nem kín tehát, hanem egy hideg, hosszú, átmeneti hely, messze mindenkitől és mindentől, ahol várom az ítéletet. Kellemetlen egy állapot, de nem semmi, ez a lényeg. A semminél nem sokkal több ugyan, de néha nem kell sok, hogy elég legyen, ahogy valaki egy budai fehér falra feketére spriccelte. Félek attól, hogy sehogyan sem fogom magam érezni, attól,
hogy aztán ez a félelem is elmúlik. De még félek.

A metró mozgólépcsőjén leejtek egy tízforintost. Nem tudom, hogy direkt-e, vagy véletlenül. Folyamatos zörgéseket ad ki, beragadva a rettentő szerkezet egyik nyílásában, többször visszanézek is rá, a metrót várva. Egyszer csak eláll a zörgés. Valaki fölveszi… Van, aki fölveszi. Van, aki leejti, van, aki fölveszi. Pont akkor – svájci óra pontosságával – megérkezik a metró.

Alig vannak, egy nővel szemben ülök le. Figyelem, de úgy, hogy ne vegye észre. Mindig így figyelek, kivéve, ha azt akarom, hogy észrevegyenek. A nő egyik ujjáról hiányzik egy ujjperc, ami egy pillanatra mély szánalommal tölt el. A többi ujján gyűrők vannak. Valaki felszáll, nem ül le az ezeregy szabad helyre, inkább elém áll, egészen közel, eltakarja a nőt, úgy kapaszkodik bele a fogódzóba, mintha szívesebben magát akasztaná fel rajta, és azt mormogja a koszos maszk alatt, hogy „a kurva anyádat”. Nem ítélkezek, sőt, általában kifejezetten jóban vagyok a csövesekkel, de azért a következőn leszállok, inkább sétálok egyet. Ezen a gyönyörű napon… Tízforintos, hiányzó ujjperc, szegény, elveszett ember: létezésetek, illetve nemlétezéseket nyomot hagyott bennem. Egy röpke pillanatra.

„És minél kevesebb fű” – mondja a doktornő mosolyogva. Felnevetek. „Rendben” – mondom. Az ajtóban állunk, csak odaadja a recepteket. Úgy látszik, itt az idő egy hosszabb beszélgetésre, hogy elmondjam, már egy ideje nem füvezek, és hogy ő megdicsérjen. Kezet fogunk, pedig egyikünken sincs latex kesztyű, és elköszönünk. A közeli patikában kiváltom a gyógyszert. „Boldog karácsonyt” – mondja az eladó. „Boldog karácsonyt”. Az utcák úsznak az ünnepi kivilágítás fényeiben. Sokkal kevesebben vannak, de mindegyikükről feltételezhető, hogy siet valahova, hogy tart valamerre, hogy célja van a menetelésének. Gyerekek mindenütt. A mostani gyerekek, kézen fogva a múlt gyerekeivel, akikké egyszer válnak, ha szerencsések lesznek. És ha szerencsések lesznek, akkor szerencsétlenek is, megannyi csomó a kákán. A zebrán összenézek egy nővel és l á t j u k egymást. Egy pillanatra, amíg kitart egy pillantás. Utánanézek, de. Egy ideig csend vesz körül, csak a lépteimet hallgatom. Aztán elkezdek dúdolgatni magamban, a maszk alatt. Nézz az égre, érints földet… A megállóba érkezve, egy fiatal pár beszélgetésére leszek figyelmes: „Most nem azért, de tényleg.” „Mi?” „Hagyjuk.”. Akaratlanul is gyűjtöm ezeket a foszlányokat, bennem rezonálnak, értelemre lelnek. Behunyom a szemem és nagy levegőt veszek.

