Könyvekben rejlő életek

Bridget Collins vaskos kötete, mely idén jelent meg magyar fordításban a XXI. Század Kiadó gondozásában, már első pillantásra minden könyvbarát kíváncsiságát felkelti. A meseszépre tervezett könyvborító, rajta a cizellált A könyvkötő felirattal igazi elkötelezett olvasóknak való csemegét ígér. Ez az író első felnőtteknek írt regénye, ennek ellenére viszont a kritikai és olvasói visszhang megelőzte a könyvet, és bár a reakciók többsége túlnyomóan pozitív, egy problémát többen kiemelnek – nem egészen azt kapták, amit eladtak nekik.

A kötet fülszövegéből kiderül, hogy a regény a főszereplő, Emmett Farmer életében bekövetkező gyökeres változásokat és ezek következményeit követi figyelemmel. Az addig földeken dolgozó fiú elkerül inasnak egy könyvkötő műhelyébe. A szakmát sok előítélet és babona övezi, Emmettnek azonban nincs választása. A könyvkötő át akarja neki adni különleges tudását arról, mégis miképp készülnek olyan könyvek, melyek egy-egy emléket rejtenek. Emmett világában ugyanis a könyvek emberek múltját, a lélektől elszakított emlékeket őrzik. A valódi meglepetés azonban csak akkor éri a fiút, mikor az egyik borítón saját neve néz vissza rá, és a kezében tartott könyv lapjai az ő elfeledett múltját rejtik.

A regény három fő szerkezeti egységre oszlik. Az elsőben a jelen eseményeit ismerjük meg Emmett szemszögéből. A narrációt az olvasó jó okkal kezeli fenntartásokkal, hiszen némileg megbízhatatlan elbeszélőről beszélünk a fiú esetében. Bár a jelen eseményeit hitelesen adja át, és belső gondolataiba is betekintést enged, a múlttal kapcsolatban gyakran találkozunk hiányosságokkal – homállyal, lázálmokkal tarkított, kiesett részletekkel. Emiatt általában csak sodródik az eseményekkel, beletörődik az őt körülvevő körülményekbe, alkalmazkodik és hallgat. Az emlékek – és leginkább azok hiánya – értelemszerűen a regény lényeges részét képezik. Ez a második szerkezeti egységben teljesedik ki, mely egésze egy múltbéli emlék – terjengős részletességgel kidolgozva. Ebben válik minden világossá, ami addig a már említett ködös időszak miatt gyanúkeltő és ellentmondásos volt. Az elbeszélő kiléte mindössze a harmadik szerkezeti egységben változik. Itt Lucian Darnay karakterén át szemléljük az eseményeket annál a pontnál felkapva a cselekmény elejtett szálait, ahol az első rész végén Emmett emlékezni kezdett. A második rész szinte betétként szolgál az első és harmadik rész nyújtotta kerettörténetben, cselekménye és eseményei azonban egyenértékűek.

A regény sok olvasati lehetőséget rejt magában, értéke ebből a szempontból vitathatatlan. Ahhoz, hogy a karakterek motivációit, valamint döntéseik és problémáik valódi súlyát hiteles színben tüntessük fel, fontos leszögezni, hogy egy éles ideológiai nézeteltérés két táborra szakítja a szereplőket, valamint két színtérre a történések helyszínét. Emmett a falusi, babonákkal teli környezetből származik, melyben szüleitől húgával, Altával együtt azt a nevelést kapták, hogy a könyvek veszélyesek és tiltottak. Elítélendőnek tartják, ha valaki könyvet vásárol, és bár Emmett nem tudja az okát, és nem ismeri a könyvek titkát – hiszen még beszédtémának is tabu –, igyekszik kerülni őket, és a mezőgazdaságra fordítani minden figyelmét. Mikor elkerül a könyvkötőhöz, Seredith-hez, akiben egyébként a kötet egyik legizgalmasabb karakterét ismerhetjük meg, a könyvektől való félelem átcsap csodálatba. Seredith mélyen tiszteli hivatását, az embereket meg akarja szabadítani sebző emlékeiktől, könyveit gondosan őrzi a pince polcain, és kemény, hagyományőrző elveiből senki kedvéért nem enged. Mikor a városból megérkezik De Havilland – egy városi kötő – látogatóba, akkor válik világossá, mennyire más irányból is lehet nézni a könyvkötészetre. A város modern utcáin mindennapos, hogy a lakosok kötést kérnek, könyveket vásárolnak és gyűjtenek – még az is előfordul, hogy emlékeiket eladják a megélhetés érdekében. De Havilland anyagias, kapzsi és könyörtelen módszerei szöges ellentétben állnak Seredith mélyérzésű gyengédségével.

Ez azonnal más fényben tünteti fel a városi lakosok komoly problémáját – a kiüresedett embereket. Egy alkalommal Emmett a városban találkozik egy asszonnyal, aki De Havilland műhelyében próbálja emlékeit pár shillingre cserélni. „A legszaftosabb részleteket. Amit csak akarnak. Szerelem. Asszonyverés. Még egy gyilkosság is volt az utcánkban, ezzel a két szememmel láttam” – győzködi az inasokat, akik beszélgetéséből válik később világossá, hogy a nő ezzel keresi kenyerét. Többet tudnak róla, mint ő saját magáról, üres tokként járja az utcákat. A gazdag gyűjtők pedig élvezettel habzsolják a történeteket.

