Nyugati szellemek magyar skanzenben

A horrorfilmgyártásnak Magyarországon nincs említésre érdemes hagyománya. Ellenpéldaként legfeljebb néhány jelentéktelen, vagy a filmtörténet kezdetén született, mára elveszett alkotásra utalhatnánk. Ez lehet az egyik oka annak, hogy számos fórumon az első magyar horrorként hivatkoznak Bergendy Péter Post Mortem című munkájára. A másik, hogy mindezidáig úgy tűnik, valóban ez az első olyan magyar horror, amely kivitelezését tekintve egyaránt megfelel a hazai és a nemzetközi elvárásoknak, sőt a műfaji kereteken túl is képes sikereket elérni. Ezt igazolhatja a számos nemzetközi elismerés (például a legjobb filmnek járó díj a pármai filmfesztiválon, a négy díj a Sombra fesztiválon, a tizenegy elismerés a Toronto After Dark Filmfesztiválon), valamint hogy ezt az alkotást nevezi Magyarország a 2022-es Oscar-díjra. Mindezek ellenére az eddig megjelent kritikák inkább a hiányérzetüknek és csalódottságuknak adtak hangot a filmmel kapcsolatban. Érdemes tehát feltennünk a kérdést, minek köszönheti ellentmondásos fogadtatását az első „befutott” magyar horror.

A történet az első világháborút és közvetlenül a spanyolnátha-járványt követő időszakban játszódik. A fronton kis híján életét vesztő, majd post mortem fotográfiával foglalkozó Thomas (vagy ahogy a szereplők és ennek nyomán számos fórum nevezi: „Tomás”) egy kis magyar faluba érkezik, ahol a fagyott föld miatt temetetlenül maradt holttestek szokatlanul sok munkát jelentenek számára. A fényképész és a település lakói idő közben egyre több aggasztó, kísérteties jelenséget észlelnek. Thomas végül egy helyi kislány, Anna társaságában nyomozásba kezd, hogy kiderítse, mi áll a megmagyarázhatatlan események hátterében, illetve milyen szerepet játszik ő és Anna e történésekben.

A fentiek alapján nyilvánvaló lehet, hogy az alkotás nem kíván egyedi történetkoncepciókat felvonultatni. Olyan alapvető műfaji toposzokat használ, mint a halálközeli élményt követő paranormális tapasztalatok, a szellemvilágra nyitott gyermekkarakter vagy az elátkozott falu. Még a legeredetibbnek tűnő történetelem, a halottfotózás is felkapott téma az elmúlt két évtized horrorjaiban. Talán elég, ha az olyan közismert produkciókra utalunk, mint a Más világ (The Others, 2001) vagy a Kísértetjárás Connecticutban (The Haunting in Connecticut, 2009), illetve egy olyan kevésbé ismert, de a halottfotózást a cselekménye központjába állító filmre, mint a Post Mortem Mary (2017). A műfajra jellemző klisék továbbá végigkísérik a cselekmény hol fontosabb, hol kevésbé jelentős eseményeit. Hogy csak néhány példát említsünk: egy láthatatlan ellenféllel viaskodó kutya, a fotókon feltűnő árnyalakok, a lassított hangfelvételen hallható szellemek vagy a madzagra akasztott csengők és edények, amelyek a kísértetek érkezését hivatottak jelezni. E tipikus történetelemek önmagukban természetesen nem szükségszerűen eredményeznék a cselekmény banalitását, hiszen – különösen a műfaji filmek esetében – a megvalósítás egyedisége legalább ilyen kiemelt tényező lehet. E tekintetben a Post Mortem ellentmondásosabb műnek látszik.

A film figyelmen kívül hagy bizonyos konvencionális műfaji szabályokat. Ilyen például az ütemes késleltetés és a paranormális tapasztalatok valóságtartalmának hosszan tartó elbizonytalanítása. A Post Mortem esetében alig telik el hét perc a játékidőből, mikor egy árny suhan el a kamera előtt. Újabb néhány perc elteltével fényes nappal lehetünk különös esemény tanúi, hogy aztán bő húsz perc múltán egy váratlanul konkrét megnyilatkozás semmi kétséget se hagyjon a rosszindulatú, természetfeletti alak(ok) fenyegetését illetően. Hasonlóan ambivalensek az alkotás hatáskeltő mechanizmusai. Az ijesztőnek szánt jelenetek vagy tét nélkül épülnek a cselekménybe, vagy a megfelelő előkészítés és megvalósítás hiányában nem érik el a (feltételezhetően) kívánt hatást. (Például amikor Thomas és Anna egy fényképet hívnak elő, amelyen egy alak üvölteni kezd. A beállítás megváltozása és a karakterek bármiféle reakciója nélkül előbb haljuk a kiáltást és csak aztán – már felkészülve – látjuk a képet, végül a szereplők reakcióit. Ez esetben tehát mind a vágást, mind a hanghasználatot illetően hibát követ el az alkotás.) Emellett bizonyos, kezdetben jól működő filmes effektek (különösen az emberi alakok lebegése) éppen a túlzásba vitt használatuk, újabb és újabb explicit megmutatásuk miatt válnak kizökkentővé, de legalábbis inkább fantasybe, mint horrorba illővé. Nehezen tisztázható, hogy az említett jellegzetességek a rendezői koncepció részei vagy hibaként felróható melléfogások, ám a film bizonyos külsőségeit, stílusjegyeit figyelembe véve sokkal inkább az utóbbira kell gyanakodnunk.