Vagy csak ezt állítom. Számon tartja-e valaki a levegővételeimet? Megérkezik a busz. Sokan vannak, mégis sikerül leülnöm. Inkább ülök, mint állok. Max. akkor, ha valaki olyan áll mögöttem. Ha valaki a buszon odanyomja a seggedhez a kőkemény farkát az molesztálás? Viccelek is, meg nem is, ahogy szoktam, illetve nem szoktam. Nem messze egy női hang azt mondja: „Mostanában minden olyan bizonytalan…”. Kinézek az ablakon. Egy hajléktalan úgy kutatja át a kukát, mintha tudná, mit keres. Mária kegytárgy üzlet jelenik meg, majd ugyanolyan hirtelen eltűnik. Az emberek hangjai összegabalyodnak: „Veszel szaloncukrot a karácsonyfára? Csak ne zseléset”. „Nektek is áldott, békés ünnepeket”. Egy pillanatra abbahagyom a bámészkodást, és észreveszem, hogy a velem szemben ülő férfi nagyon néz engem. Lehet valamikor együtt buliztunk, legalábbis gyakran szokták ezt mondani az ilyenek, akik így néznek, és végül megszólalnak. Közönyösen nézek vissza rá, mintha áttetsző lenne, pedig általában a másoknak szánt közönyöm is úton van a mosoly felé. Nem veszi le rólam a szemét, ami egyre kényelmetlenebbül érint. Na, ez molesztálás! Kibámulok az ablakon, mi mást tehetnék. Szinte az egész torzómmal fordulok el tőle. De a fülem a fejem körül, kihegyezve. „Te mindig fáradt vagy, te reggel is fáradt vagy” – mondja valaki a telefonba. „Te amúgy nem tudsz megérteni engem” – mondja valaki más. Még egy megálló. Bepárásodott ablakok, elmosódott kontúrok. Az Igen és rózsaszínre gondolok, akaratlanul. Bepárásodott ablakok, elmosódott kontúrok. Egy légtornász is ásíthat a hintán… „Jó, de mi lesz, ha nem?” – mondja valaki túl hangosan, nem messze tőlem, amivel egy pillanatra kizökkent az ábrándozásból. Hát igen. Jó kérdés.

„Megjöttek Lauráék” – mondja anyukám, én meg megyek nyitni. Karácsony van, épp sötétedik. Már két napja ott vagyok a szülőknél, mert a szüleim a legjobb társaság, és azért is, mert legszívesebben újra gyerek lennék, és velük élhetem ki ezt a késztetést a legtermészetesebb és a legkevésbé perverz módon. Jól telt a két nap, az ítélet elhalasztva, a semmi még vártat magára, a helyzet inkább jó, mint rossz, de ahogy a helyzetek szoktak, bármikor megváltozhat. Segítettem a készületekben, jókat beszélgettünk a szülőkkel, anyám oda van, mert „Álmos randizik valakivel”. Kérdezte, tudok-e valamit a lányról, kérte, mutassam meg facebookon, de nekem ez új hír volt, megígértem, hogy kitudakolom. Úgy látszik – villant át a fejemen – hárman vagyunk még: Anyukám, Feofán és én.

Megölelem a kis Lórit, puszit adok Petinek, végül átölelem a nővéremet. Laura ajkán kis mosoly, a szeme, mint a tűzijáték, valami rosszban sántikál. Alig megyünk be a házba, rögtön félre is hív, kivesz egy gyerekzoknit a táskájából, a zokniból meg egy kis dobozkát. „Szívjunk be” – mondja – találtam otthon egy kis régi füvet”. Húzom a szám, „ne most”, „vacsora után”, de Laura nem enged és tudja, mit kell mondania: „akkor elszívom egyedül”. Miután megtekerte, és már mentünk is a kertbe, még azzal nyugtat, hogy ez lehet az a fű, amivel nyáron átbaszták, és nem is tépünk be, én meg hirtelen nem tudom eldönteni, hogy csalódott vagy megkönnyebbült lennék-e. De minek is dönteni. Rég nem szívtam már, és az első slukk után tudtam, ez bizony nem a kamufű. Zizegni kezdtek a fák. Be nem állt a szánk, de egy témának sem tudtunk a végére menni. Nem csak azért, mert folyton elfelejtettük, miről volt szó, hanem mert annyira ki voltunk éhezve egymás társaságára, és olyan sok mondanivalónk volt. Laura belekezdett valami sztoriba egy barátnőjéről, akinek a férje egy szektába keveredett bele, én inkább Lóriról kérdeztem volna, aki két napja úgy kezdi a mondatait, hogy „szerintem”, mégis izgalmas beszélgetés kerekedett, igaz: semmilyen rendszer nem volt benne. Az idővel sem voltunk képben, Laura megint a telefonját kereste, „menjünk” – mondtam, amikor meglett, nehogy már csak ránk várjanak az ünnepi asztalnál. Előtte még volt annyi eszünk, hogy iridina due szemcseppet cseppentsünk a szemünkbe, Laura, mintha épp egy síróroham után lenne, mindig olyan sokat önt, nem baj, lesz, ami lesz, úgyis le fogunk bukni, most már csak a méltóságunkat kell megőrizni.