A kötés egyébként sem egyszerű folyamat, ami a lelki hatást illeti. Komoly morális kérdésekre világít rá több beszélgetés Seredith és Emmett között, ahogy egyre mélyebbre ássa magát a kötészet mesterségében a fiú. Felmerül, hogy egyáltalán mi jogot formálnak arra, amit tesznek. Megérdemlik-e a bűnösök, hogy a keserű emlékektől szabaduljanak, szép cselekedet-e az áldozatokat tisztára mosni, vagy ezzel is csak az elkövetők dolgát egyszerűsítik? „Nem emberek, Emmett. Az emlékeket kötjük be. Azokat, amelyekre nem kívánnak emlékezni. Amelyekkel nem tudnak együtt élni. Elvesszük tőlük ezeket az emlékeket, és olyan helyre rakjuk, ahol nem okozhatnak több kárt. Ezt jelenti a könyv” – fejti ki Seredith egy vita során.

A feminista olvasat és az e köré épült korrajz a vártnál – kellemes meglepetésként – erőteljesebben jelenik meg az oldalakon. A bekötött emlékeket illetően találkozunk olyan súlyos témákkal, mint a kezeletlen szülés utáni depresszió, a mentális jóléttel kapcsolatos igénytelenség, vagy a szolgálólányok ellen elkövetett – és minden alkalommal bármiféle következmény nélkül megúszott – nemi erőszak. A regény nem szépít, Collins pedig nem mártja tollát rózsaszín tintába: nyelvezete megszabadul minden éktől, mikor nyersen az olvasó elé tárja a regényében élő társadalom valóságát. Egy kevésbé kibontott, és talán több figyelmet érdemelt részlet Seredith poszttraumás stressz szindrómája. A kötő ugyanis fiatalon megélte azt a kort, mikor a könyvkötőket boszorkányként üldözték – ekkor megjelenik futólag a boszorkányvadászat hagyománya a máglyákkal, téves megbélyegzéssel és előítéletekkel együtt. Ha mindez pedig valakinek nem lenne elég, mindennek tetejébe – méghozzá piedesztálra helyezve – Collins előhúz egy tiltott kapcsolatot is, mely csak zárt ajtók mögött, a bíráló szemektől védve teljesedhet ki. A korabeli társadalomban erőteljesen és büszkén elítélték az azonos neműek kapcsolatát, így komoly krízist okoz mindkét fél családjában, mikor fény derül a két férfi viszonyára.

A regény egyik legnagyobb fordulata már a fülszövegből kiderül. Emmett küzd a ködös emlékek okozta frusztrációval, de – az olvasókkal ellentétben – nem tudja, hogy hiányzik múltja egy darabja. Hosszú oldalakon át több ismerettel rendelkezünk, mint ő, és számunkra az is egyértelműen megmutatkozik, ahogy családtagjai próbálják titokban tartani a történteket. Épp ez a nyilvánvaló ismeretlen tartja fenn a feszültséget a könyv első részében: nem tudjuk, milyen emléktől kellett őt megszabadítani, és miért voltak kénytelenek megtenni ezt a radikális lépést. A Seredith-szel folytatott morális vitákat pedig csak még érdekesebbé teszi a tény, hogy olvasóként tudjuk – Emmett számára nem annyira idegen a kötés, mint azt hinni szeretné. Miután egy fiatal lány érkezik a műhelybe, és kötést kér, kapunk egy példát arra, mivel fordulnak könyvkötőhöz az emberek. Milly emlékének súlyossága pedig komoly elvárásokat helyez Emmett múltjára és az író döntéseire – meghatároz egy szintet, amely alá nem mehetne a szerző a főszereplő titkát illetően. Talán a könyv egyik legnagyobb csalódása volt, hogy ezt mégis megteszi. Mikor az olvasó számára világossá válik Emmett féltve őrzött titka, kiszámíthatónak és elcsépeltnek érződik. Önkéntelenül a többi szereplő bűneire gondolunk, és ahhoz viszonyítunk – ami a fordulatot lapossá és feleslegessé teszi, holott ezt vezeti fel a kötet egésze, itt kellene kicsúcsosodnia a cselekménynek.

Itt lép előtérbe a tiltott szerelmi szál, mely teljes egészében uralja a regény hátralevő részét, és kiszorítja a kötészet mesterségének titkait, a világ kibontatlan, felfedezetlen részeit, a többi szereplő múltját és lehetőségeit, némileg egyhangúvá redukálva azt. Az is gyakran felmerülő kérdés, hogy A könyvkötő esetében egy felnőtteknek szóló fantasy regényről, vagy inkább egy mágikus realista műről beszélünk. A kérdés az első rész végeztével szinte teljes mértékben jelentőségét veszti – a kötés emléktörlő következményein kívül ugyanis nem igazán járja be a műhelymunka módszereit, a kötők történelmét és hagyományait, a szellemi folyamatot, mely végbemegy egy bekötés során, vagy akár a súlyt, mely a kötőkre nehezedik mások sötét titkainak cipelése során.

A regény hiányosságai ellenére A könyvkötő egy megragadó stílussal megírt kötet. A műhelyben Collins mesteri leírásainak köszönhetően szinte érezzük a papír illatát, vágyódunk a lágyan pattogó tűz mellé, intenzíven megragad az író által teremtett világ hangulata. Mikor pedig szörnyű titkokra derül fény, és lassan helyére kerülnek a lapokon szétszórt emlékfoszlányok és töredékekre esett múltak – Collins nem fél kegyetlen, nyers hangon az olvasóra zúdítani ezek súlyát. Az információkat mesteri módon adagolja, és az átadott ismeretek segítségével ahelyett, hogy túlzottan kiszámíthatóvá és unalmassá tenné a művet, csak növeli a feszültséget.

Bridget Collins: A könyvkötő. Fordította: Borbély Judit Bernadett. XXI. Század Kiadó, Budapest, 2021