A képi világ, az effektek, hanghatások, illetve a korábban tárgyalt történetelemek egyöntetűen arra mutatnak, hogy a Post Mortem ahhoz a napjainkban divatos, ugyanakkor megkérdőjelezhető értékű hollywoodi trendhez próbál igazodni, amelyet leginkább James Wan munkái (és a mintáikat követő B kategóriás filmek) fémjeleznek. Vagyis könnyen lehet az a benyomásunk, hogy – mint számtalan kortárs horror – Bergendy Péter filmje is a Démonok között franchise nyomdokain próbál haladni, ám kissé esetlenül. A fentiek fényében még inkább releváns a kérdés: mi teszi, illetve teheti izgalmas alkotássá nemzetközi kontextusban a Post Mortemet. Meglátásom szerint a válasz a vélt és/vagy valós „nemzeti karakterjegyekben” keresendő.

Az olyan környezeti sajátosságok, mint a táj, az épületek, illetve a jelmezek valóban jellegzetes közeget és bizonyos mértékig egyedi hangulatot biztosítanak a kibontakozó cselekmény számára. Ehhez történeti háttérként hozzáadódnak a megidézett (Magyarországot is érintő, ám globális) történelmi traumák: a világháború és a spanyolnátha-járvány. A nemzetközi közönség számára mindezek olyan bevezető impulzusok lehetnek, amelyek a későbbi történések és meghökkentő szokások autenticitásáról is meggyőzhetik a nézőket. Így a film végső soron könnyen keltheti azt az illúziót, hogy az ismeretlen, egzotikus közép-kelet-európai történelem babonás és rejtelmes vidékeire kalauzol el. Leginkább ez a hitelesnek látszó kuriózum állhat a film nemzetközi sikereinek hátterében, amely azonban a hazai közönségre – érthető módon – nem feltétlenül tesz mély benyomást.

Természetesen számunkra is különleges élményt nyújthat, hogy ezúttal egy kísértethistória bontakozik ki a történelmi magyar vidék díszletei között, azonban ennek hatása és jelentősége a cselekmény során egyre inkább elhalványul. Annál inkább szemet szúrhatnak és kizökkenthetnek az olyan történelmietlen és tájidegen (valójában egyszerű horrorkliséként működő) jelenségek, tárgyak, mint a kerekesszék, a fejükre zsákot húzó falusiak vagy amilyen maga a post mortem fotózás.

A film sajátosan „magyaros” vonásai sajnos sokkal inkább negatívumok és összecsengenek a hazai filmgyártás visszatérő alapproblémáival: a dialógusok mesterkéltek, a színészi játék pedig bántóan teátrális. E problémakörhöz hozzátartozik továbbá a karakterek kidolgozatlansága és a hiányosnak tűnő forgatókönyv. Hogy csak néhány kézenfekvő példát említsünk: zavarba ejtőek Anna és a falusiak pálfordulásai annak eldöntésében, hogy vajon Thomas hozta-e rájuk a bajt, ezért távoznia kell, vagy éppen segíthet nekik, és ezért követik az utasításait. Ugyanígy homályosak Thomas motivációi Annával és a nyomozással kapcsolatban. Emellett a természetfeletti lények tetteinek oka is kifejtetlen marad. Mindössze arra következtethetünk, hogy a temetetlen testeknek közük van a bolyongó szellemekhez, azonban az erőszakos cselekedeteikre nem kapunk magyarázatot. Elsődlegesen azonban mégsem a felsorolt hiányosságok okozhatják a Post Mortemmel kapcsolatos csalódottságunkat.

A film legsúlyosabb problémája abból az identitásválságból adódik, amely kettős fogadtatását is eredményezte. Mint „első hazai horrorban” megmutatkozik az igény, hogy hangulatában egy sajátosan magyar rémtörténet legyen, másfelől azonban görcsösen próbál megfelelni az aktuálisan divatos műfaji trendeknek. Míg utóbbinak rendeli alá a film teljes cselekményvezetését, addig előbbi kívánalmakat kizárólag külsőségekkel próbálja kielégíteni. Holott éppen a műfaj hazai hagyománynélkülisége, illetve a magyar vidék valódi babonái és szokásai nyújthattak volna izgalmas lehetőségeket az alkotók számára, hogy egy nemzetközi viszonylatban is egyedi és a hazai nézők számára is izgalmas alkotást hozzanak létre. Sajnos a Post Mortem ebből a szempontból kihagyott lehetőség maradt.

Két reményünknek azonban mindenképpen hangot kell adnunk Bergendy Péter filmje kapcsán. Egyrészt, hogy a Post Mortem hozzájárul a horror műfaj térnyeréséhez a magyar filmgyártásban, másrészt, hogy a majdani kísérletek képesek lesznek meghaladni az alapvető hollywoodias közhelyeket és felvillantani egy valódi műfaji hagyomány lehetőségét.

A film adatlapja.