A kinti ajtó előtt meg ki vár ránk? Keresztbe tett kezekkel hunyorít, mindig tudja, drága anyánk! Végigmér minket, várunk, mire kell majd reagálni, milyen vádat elutasítani. Végre kimondja: „Bagóztatok”, és mi megkönnyebbülünk, a bagózás még mindig jobb, bár sosem tudom, anyám ilyenkor tényleg elhiszi-e, amit mond, jól ismeri a fű szagát, és még jobban a betépett ábrázatjainkat.

– Végre volt tíz percünk beszélgetni, három hónapja alig láttuk egymást! – terelek és támadok egyszerre, mint minden aljas, sunyi alak.

– Testvérek vagyunk! – teszem hozzá szánalmasan.

Anyám úgy néz rám, mintha egy szavamat sem hinné el.

– De cigiztetek? – nem adja föl.

– Nem! – mondom, és nem is hazudok, amitől elnevetem magam.

Laurácska próbál segíteni: „Hol van Lóri? Megjött már Vilmos?”, de anyánk nem ejti a témát.

– Még a szemetek sem áll jól – mondja, mint már oly sokszor, pedig cseppentettünk, megint végigmér minket, mintha picit gondolkodna, majd végre kimondja az ítéletet, ami mentes bármiféle kétségtől: „Beszívtatok”.

Egy másodperc kimarad, legalábbis számomra. „Neeem” – mondom végül, vagyis hazudok, egyenesen a szemébe, már amennyire az a szememből kitelik, aztán jövök a dumával: „olyan rég nem láttuk egymást, végre tudtunk egy kicsit beszélgetni…”. De anyukámnak nincs már ideje ezzel foglalkozni. Megkéri, hogy hívjam fel Álmost, kérdezzem meg, hol van már, és jöjjünk, mert már mindenki odabent vár. „Persze, hívom, jövünk” – mondom, talán túl lelkesen. Anyukám nem mosolyog rám vissza, ami megrémiszt, mert ő mindig mosolyog, pár pillanat alatt azonban sikerül túltennem magam az érzésen, és nagyon jó kedvem lesz. Úgy érzem, nem lehetnék jobb helyen és jobb időben. Az igazság és a hazugság folyékony dolgok, egyik simán átfojhat a másikba, és ha mindkét fél tudja az igazat is és a hazugságot is, csak ki kell cserélni őket, felváltani, akkor a helyzet aligha lehetne tisztább – gondolom, illetve nem is gondolom: mennyire be vagyok tépve. Lábam alatt a szőnyeg a mintán, akarom mondani, a minta a szőnyegen, folyamatos rezgésben van. Nanomásodperces rezgések. Már rég elfelejtettem, hogy fel kell hívnom Álmit. A szőnyeget nézem elvarázsolva, legalább én próbálok statikus maradni, belefúrom a szemem, de a rezgés nem áll meg, sőt. Beleszédülök. Rájövök, hogy Laura meg anyám már nincsenek itt, épp mennék én is, amikor egyszer csak…! Először valami nótát hallok a távolból, minden bizonnyal a Ludas Matyiból, ami izgalmas várakozással tölt el. Aztán az ajtón bejön Álmos, az öcsénk, akinek éles eszéből az arcán nem rajzolódik ki most semmi, a szeme vérben forog, tekintete végtelenül együgyű. „Jézusom” – mondom, és a kezébe nyomom a szemcseppet, hát szépen nézünk ki, cseppent, lökdös, „nagyon gyanús vagy te nekem” – mondja anyukánk hanglejtésén, röhögünk, bármennyire másmilyennek tűnne az idő folyása, itt az idő, mennünk kell. A karácsonyi vacsora maszkok nélkül, most már minden percben elkezdődhet.

Szerencsére hasonló káosz uralkodik odabent, mint én bennem, és ettől még jobban érzem magam, mert még az a kevés stressz is elhagy. „Jóóó napooot” – mondja Álmos nagyon mély hangon, és mindenki szeme ránk szegeződik. Próbálok normálisan viselkedni, és úgy, hogy ne nagyon kössenek össze Álmival, odamegyek Vilihez, a bátyánkhoz, megöleljük egymást, egy gyanakvó tekintet után, megvetően néz rám, ezért hamar odébb állok. Laura épp mutatja, hogy a kutyájuk milyen szépen reagál a vezényszavakra, anyukánk, aki két tálcával a kezében épp csak átsuhan, azt mondja, hogy Buksi is tud ülni, csak le kell nyomni a fenekét, apám, akivel a tekintetünk – mintha korántsem véletlenül – párszor találkozik, Péterrel beszélget, Lóri összevissza szaladgál, és úgy tűnik a pre verbális szintre tért vissza, Peti anyukája pedig próbálja utolérni. „Miben segítsek?” – kérdezem anyámtól túl nagy buzgalommal. „Tereld a társaságot az asztalhoz” – mondja. Már most elkapok egy lágyabb akkordot a hangjában. Anyukám nem tud haragot tartani, amit szerencsére örököltem is tőle. Én viszont megtudom játszani, hogy tartom. Még jobb kedvre derülve gondolom: milyen vicces feladat és pont nekem való. „Mindenki az asztalhoz – kiálltom – kezdődik!”.

