Amire neveltek; A diófa; Lesiklás; Hatalomátvétel

Amire neveltek

A szüleim arra neveltek,
hogy előre köszönjek a falubelieknek,
hogy a hölgyekre segítsem fel a kabátot,
hogy a cipőm mindig legyen tiszta,
hogy gondoljak majd arra,
hogy mit szólnak,
egyszóval, hogy valaki legyek.
Gyerekként sokan dicsértek is,
mennyire jól nevelt ez a gyerek.
Így kaptam egy kis haladékot,
míg a turpisságra rájönnek.
Külcsín volt, amely nem nekik,
hanem a félelmeimnek szólt.
Tudtam, hol futnak türelmük határai,
hogy mennyire sekély az a cserép,
és azt is, hogy majd mit kell tenni,
ha saját gyökeret szeretnék.

A diófa

Ásni kellett,
hogy lejussunk a mélyére,
A gyökérzet alá.
A fa már évtizedek óta
nem adott termést,
Illetve adott, de a dió
minden éven megfeketedett.
Aki ért hozzá, az tudja,
hogy erről kártévők,
Leginkább a dióburok-fúrólégy tehet,
a fa ártatlan volt.
De mi csak ástunk.
Majd vágtuk, ütöttük,
fűrészeltük a gyökeret.
Közben megpihentünk,
és vártuk az estét, a filmet, a meccset,
ennek az egésznek a végét.
És azt hittük, könnyebb lesz,
ha alaposak vagyunk,
ha nem hagyjuk a tuskót a földben,
ha elválasztjuk a jövőt a múlttól.

Lesiklás

Arról, hogy mi történik a halál után,
nagyon sokféle fogalmam volt.
Az összes végtelenül naiv.

Hittem azoknak, akik beszéltek,
hogy kellenek kukacok, nyüvek,
hogy a csontról lemarják a szövetet.

Aztán megértettem, hogy a bomlást
elsősorban a bennünk található enzimek segítik,
hogy már nem nő haj, szőr, köröm,
csak megszikkad a száraz bőr.

Hogy nincsenek csodák,
csak egyre suhanó világ
a dombtetőről belökött szánkó körül.

Hatalomátvétel

Mielőtt a lakosok tudtak volna a város közelgő ostromáról,
tisztelték a megszálló hadsereg katonáit.
Addigra már szinte egy nemzetté olvadtak.
Mikor az egyenruhások utasításokat adnak,
ők habozás nélkül engedelmeskednek,
sokszor felajánlják a segítségüket,
és buzgóságuk még néha önmagukat is meglepi.
A fejükben meg sem fordul,
hogy a rend nem magától értetődő.
Gyanakodni is csak akkor kezdenek,
amikor a visszavonuló hadseregcsoportok
az ablakaik alatt próbálják rendezni soraikat.
Természetesen az idő szűk,
És a város hamarosan elesik.
És eljutunk oda,
hogy a lakásokban bujdosó polgárok
nem nyitnak ajtót a menedékért esedezőknek.
Úgy kell nekik, ha ide tolták a képüket.
A sebesült tiszteket a nyílt utcán,
a lakások ablakai alatt tarkón lövik.
Apám ekkor átkapcsolja a tévét.
Erre még túl fiatal vagyok.
Ezt még nem tudnám megérteni.
És bár sosem kérdezi meg,
érzem, aggasztja,
ha ő dörömbölne az ajtón,
én kinyitnám-e?

Realizované s finančnou podporou Fondu na podporu kultúry národnostných menšín