Ülünk, eszünk (én tetettem), a témák váltogatják egymást, mindenkinek öntögetek a borból, és amikor apám nem néz oda, magamnak is. Kata – Peti anyukája, próbál beszélgetni velem, megkérdezi, hogy vagyok, és tényleg akarja tudni, és bár szeretem, és tényleg jókat lehet vele beszélgetni, most inkább az egészben vennék részt, a fölszínen, szétszórtan. Hogy mindenből jusson nekem, és hogy én is jussak mindenbe. Szenvedélyes közöny, ahogy Sanyi mondta, a változatosság kedvéért N.-t idézve, amikor rájött arra, mi is vagyok én valójában. Ezért azt válaszolom, hogy nagyon jól, köszönöm. Látom rajta, hogy látja rajtam, hogy nem vagyok nagyon jól, túl jól vagyok, vagy valahogy máshogy jól, ami meg rossz. Szerinte. A hangulat egyáltalán nem ünnepélyes, de jó, családiás, a kis bolondéria megszokott nálunk, de mintha nem lenne elég belőle, Álmos egyszer csak elkiáltja magát: „FITYMA!”.

Megteszi azt, amiről én gyerekként ábrándoztam, főleg a templomban, bár ott egy sikoly is elég lett volna, amikor rájöttem a botrány lehetőségére, a botrány lehetőségének közelségére. Egy pillanatnyi csendet követően, Laura meg én elkezdünk nevetni, a többiek szeme kikerekedik, egymást nézik, mint a pszichiátrián az ápolók egy új esetet, öcsénknek nincs Tourette-szindrómája, a viselkedésére nincs magyarázat. Úgy érzem, megmenthetem a helyzetet, felállok és belekezdek egy háladó monológba: hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy itt lehetünk, mennyire fontos a család, az összetartás, hogy személy szerint én most a legboldogabb ember vagyok a földön – ezen a földön – , hogy ezekben a nehéz időkben, amikor annyian meghalnak, mi élünk, és így tovább – tudom, hogy túllövök a célon, az arcokon is látom, túl patetikusan és összeszedetlenül beszélek, és túl nagy beleéléssel. És bár én nagyon élvezem (miért gondolják azt, hogy a ló túloldalán lenni rossz?), inkább tósztot emelek, és hamar mindenki elfelejti, vagy úgy tesz, mintha elfelejtette volna, a „fityma” kiáltást. Ezért most már csak a beszédedet kell elfelejtetni – mondja egy pofátlan faszkalap bennem.

Erre Álmos felkapja a „nehéz időket”, és elkezdi ismertetni velünk a nézeteit, amiket már mind jól ismerünk. Sok olyan kifejezés hangzik el, ami nem épp egy karácsonyi vacsorához illő, például újszülött gyilkolás (bár ez még talán megálja a helyét), gyerekek kínzása és erőszakolása, kannibalizmus, satanic ritual abuse és satöbi. Mindez – mondja Álmos – az elitek között történik, akik uralják a világot. Mindenki próbálja elterelni a témát, csak nem könnyű, anyámon látom, hogy ideges, nem tud megülni a helyén, újabb és újabb fogásokat javasol, egy pillanatra belém nyilall a bűntudat. „Mama, ülj már le” – mondja Vili, és körülbelül akkor történik meg, hogy apám kijelenti, épp tökéletes csendben, hogy amikor megszületett, rögtön megevett két főtt tojást. Ezután elneveti magát, de máshogy, végtelenül provokatívan. Mindenki felkapja a fejét, ő meg azt mondja gyerekhangon: „Nagyon szejetem a tojászt”, mi meg Álmossal összenézünk kikerekedett szemekkel. „Its happening!” – mondom, avagy kiálltom, mert az asztal nagy és hosszú, de csak Álmi tudja, mire gondolok, „Its happening!” – válaszolja, szemében döbbent csodálat, majd nézzük apánkat elvarázsolva, aki épp egy díszszalvétát tesz a fejére, és visszanéz ránk, bohócosan.

Hamarosan – vagy tán nem is hamarosan – mindenesetre egyszer csak vége lesz a vacsorának, én a színes kavalkádban, ami lehet csak számomra színes és kavalkád, sunyiban kiiszom a megmaradt borokat. Még jó, hogy az összes pohárban volt valami, mert az üresből is innék! Aztán felviszek pár tányért, mint egy jó gyerek, de amikor valamelyik körnél meglátom, hogy Álmos a zsebeiben kotorászik, ott bújok el a közelben, és nem veszem le róla a szememet, mint egy vad, aki figyeli a prédáját. A préda azonban nem hülye, hamar észreveszi, hogy ez az oroszlán inkább adná fel minden dicsőségét, mint hogy ne társulna be egy spanglira.

„Jó, akkor nemsokára jön a Jézuska – mondja anyukám meglehetősen idegesen – kapcsoljátok be a Kalákát, énekeljetek, Laura, olvassátok el a karácsonyi részt, itt van a képes Biblia?”. Aztán Lórihoz szól és megsimogatja az arcát: „Majd, ha hallod a csengőt, azt jelenti, hogy megjött a Jézuska!”. Lóri, aki minden bizonnyal újra a nyelvünket beszéli, azt kérdezi: „Miért nem jön most?”. Nincs kizárva, hogy a hároméves kisfiú a legjózanabb eszű a társaságban. „Papa gyere” – mondja anyám apámnak, aki azt válaszolja gyerekhangon: „De én isz akajom vájni a Jézuszkát!”. Álmossal összenézünk, mint az ápolók a pszichiátrián, ezek szerint tényleg nem telt el sok idő, csak a páciensek váltakoznak. „Jaj, ne hülyéskedj már” – mondja anyám, végül apám felkel, de még visszanéz ránk huncutul. Vilmos beállítja a telefonján a Kalákát, „hangosabban!” – kiálltja anyám a lépcsőről, és amikor „a felnőttek”, azaz a szülők és Kata eltűnnek, Álmos megbök, és azt mondja a többieknek: „Minnyá gyüvünk”. Vilmos azt mondja: „Ezt most muszáj? Hihetetlen…”. Kicsit szégyellem magam, sőt, nagyon, valamit motyogok, hogy „öt perc”, ami persze mit sem változtat a helyzeten. Laurán látom, hogy szívesen velünk tartana, de ölében a kisfia, oldalán a férje, ezért inkább halkan elkezd énekelni: „Pásztorok keljünk fel…”.

A fák vagy azóta zizegnek, vagy újra elkezdtek, nem voltam itt, hogy megfigyeljem az esetleges változást vagy az esetleges változatlanságot, mindenesetre Álmossal sem áll be a szánk. Apánkról beszélünk, hogy most már tényleg egészen biztosak lehetünk abban, hogy mindig, amikor be vagyunk tépve, ő tudatalatt átveszi az állapotunkat, sőt. Ami ugye végtelenül érdekes fenoménon. Sőt, faszcináló – mondom, vagy gondolom és elmosolyodok. Eddig az a lehetőség is fennállt, hogy mi értelmeztük máshogy a helyzetet, most azonban minden kétség elenyészett, és ezen pörgünk Álmossal, hogy bizony volt kitől örökölni, aztán én beparázok, hogy mi van, ha már megjött a Jézuska, Álmi a cigire mutat, kábé a felénél tartunk, 3-4 percnél nem múlhatott el több, de én tudom, a slukkokban mért idő: rövid, „puff-pass” – mondom, Álmos fintorog, de végül beleegyezik, már nem is beszélünk, csak szívunk, „jó, menjünk” – mondom, amikor a végére érünk, és tényleg megyünk, hármasával szedjük a lépcsőfokokat, mint Nyilas Misi, amikor pakkot kapott, és megint egy kő esik le a szívemről, mert a helyzet odabent aligha változott: Jézuska sehol se, a háttérben megy a Kaláka, de nem elég hangosan ahhoz, hogy ne haljuk meg anyánk hangját fentről: „Lórinak tetted oda Vilmos XXXL-es gatyáját!”. Erre nevetgélünk, Vili feltekeri a hangot, én örülök, hogy Vili is nevetgél, és minél hangosabban szólnak a karácsonyi dalok, úgy hallgat el jobban és jobban a lelkiismeretem, amiért végtelenül hálás vagyok a mindenségnek. Minden eufória kedvelő tudja: először a lelkiismeretet kell elhallgattatni. Már ha rendelkezik olyannal.

A fejemben pörögnek a gondolatok, bár lehet túlzás őket gondolatoknak nevezni, de miért is ne túloznánk? Pláne én! Meg egyébként is, felvetődhet a kérdés, mi is egy gondolat egészen pontosan, amelyre a válasz azonban egyáltalán nem érdekel! Ekkor egyszer csak – a legvártabb és egyszerre legváratlanabb pillanatban – megszólal a csengő hang. Először bénán, egy éve használaton kívül, aztán mintha a templomban harangoznának. Mekkora izgalom volt ez boldogságos gyerekkorunkban. Nem mintha most ne lennék izgatott, sőt! „Megjött a Jézuska” – mondja Lóri, megint egy csengő, aztán anyám hangja fentről: „Na, gyüsztök már??”. És mi felvonulunk: Laura és Lóri elől, utánuk Peti, Vilmos, Álmos és én. Nem ezzel nyugtatom magam, hanem tudom: az utolsókból lesznek az elsők.

Minden szék, fotel, kanapé, egyszóval az egész ülőgarnitúra tele van ajándékokkal, anyukám terel minket a megfelelő helyre, csak Lóri találja meg gond nélkül a sajátját. Mindenki nézegeti a dolgokat, „wow”, „de jó”, „pont ilyet akartam”, belelapoznak a könyvekbe, magukra húzzák a pulcsikat, fújnak a parfűmből. Én is ugyanezt csinálom, de fél szemmel az apámat figyelem, aki visszatért apa szerepébe, és látom, ahogy kis aggodalommal nézi, ki mennyire örül az ajándékának, mintha gyerekeinek átlagkora nem harminc lenne, hanem három. A szívem mindjárt szétrobban a szeretettől a családom iránt, hamar elkezdek migrálni közöttük, megnézem mindenki ajándékát, dicsérem, hangos vagyok, gyors vagyok, és hálás az első kettőért. Amikor anyámhoz érek, azt mondja: „nagyon hiperaktív vagy”, mire én, hogy karácsony van, az izgalom ideje! De ez mintha nem győzné őt meg, mert most azt kérdezi, hogy nem kéne-e bevennem az esti gyógyszert. Erre elkezdek nevetni, majd szétpukkadok, hogy még csak most kezdődik a buláj, nehogy már ágyba pakoljon, épp engem – a társaság lelkét! Kétkedve néz rám, de én egy puszit adok az arcára, és már ott sem vagyok. Még tart az ajándék körüli tevés-vevés, én már haladnék tovább, megdicsérem a karácsonyfát, hogy milyen gyönyörű maga a fa, de a díszítés is nagyon stílszerű, csak nehogy valaki epilepsziás rohamot kapjon a nanomásodpercenként váltakozó fényektől. Ezt viccnek szánom, amin főleg én mulatok, ami viszont egyáltalán nem baj. Sőt!

Egy idővel később higgadtabb lesz minden körülöttem, amit nem értek, de nem is akarom érteni. Lóri már alszik, apám meg Álmos már elrakták az ajándékaikat, a többiek üldögélnek, sütiznek, halkan beszélgetnek. Én az asztalnál keresgélek még valami itókát, amikor hátulról oda jön Vilmos, amivel kajak megijeszt, és azt kérdezi, hogy mikor voltam utoljára a doktornőnél. Az igazságnak megfelelően azt mondom, hogy múlt héten, ő megkérdezi: „és?”, így el kell mondanom azt is, hogy csak receptet kaptam, de majd megyek beszélgetni is valamikor. „Szerintem nem kéne szívnod” – jelenti ki Vili. Egy másodperc csend, majd ünnepélyes trombitálás! Ó, Kőváry Vilmos! A Buddha, a Jézus Krisztus! Tupac Shakur! Ezzel nyilván kicsit felkúr, de csak egy pillanatra. Elmondom, hogy ez egyszerűen így van, el kell fogadni, hogy időnként, pár havonta, KREATÍV okok miatt NEKEM muszáj szívnom, mert PROFITÁLOK BELŐLE, és hogy ne aggódjon, minden oké. Sőt – teszem hozzá meggondolatlanul. Látom Vili arcán azt a szomorú lemondást, a „te tudod”-ot, amely rettentően nem tetszik nekem. Hát ki tudná jobban? De aztán mond még valamit, amivel tényleg felbassza az agyam, szerencsére csak egy pillanatra: „És muszáj épp karácsonykor?”. „Chill” – mondom, vagy valami hasonlót, rácsapok a hátára, mi vagyok én – nyugtató? Hogy mindenkit nyugtassak? Dobjatok egy xanaxot! Sírva röhögő emoji. Tulajdonképpen – jövök rá – semmi szükségem rátok, csámcsogjátok csak a mákos bejglit, én el leszek magamban is, sőt!

Ez a kis szócska, mennyire helyénvaló, végigkíséri az estémet. Angol módra lépek le, már túl vagyok rajtatok, végig suhanok a helyiségen, amit egyik kezemmel elejtek, azt a másikkal elkapom, végül a szobába érek, ahol én vagyok „elszállásolva”, amiket gondolatoknak neveztek, lóversenyt futnak a fejemben, és a végén mindegyik ló nyer! Ezt azonban csak én tudom előre, és bizony mindegyikre fogadtam! Minden egyszerre történik, sőt, gyorsabban! Le sem fekszem, már az ágyban is vagyok, fel sem kelek, már fel és alá járkálok a szóbában, kimennék az erkélyre, ha nem épp onnan jöttem volna vissza! Az agyamban szikrák pattognak, nem ember vagyok, hanem dinamit! Robban – robbanok. És megtörténik: megvilágosodom.

Mindenre rájövök az Igen és rózsaszínnel kapcsolatban. Fekszem az ágyon és ez történik. Nem írható le, sokkal gyorsabban folyik és csapkod. Minden világos lesz. Rájövök a végzetes hibára és a következményeire. A szemem kerek, tekintetem ég. A hálaérzet kezdi törni magának az utat énbennem. De ekkor megérzem a csillagszóró szagát, halk pattogásait. Még nem végeztünk. Kifeszítve, mint egy nyíl, úgy fekszem. Nem mozdulok meg, magamban őrzöm a mozgást, én adom neki a formát. A gyermek szent komolyságával várok. És megtörténik: a pluszból mínusz lesz, a mínuszból plusz. Rájövök a megoldásra. Ez tényleg az lesz. És ez kellett hozzá. A hálaérzet már a torkomon megy felfele, nem tudom megállítani: „Köszönöm!! – kiálltom, vagy suttogom – köszönöm!”. Nincs az a szó, amely kifejez. Elkezdek járkálni a szobában, a részleteket csillogtatom magam elé, ilyen nincs –, gondolom, mint mindig, amikor ilyen van. Hát így, hogy és miért lennék szerény?

Közben eltelik egy kis idő, ahogy szokott, de nem hagyom magam, ott vagyok, ahol vagyok, azaz az egyik nyertes ló hátán. Amit meg kellett tudnom – megtudtam, most már csak élvezkedek. Magamat ünneplem egy ló hátán, baj? Kinyitom a gépem, kiugrik a facebook, kiugrik egy kép, ahol Vilmos volt barátnője, akiből időközben elismert író lett, az teteti, hogy nem is csücsörít egy barátnőjével. A kép felülről lett fotózva, ezért főleg a szopós szemük miatt írom a kommentet: „Szopni szoptok?”. Elküldd – katt. Ott virítva még szebb. Micsoda vulgaritás, a sok „békés ünnepeket” közt. Ez jó – gondolom –, jó provokatív! Sőt! Egy köztisztelt írónőnek ilyet bekérdezni? TELJESEN MEGENGEDHETETLEN. Ha más tenné. Én viszont… Elmosolyodok elégedettségemben. Micsoda kitüntetés, micsoda hála! Nekem van papíróm! Különleges jogokora! Megkaptam, sorban állás nélkül. Már régen, még a pandémia előtt. Ránézek a posztra. Még nem jött lájk, se komment. Kuksoljatok csak, ehhez tökösnek kell lenni! Ekkor meghallom, hogy Álmi még mindig itt van. Apámmal beszélget a nagyszobában. Hallatszik, hogy vitatkoznak, de nyugodtan. Álmos azt mondja, hogy a karácsony egy pogány ünnep, és ő bizonyára nem ünnepelt. „Csak miattatok voltam itt” – mondja. Ez milyen kedves – gondolom, aztán meg hirtelen azt, hogy még be kellene tépni Álmossal, megfelelően lezárni az estét. Elindulok, mint Hermész, a szoba ajtaja zárva, milyen jó a hallásom. Benyitok. Legnagyobb meglepetésemre apám egyedül van, nézi a tévét. „Most ment el?!” – kérdezem, talán túl hangosan. Apám úgy néz rám, mintha egy bolonddal lenne dolga. „Ki?” – kérdezi lassan, már amennyire ez lehetséges. Nagyon vicces, gondolom, és leszaladok a lépcsőn, hátha még elkapom. De Álmosnak nyoma sincs. Visszajövök. Azt mondom, most hallottalak titeket beszélgetni. Apám azt mondja – úgy, hogy nem veszi le rólam a szemét – hogy Álmos kábé másfélórája ment el. Hm, érdekes – gondolom, kábé. Azt már nem firtatom, hogy a beszélgetésük tartalmát is pontosan el tudnám mondani. Nem akarok ijedelmet okozni, próbálom magamba zárni a megdöbbenésemet, mint a mozgást korábban, de ez nem változtatja meg apám tekintetét rajtam. Mindig is féltem attól a lehetőségtől, hogy egyszer bizonyítani kell majd, hogy normális vagyok, ezért inkább csendben ülök, és nem mutatok ki semmit a bennem zajló ünnepségből, amikor apám azt mondja, hogy mama sírva ment aludni. Többek között, miattam. Hogy elrontottuk NEKI a karácsonyt. Főleg én – ezt már magam gondolom hozzá. „Ne, ugye viccelsz?!” – kérdezem már most könnyes szemekkel, mert apám nagy kamugép, hatalmas tréfamester. Nem válaszol, engem meg egy másodperc alatt olyan bűntudat kezd el mardosni, hogy sírva fakadok. Apám most már tényleg nem tud mit kezdeni velem, minek minősíteni, de én már ott sem vagyok, csak a sírástól meg-meg rezzenő hátamat látja, ahogy kullogok a megváltásért.

Bekopogok a hálószobába. Nincs válasz. Bemegyek, halkan szól a rádió. Nézem anyámat, aki hason fekve alszik, a keze a homlokát támasztja, és a szívem tényleg megszakad, attól a tudattól, hogy csalódást, fájdalmat okoztam neki. A könnyeim egy könyvre csöpögnek, ami az éjjeli szekrényén van. Anyukám hirtelen felébred, körülnéz, dezorientált. „Ma-hhhh-mi, té-té-tényleg elrontottam a karácsonyt?” – kérdezem azzal a szaggatott sírással, amely a gyerekek és a hisztériásak sajátja. „Blankuskám, mi történt?” – mondja anyukám, feltámaszkodik az ágyon, hogy jobban lásson. „Bocsáááánaaaaat” – vonyítom. „De miért sírsz? – mondja, mintha tényleg nem találna rá okot – menj szépen aludni”. Én sírok tovább, csak most örömömben. „Jo-hó mami – mondom – aludj jól!”, „Jóéjt – mondja – aztán te is feküdj le időben!”. Kimegyek a szobából, óvatosan zárom be magam után az ajtót. Visszatérek szilárd állapotomba. A szobám felé még mondok valamit apámnak, hogy nem kellett volna így megijeszteni, ő meg erre, hogy nem kellett volna így reagálni.

A szobában egy pillanatig csak állok. Aztán beveszem az esti gyógyszert. Egy szemmel többet, mint általában. Lefekszem. A testem lassan elnehezül, én lenyugszom. Most van vége a napnak. A nagy megvilágosodás napjának. Semmivel nem kell, és nem is lehet már fokozni. Ma. Mohón remélem azonban, hogy csak egy éjszakára csitul el minden. Körülbelül negyven percig jár még az ébrenlét. Azt követően elalszom.

De szépen világít a város! Gyönyörű és könnyű lépkedni benne, és főleg így: csak az ökleimet használom, a lábam meg magam alatt tartom, mint két szárnyat. Nagyon gyorsan haladok, átsuhanok az emberek lábai között, mert ők két lábon járnak. Ott egy kutya. Rámosolygok, és próbálom az arcommal kifejezni az együttérzésemet, mert beszélni most nincs idő – sietek. Minden olyan… Tipli jön velem szemben – „Hé, mit ragyogsz? Nem viszed egy kicsit túlzásba!” – pont egy hatalmas pocsolyán át ugrottam egy nagyot, és közben próbáltam mosolyogni is, fúj a szél és egyre nehezebb menni, mert vizesek az utcák. Tipli rám néz és elkezd röhögni. Ez nem is Tipli, hanem Álmos! Álmos! Ott áll előttem. A szempillái árnyékot vetnek az arcára. Mi van a kezedben, Álmi?

„Minden prücsök!” – mondja és mosolyog azzal a szürke mosollyal, én meg, mint aki csak most kapott volna erőre, elkezdek futni az ökleimen, mindent látok, mindent érzek, a szárnyaim feszülnek alattam. Minden prücsök, hát persze!